Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-04-14 / 8. szám

méletek valahol mindig önmaguk ellen fordulnak.

A kérdésről, hogy Románia imperialista háborút folytatott-e 1916 és 1918 között, tovább nem vitatkozom. Legföljebb, azt jegyzem meg, hogy ha neki igaza van, akkor Románia volt az egyetlen hadviselő fél, amelyik ment volt minden imperializmustól.

A „frontok fölött” folytatott orosz—osztrák tárgyalások, s a cári csapatok „erőbedobásának ' kérdése pedig végképp a történészek dolga.

Nem térek vissza a romániai nemzetiségek 1920 és 1940 közötti úgynevezett jogfosztottságára (.. .) ámde Száraz György itt következő állítására kitérnék egy kissé: „A rossz nemzetiségpolitika fölháborította a magyar közvéleményt, alátámasztotta a Horthy-rendszer nacionalista, soviniszta, irredenta propagandáját” — főként, mert ez az állítás közeli rokonságot mutat azzal az „elmélettel”, amely szerint „az első világháború utáni imperialista trianoni diktátum ürügyül szolgált arra, hogy az uralkodó osztályok a végletekig csigázzák a nacionalista, soviniszta szenvedélyeket, a szomszéd népek elleni gyűlölködést”. Ha efféle kijelentések és „elméletek” logikájához igazodnánk, akkor el kellene fogadnunk, hogy a horthyzmus mások, kívülállók műve volt, semmi kö ze nem volt a legreakciósabb és legrevansistább magyarországi erők koalíciójához — a „flotta nélküli tengernagy” politikáját ezek szerint jórészt „igazolja” az a tény, hogy „provokálták”. Másrészt el kéne fogadnunk, hogy a német nácizmust, a versailles-i békeszerződés teremtette meg, és semmi köze nem volt ama évek németországi társadalmi és politikai jelenségeihez.

1982-es válaszomban mindössze egy bekezdést szántam a romániai magyar nemzetiség 1920 és 1940 közötti jogfosztottságának kérdésére. Pusztán azért, mert — ahogy írtam is — érezni vélem Láncránjan elfogultságát. Ez ellen, mint látjuk, nem tiltakozik. Igaz, nem is helyesel. Átsiklik rajta éppúgy, mint az utána következő tényanyagon. Nem csodálkozom Mit válaszoljon arra, hogy a tolerancia példájaként idézett 1918. december 1-i gyulafehérvári határozatnak az a pontja, amely többek között önkormányzatot, önálló iskolarendszert biztosított a nemzetiségeknek, miért hiányzik már az 1920. január 1-i törvényből? És mit válaszoljon a magyar iskolák felszámolásáról sorolt adatokra, a pontosan idézhető jogfosztó rendeletekre? Ion Láncránjan tényekre általában nem válaszol.

Figyelmét csakis a bekezdés utolsó mondata képes fölkelteni. Az amit a korabeli magyarországi közvélemény ingerültségéről, meg a Horthypropagandáról írtam. Kiemeli a szövegből, vizsgálgatja. s egyszer csak megleli a számára fontos felismerést. Közli, hogy „állításom” közeli rokon egy „elmélettel”; aztán mondatomat visszalöki a többi közé, nem érdekli többé. Viszont idézi az egymondatos „elméletet”, amelyről tüstént kiderül, hogy puszta ténymegállapítás. Jó, jó, „elmélet” vagy „kijelentés” — mondja Láncránjan

—, tulajdonképpen egykutya! És tüstént nekilát „megfejteni”. Anélkül, hogy a mondat „gazdáját” megnevezné. Mondom én helyette: az idézet az MSZMP KB első titkárától való.

Ugyan miért a titkolózás? Tapintatból? Aligha. Ion Láncránjan nyilván úgy érzi, így érdekesebb a játék. Legföljebb nem nagyon ízléses. Mondhatnám: egy kicsit sunyi. Pedig hát: miért ne vitatkozhatna akár nyíltan is Kádár Jánossal? Hiszen ezt sem Magyarországon, sem Romániában nem tiltja semmiféle törvény. Igaz viszont, hogy a vitának vannak bizonyos szabályai. És ezek még csak nem is protokollszabályok.

Egyébként megszegte ő ezeket a szabályokat már korábban is: előző könyvében két Kádáridézetet közölt, ugyancsak névtelenül. Illetve: csak egy idézet volt: szövegkörnyezetéből kiragadott, önmagában kommentált — tehát lényegében meghamisított — mondat, amely csakugyan elhangzott 1975-ben, a helsinki konferencián. A másik — mint Láncránjan írta: „ugyanaz a szónok” mondta el, „egy fontos budapesti fórumon, 1966-ban” — sehol sem hangzott el: egyszerűen hamisítvány. Mindezt megírtam, 1982- ben. Bizonyítottam is. Ion Láncránjan erről is hallgat. Nem magyarázkodik, nem kér elnézést a „jószomszédság nevében”. Még csak nem is vitatkozik.

