Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-05-26 / 11. szám
A HAGYOMÁNYOS MŰVELTSÉG ÉRTÉKEI Három füzet Passaic-bői A Hungarian Folk Museum az amerikai magyarok egyik jelentős kulturális központjává lett Passaicban (New Jersey). Egymást követik a kiállítások, a programok változatosságát pedig a magyarországi érdeklődőknek is jelzik az időről időre közzétett tájékoztatók. A múzeum a keleti partok magyar lakosságának etnikus kultúráját, az óhazához való kapcsolódást hivatott reprezentálni. A Magyar Múzeum vezetői — Magyar Judit és Magyar Kálmán — az eddigieknél is szélesebb körű, nagyobb terjedelmű kiállítást rendeztek Trentonban, a New Jersey-i Állami Múzeum égisze alatt, „The Hungarians" címmel. Ez a kiállítás is egyszerre érzékeltette az óhazával való kapcsolatot és a napjainkban tovább élő hagyományos műveltség értékeit. Jó ízléssel egymás mellé kerültek a gazdagon díszített paraszti munkaeszközök, használati tárgyak és a tradicionális motívumokat továbbéltető új készítésű viseleti darabok, népművészet ihlette dekorációs tárgyak. A kiállításhoz Magyar Judit készített egy rövid tájékoztatót, hogy a történelem legfontosabb eseményeiről és az emigráció méreteiről, arányairól az érdeklődők megfelelően tájékozódhassanak. A katalógusoknál megszokott szűkszavúsággal, tárgyilagossággal ismerteti a magyar nép eredetét, történetét és a kivándoroltak immár százéves kultúrájának sajátosságait. A kiállítás tárgyai a népművészet stílus- és motívumgazdagságát példázzák és azt, hogy az archaikus motívum és technika miképpen újul meg az amerikai magyarok keze nyomán, az új népies művészet hogyan ötvözi magába a kívülről jött hatásokat. A kiállításon egymás mellé kerültek a paraszti alkotások és például Tokay János mesteri fafaragásai. Űj könyvek, tájékoztatók, szakszerű népművészeti leírások, lemezek fémjelzik a passaici Magyar Múzeum sokirányú tevékenységét. A magyar hímzésekről (Hungarian Embroideries, Publ. by Hungarian Folk Museum and Piiski-Corvin, 1983. NJ and NY) adott színvonalas összefoglalást Kristó- Nagy Katalin és Nagy-Jara Margit. Csöppet sem könnyű feladat a nagy történelmi hagyományú, sokféle technikai megoldást alkalmazó, változatos anyag és eszközkészlettel rendelkező magyar hímzőkultúrát röviden összegezni és a helyes arányokat megtartani. A két szerző pedig ezt tette. A motívumkincs történeti mélységeinek bonyolult útvesztőiben nem tévedtek el, rámutattak arra is, hogy a 19. században ugrásszerűen megnőtt hímzés- és pompaigény alapvetően történeti hagyományokból táplálkozott. A színpompás, gazdag motívumkincsű, többféle technikai megoldást egyszerre alkalmazni tudó magyar hímzés gyökerei több évszázados, mondhatni évezredes díszítő kultúrájában találhatók. A koronázási palást motívumai, a fejedelmi és egyházi textilek díszei, fém és fa tárgyak ornamentikája közvetve tükröződnek a népművészetben. A szerzők a magyar népi díszítőművészetet táji sajátosságokon keresztül mutatják be, kiválasztva azokat a legjellemzőbb, reprezentatív vidékeket, amelyeknek hímzőkultúrája kiemelkedő. A négy nagy tájegységen belül Észak-Magyarország, Alföld, Dunántúl és Erdély térségéből összesen 14 tájcsoportot emeltek ki. Valójában ennél többről, a rátétes szűrmintákról és a különféle csipkék készítéséről is szólnak. A leírások során tájékozódhatunk arról, hogy az egyes díszítési módok milyen ruhadarabokhoz