Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-06-23 / 13. szám
Nincs tovább, kinyúlva fekszem, s csak az idő perceg alattam... Ittam, sűrűn, gyorsan: vagy három pohárral hajtottam fel egymás után. Istenem, de mi segíthet itt? Réveteg kézzel nyúltam Olga kézitáskája felé. Ott feküdt köztünk a pádon. Nyilván kotorászni akartam benne. Sületlen játék — hogy tiltakozzék, mozduljon az üresség... Olga csakugyan rezzent. Hogy megelőzzön, gyorsan megszólalt. — Akarsz fényképet nézni? Fényképeket? Vidéki szalonokban is ez a háziasszony mentőöve, az album ... Mindig utáltam fényképeket nézni. S mégis, a fényképek most segítettek ... Párás, fátyolos szemmel néztem őkét; azután egyszerre történt valami... Az első képen Olga a Berlini téren állt. A teret természetesen nagyon jól ismertem; úgy élt a fejemben, mint örökös pánik ... Villamosok dörögnek, jönnek-mennek szakadatlanul; autók, autóbuszdk cikáznak, társzekerek csattognak; zeng a Nyugati, rengenek a házak; ezernyi ember lótfut, sürög-forog, de mintha nem is emberek volnának, csupa kabát és kalap, rángatózó vasreszelékek egy mágnes körül... Olga a tér közepén állt, a járdaszigeten, kezében napernyőt tartott; bájolgó mozdulattal emelte feje fölé, nyájasan, nyugalmasan mosolygott a lencsébe. Mögötte szerény, csöndes, vasárnapias üvegablakokkal pislogott az újságosbódé, oly élettelenül, akár az angolparki felvételek papír repülőgépe. Néhány lusta villamos vesztegelt a síneken, egy autó, szinte hegyezett fülekkel, minit megtorpant kutya figyelte Olgát. Békés sétálók vonultak merengő arccal... A Nyugati csücske fölött még a felhők is úgy álltak, akár egy régi metszeten: szelíd, gömbölyű, rezzenéstelen puffancsok. Nem, ez a tér egyáltalán nem volt pánik... nem volt az a falánk torok, amely bekapja, kiköpi, habzsolja, elmorzsolja fekete embercafatait... Egy kedves, friss, mosolygó pesti lány állt a közepén, aki láthatóan igen jól érezte itt magát. A másik kép az Erzsébet-'híd budai oldalán levő kertben mutatta Olgát. Pádon ült, fehér ruhában, ugyancsak mosolyogva, fedetlen, lebegő hajjal. Körülötte fák, bokrok, derűs fényfoltok. A harmadik csoportkép volt, valamelyik strandon készült. Egy urna, félmeztelen alakok, a medence sarka ... vagy négyöt viháncoló kamasz veszi körül Olgát. Igen, mind olyanok voltak, mint nyakigláb kamaszok ... Olga virágos fürdőruhájában itt még nevetősebb, mint a többi felvételeken. De még milyen felszabadultan, bátran, önfeledten nevet! — hát így is tud... A képeken különben tagadhatatlanul csinos. Csak mert fényképek, mert csalnak. Nem, a nevetése... s a csípője sem olyan vastag fürdőruhában, mint télikabátban ... Hisz én is tudtam olykor csinosnak látni Olgát... Eltoltam a képeket, nem volt többé szükségem rájuk. Megmutattak valamit, ami egy kicsit igaz volt, és még rettentőbben hamis ... A fonákjukat láttam meg igazán, amit elfödtek, amit felfödtek ... Minderre akkor eszméltem rá, mikor egyszer csak éreztem, hogy forró hullám emelkedik a mellemben. Végre: érzés! — áldás, megváltás. Mert ezt lestem egész délután, most, itt... mindig ... esdeklő szomjúsággal, de sóvéran is, mint a kéjenc ... Iszonyúan megsajnáltam Olgát. — Szegény vagy — szakadt ki belőlem, igen, már-már mint kiáltás. Ilyen nyersen, ilyen forrón, ilyen egyenesen; a bor tette, vagy hogy a képek annyira elvittek... Nem, nem volt hamis a hangom, s az igazságot mondtam, pontosan azt... — Szegény vagy — ismételgettem kétségbeesetten, mert erről, csakugyan erről volt szó. Nem szerettem Olgát, talán másért sem, de bizonyosan azért nem, mert szegény volt. Ó, most is ez a megszeppent, rémült, sápadt arcocska! Még ijedtebb, mint máskor — nem érti a rohamomat —, de mindig riadozó, mindig gyáva ... ártatlanul sunyi, pislogó alamuszi... — Szegény vagy, szegény vagy — dadogtam azt, amit a fényképek oly villámló értelemmel az arcomba csaptak. Mert ezt mondták el a fényképek, a kedves, derűs, nevetős fényképek, jobban mintha Olgát rongyokban láttam volna. Nem, Olga nem járt rongyokban. Volt neki egy csinos, igazán helyeske tavaszi ruhája — a mama és a kis budai Varrónő közös büszkesége —, amit úgy májusban, már a forró napsütésben magára vehetett, s ülhetett vele a budai kiskertben, az orgonabokrok közt. Mint egy igazi leány. De még most, áprilisban is a télikabátjában botladozik, puffadtan vastag csípővel, mint egy kis tacskó. Volt egy virágos fürdőruhája, melyben nyáron néha kimehetett a strandra, s ott hihette, hogy övé az ezüstpikkelyes medence, a szép sárga homok, az egész tágas, kéken nyíló égbolt... hihette, hogy tetszik azoknak a derék, nagyra nőtt kamaszoknak, akik maguk is valami ilyen hiedelemmel viháheolnak ott a képen ... Máskor talán mellette körmölnek a körúti irodában. S az egyik ilyen kamasz, valamelyik buzgó udvarlöja, még a Berlini téren is levette; a rendkívüli esemény áhítatában talán észre sem vették, hogy micsoda lucsok kavarog körülöttük; micsoda mocskos fazék, amelyben szétfő, elomtik az életük, kácsurog az asztalra ... Ilyen gazdag volt Olga, sokkal gazdagabb, mint 'hittem volna — s ilyen szegény, ilyen iszonyúan szegény! Ezért volt ijedt, megszeppent, bizalmatlan, ezért volt fejfájósan szelíd, fakó bágyadt, kótségbeejtően egyforma, unalmas, még ez is ... Nem volt ostoba — hogy kérkedett kis tudományával olykor, iskolaemlékeivel —, s nem volt tompa érzésű sem; esze, szíve, kedélye volt, s lám, nevetni is hogy tudott... De egyforma volt a kabátja októbertől áprilisig, s egyforma az élete mindig. A papa, mama, Sanyi, az iroda, a Mancik, a könyvelők, a kamaszok... — s az ünnepély; a budái kiskert, a Strand, a napernyő a Berlini téren! ó, jaj, szegényke! Csókoltam, simogattam, becéztem Olgát; csókoltam a nyakát, vékony kis karjait, a puha 'arcocskáját, simogattam a kezét, haját, gyöngéd szavakkal árasztottam el. Fuldokoltam a szánalomtól. 0 pedig csak egy kínlódó vonással az arcán ... Talán, hogy ekkor is egyedül maradtam... S ezért vagy másért, már apadt a hullám a mellemben — még emelkedett, de már süllyedt is; rettegve éreztem, mint lopódzik szét a gyanakvó hidegség a mellemben__ S mert ittam, folyton ittam ... S végül valami másért is ... A pincér éppen jött, intettem; homályos szemmel olvastam a pengőket eléje. Aztán: érzelmes, hízelkedő hangon, de már önkéntelen dühvei is, mert vártam a visszautasítást... — Gyere. Rémülten rezzent. — Hová? Egy-egy szó már