Talán oda se figyelt? De bizony, odafigyelt.

A hamis idézet így hangzott: „A trianoni szerződés imperialista diktátum volt, amely Magyarországot szétszakította, Erdélyt Romániának ítélte.” Amikor átnéztem az 1966-os esztendő sajtóarchívumát, két olyan Kádár-szöveget találtam, amelyik némileg hasonlított a fenti hamisítványra. Idézem mindkettőt. Az egyik, amely az MSZMP IX. kongresszusán hangzott el, így szól: „A nacionalizmus és sovinizmus nem ismeretlen Magyarországon. Hazánk és népünk századokon át idegenek elnyomottja, a magyar uralkodó osztály pedig az ország területén élő nemzetiségek elnyomója volt. Az első világháború utáni imperialista trianoni diktátum ürügyül szolgált arra, hogy az uralkodó osztályok a végletekig csigázzák a nacionalista, soviniszta szenvedélyeket, a szomszéd népek elleni gyűlölködést." Az utolsó mondat: az a bizonyos „elmélet”. Persze, így egészében nem használható. Nekilát, körül nyesegeti. Ami fölösleges: eldobja. Nem kell a mondat a magyar nacionalizmusról, sovinizmusról. Elvégre azt kell bizonyítani: Kádár János nacionalista! (Ha a román sovinizmust emlegetné, az más: lehetne felháborodni.) A magyar nép. mint idegenek elnyomottja? Ezzel kezdhetnénk valamit — mi dolog, hogy „ezer év rabtartói” ilyesmivel dicsekednek?! —, de csak fél mondat, elkülöníthetetlen a másik felétől, amelyben viszont „magyar bűnökről” esik szó. Márpedig egy „nacionalista” ne tegyen beismerő vallomást! De ott az utolsó mondat, és nem is akármilyen: benne a „trianoni diktátum”, akárcsak az 1982-es hamisítványban.

Ezek után kezdődhet a bűvészmutatvány. Szövegelőzménnyel nem kell törődni. Sőt, a mondat valódi értelmével sem. A „trükkhöz” az kell, hogy a „szövegmagyarázó” tájékozatlannak tettesse magát: „ne értse”, mit jelent az ürügyül szolgált kifejezés. Így — ha némileg nyakatekerten is — meg lehet magyarázni a „hű olvasóknak”: Kádár János szerint a magyar „uralkodó osztályok” — mi mást tehettek volna? — Trianon következtében arra fanyalodtak, hogy felélesszék a nacionalista szenvedélyeket.

Innen már egyszerű a dolog. Kádár János tehát azt mondja — magyarázza meg Láncránjan —, hogy a horthyzmust nem Horthy és nem is a „reakciós erők” teremtették meg, hanem „kívül - állók”, nyilván a trianoni békeszerzők és a szomszéd népek. Tehát nem arról van szó (amiről valójában) hogy rossz vezetői provokáltak egy népet, mert volt lehetőségük a provokációra, hanem arról — erre is jó az ürügyül szolgált kifejezés kiiktatása! —, hogy Horthy Miklóst addig provokálták kívülről, míg kínjában megteremtette a horthyzmust.

És most jön a végső meglepetés. Ettől a „furcsa logikától” — mondja keményen Láncránjan — ő „a leghatározottabban” elhatárolja magát. Ő fabrikálta, illenék, hogy büszke legyen rá ... De valójában nincs kedvem humorizálni. Láncránjan a Beszéd Erdélyről lapjain Dücső Csabától indulva jutott el a helsinki konferenciáig. Most lényegében azt állítja: „Kádár János rehabilitálni akarja Horthy Miklóst. Tulajdonképpen nem is meglepő: „láncránjani” szemmel nézve, már mindenki horthysta, határokon innen és túl, aki magyarnak született. A halottak is horthysták. Még ha az RKP mártírjai voltak, még ha a

sziguranca vallatószobájában vagy magyar csendőrök kezében végezték is be az életüket.

Ion Láncránjan sajátos „csőlátásban” szenved.