illettek. Az olvasó képet alkothat róla, milyen szerepe is volt a hímzésnek a hagyományos paraszti kultúrában. Némi túlzással elmondhatjuk, hogy a hímzés kicsiben tükrözi mindazt a változást, amelyen a népi kultúra átment. Magába olvasztotta a törökös virágmintákat, a reneszánsz szerkezeti szabályait és virágkultuszát, és sok más egyebet. Azt is mutatja, hogy a gyáripar térhódításával eltűntek a házi készítésű növényi eredetű színek és sokféle élénk szín került a helyükbe. A takácsipar fejlődésével új textíliák készültek és kínálták a lehetőséget az újfajta hímzésekhez. A gazdasági fellendülés, társadalmi mozgás nyomán az egyes tájakon különböző módon, de végül is mindenütt eleven hímzőkultúra alakult ki. A jobbágynak tilos volt gazdagon díszített ruhát viselni, ám a jobbágyfelszabadítás után a ruházat, a használati tárgyak díszítése egy másfajta társadalmi hierarchiát tükrözött. A színek szimbolikus jelentése is átalakult. Kuriózum lett a „fehér gyász” vagy a „fekete ruhás menyasszony”, a 19. században lett általános, hogy a fekete szín az öregséghez, a halálhoz kapcsolódjék. Ma a hímzések korábbi szimbolikus jelentésüktől eltávolodottan a magyar díszítőművészet egyik — talán leggazdagabb — ágát képviselik, amelynek szép bemutatását adja Kristó-Nagy Katalin és Jara-Nagy Margit könyve is. Dómján Evelyn „Párta” című füzetét szintén a Magyar Múzeum adta ki. (Párta. The Crown jewels of the village. Publ. by Hungarian Folk Museum 1983.). A női viselet egyik legszebb darabja a párta, különösen annak a kalotaszegi és a torockói változatai. Jól tudjuk, ezek készítése, viselése sok kötöttséggel járt, és a ma ismert formájában csak néhány zárt közösségben vált általánossá. Történeti gyökereiben összefügg a lányok fejét a szüzesség jelképeként övező pánttal. A párta merev, nehéz, drága, kényelmetlen fejviselet, és ebben a formában a 18. század végén kezd megjelenni a paraszti öltözködésben. Egyes vidékek gazdasági fellendülésük során mind többet és többet költöttek öltözetükre. így pl. a torockói pártát aranyszállal hímezték, és értéke egy hízott borjúval vetekedett. Azt tükrözte, hogy a szülők tehetősek, lányuknak illő hozományt juttatnak. De nem kevésbé értékes a kalotaszegi párta sem, ahol a nemesi divatot utánozva igazgyöngygyei ékesített pártát készítettek a 19. században. A drága ékszert anyáról leányra örökítették és ha egy családban több lány volt, felváltva, ill. egymás után viselték. A férjhez menendő lányok a konfirmációtól, bérmálástól kezdődően az esküvőig hordták a pártát, és vasárnapi, ünnepi öltözékük nélkülözhetetlen kelléke volt. Később a népviselet elhagyásával ez a szigorú törvény megváltozott, és csak nagyobb egyházi ünnepeken (karácsony, húsvét, stb.) került elő más drága ünnepi ruhadarabokkal együtt. A jobbágyfelszabadítás után, de különösen a dualizmus korában a paraszti viselet gyors átalakulásának egyik jellegzetessége lett a menyasszonyi korona. Ennek egyik legkülönlegesebb fajtája a matyóké és a gazdag mirtuszdíszszel készített sárközi, amelyet ők szintén pártának hívtak. Ezeknek a szépen, gondosan összeállított menyasszonyi pártáknak esküvő után, üveg alatt bekeretezetten a tiszta szobában volt a helye. Dómján Evelyn nem csupán sokrétű áttekintést ad a pártáról, hanem hasznos tanácsokat is arra vonatkozóan, hogyan lehet elkészíteni a tetszetős fejdíszt. KRIZA ILDIK«) 18 V