esett róla közöttünk. Igazában csak játékból. Olga semmi ilyen vágyat nem ébresztett bennem, aztán meg undorodtam a saját hónapos szobámtól... De a szoba most elfolyt előttem .. . Vagy inkább összefolyt egy másik szobával, azt láttam, sokkal élesebben, mint az enyémet ... Olyan igazi pesti szobát, amilyenben ezerszám laknak ebben a városban, nem albérletben, s kettesben is ... Zöld függönyöket láttám, maszatosbarna homályt, mogorva bútorokat, vedlett hencsert. S mindez most nem volt riasztó. Egy lámpaemyő szelíd fénye világította be, rádió zümmögött, csorba csészében illatos tea csillogott, a hencseren képeslapok hevertek, a pohárszéken maradék sütemény állt. Lift, villamos búgott csöndesen. És Olga is ott ült valahol ebben a szobában ... Azonosulni akartam Olgával, öszszesimulni vele... Ez, ez -volt az igazi ók; úgy lobbant fel bennem, mint hirtelen megváltás reménye. Pillanatnyi vakhit, fel akartam adni magamat ... Ki akartam vetni a bőrömből azt a dühös és elégedetlen ördögöt — de miféle ördögöt is —, azt, amelyik szüntelenül fintorgott... és döfködött, furdalt, hajszolt, valójában semerre ... Azt a kényes és iszonyú pribéket, aki miatt nem lehetett részem még Olga szegény gazdagságában sem, aki miatt szegényebb voltam őnála is, mindenkinél .. . Mert ez volt az igazság, szegény voltam én is, de még mennyire az: a jónevű bank belvárosi fiókjában, ahol végül alig kerestem többet, mint Olga, albérleti szobámban, mert otthonom sem volt, az utcaforgatagban, ahol dehogy tudtam volna elképzelni, hogy lefényképezzenek ... Másképp voltam szegény, mint Olga, nagyon másképp, s igazában egészen úgy, mint ő, csak még sokkal védtelenebből, árvábban. Mint a csavargó... S már iszonyú fáradt voltam ebbe a másféle szegénységbe. . . Már künt álltunk az utcán. Arra emlékszem, hogy fogtam Olga csuklóját, talán rángattam is. Igen, *a test, csak az segíthet — kinyúlni, melegedni egy ágyon —, nem az eszpresszó... S csak lássa a szobámat, a csúf, sivár szobámat, talán rájön valamire ... Reszketett, ellenkezett, de még jött; vonszolta az indulatom. Zörgött, budkázott velünk az autóbusz, mészfehéren ültünk, némán; már este volt, sárga-fekete sötétség, kápráztak a lámpák, nőtt az utcazaj. A Gellérthegy tövénél le kellett szállnunk: Pesten laktam, az Erzsébetied közelében. A villamosmegállóhoz akartam vezetni Olgát. Eddig valósággal elsodortam, itt jutott először lélegzethez. — Nem. — Ekkor láttam először mezítelen kifejezést az arcán. Tiltakozást, utálatot, még cikkanó gyűlöletet is ... — De igen. — Fogtam a kezét. A lámpák táncoltak előttem, a hegy szinte lüktetett, az utcazaj bennem üvöltött. — Nem. — De igen. — Most egészen durván rántottam meg a karját. De sikerült kiszabadítania magát. Futott, esetlenül, apró lépésekkel, gyerekesen; sunyítva, mint a nyúl... Egy pillanatig azt hittem, hogy utánafutok. De csak álltam, nem is tudom, meddig. Eltűnt valamerre a villamosok közt, a lármában. Végül egy autó dühösen rám tülkölt; alig tudtam elugrani előle. Átmentem a hídon, kóvályogva, szédülve. Aztán mégis elértem a szobámat. Még jó is volt, hogy ennyit ittam. Ráestem az ágyra, s tüstént elaludtam. ILLUSZTRÁCIÓ: ZVOLSZKY ZITA 19 1