Az 1918 utáni európai „rendezésből” kizárólag a Romániára kedvező területi döntéseket látja. Ennek alapján nyilvánítja Trianont is „népi akaratot” szentesítő döntésnek. Pedig már maga a szerződés sem csak ennyi volt: gazdasági, financiális, katonai szankciókat tartalmazott. De ami a legfontosabb: része volt a versailles-i békerendszer egészének. E rendszerre épült a Népszövetség, ez határozta meg a szövetségi rendszereket, s igen nagy mértékben az egyes államok gazdasági, politikai és társadalmi állapotának alakulását is.

E békerendszernek még a „megváltás wilsoni pontjaihoz” sem volt köze. Elviselhetetlen jóvátételi terheket, gazdasági alávetettséget, „fegyveres békét”, tömegnyomort, permanens politikai és gazdasági válságállapotot teremtett. Elfogadhatjuk hát Ion Láncránjannal, hogy a nácizmusnak volt köze „ama évek németországi társadalmi és politikai jelenségeihez” — annál is inkább, mert maga is e jelenségek körébe tartozott —, de mivel mindezek a jelenségek összefüggésben voltak a versailles-i békerendszer realitásaival: ez utóbbiaknak bizony, volt közük Adolf Hitler hatalomra jutásához.

A Horthy-korszak nagyjából az volt, amit Láncránjan „a legreakciósabb és legrevansistább magyarországi erők koalíciójának” nevez. Más dolog, hogy a koalíció hatalomra jutását valóban külső erők tették lehetővé. Elsősorban egy egészében imperialista jellegű világháború párizsi békekonferenciája, amely lehetetlen helyzetbe szorította az 1918-as októberi forradalom után kibontakozó polgári demokratikus diktatúrát. És természetszerűen felelősség terheli azt a kormányt is, amely önként — és nemcsak „igazságos óhajok” kielégítése reményében! — bocsátotta a párizsi konferencia urainak rendelkezésére hadseregét, hogy az — noha vonulását nem kísérték „szuronyhegyre tűzött csecsemők” — útjában végigbotozta az „idegen terület” több mint kétharmadát, utat nyitva ezzel a „legreakciósabb erők koalíciójának”.

Hogy Láncránjanhoz még közelebbi példával éljek: a román királydiktatúra, a Vasgárda és Antonescu uralma, ugyancsak szoros összefüggésben volt az ország társadalmi politikai viszonyaival: ezek pedig a versailles-i békerendszerben rejlő feloldhatatlan nagypolitikai ellentétekkel. Ezt tagadni nemcsak fölösleges, de veszélyes is Mert akkor nem marad más, mint valamiféle „különleges népiélek” termékének nyilvánítani a Vasgárda kapitányát, Comeliu Zelinski Codreanut, s ez — gondolom — nem volna kedvére Ion Láncránjannak sem.

(Ezt követően Száraz György a történelmi tények és értékelések bárminő mai politikai célra való tendenciózus felhasználásának veszélyére figyelmezteti vitapartnerét, megmutatja, hogy Láncránjan „történelmi” érvrendszere valójában a romániai magyar nemzetiséget célzó politikai vádrendszer. Száraz elveti azt a felfogást, amely szerint egy adott területen teljes jogú, csakis az „őslakos többségi népesség” lehet.)

Publicisztikáját, vitairatát Száraz György ezekkel a sorokkal zárja:

Annak jelzésére, hogy nem ez a könyv, nem Ion Láncránjan képviseli a román szellemiséget, idézem Emil Isac 1920-ban papírra vetett sorait: „Románságon én persze, egyebet értek, mint a pánrománság bizonyos megszállottái, akik az ördögöt is felfalnák, csak szabaduljanak az „idegenektől”. Az én románságom olyan, hogy Erdélyben nem akarok „idegenről” tudni -*■ mert testvérem minden együttélő, aki elismeri államomat, s logikus, hogy hajlandó vagyok elismerni jogukat politikai és kulturális fejlődésük abszolút szabadságára ... Ezeket az elméleteket hiába magyarázgatom az alkalmi demokratáknak, a román intoleránsoknak és szupersovinisztáknak. Vannak hangoskodó csoportjaink, amelyek Európa felé szeretnék a humanizmus hőseinek láttatni magukat, de idehaza az állampolgárok közötti legszélsőségesebb gyűlölködést szítják.” És íme, még egy Isac-szöveg, a „rendelésre készült hazafiakról”: „A nyárspolgárok e zsoldosainak nem vagyok elég jó román, mert nem falok reggelire magyart, ebédre zsidót, ezek az értelmiségi komiitácsik nem tartják tiszteletben a tiszta erdélyi levegőt, amelyben nevelkedtem ... Ezeknek a hivatásos surmóknak és huligánoknak ellenszenves az a román író, aki keresztlevelét nem tűzi a kalapjába és nem forgatja a hegyilakók fütykösét.”

15