Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-04-14 / 8. szám

Űj könyvet jelentetett meg Ion Läncränjan román prózaíró 1983 augusztusában. A kötetet a Román Írószövetség kiadója gondozta, címe: Vocatia construvtiva (Építő elhivatottság). Értekezések olvashatók benne különböző irodalmi, etikai, politikai témákról: az írói hivatásról, irodalom és történelem viszonyáról, hazafiságról és a párt szerepéről, a szabadság értelméről, bátorságról és intoleranciáról. Pusztán a témákat nézve, akár azt is mondhatnám: érdekes szövegkörnyezetbe illeszkedik a Várakozásban című írás. A kiemelt részek itt és a továbbiakban ebből valók:

Az igazat megvallva, nem hittem volna, hogy a Beszéd Erdélyről című cikk- és esszégyűjteménykötet ilyen sok és ennyire ellentmondásos visszhangot váltson ki. Ezúttal is számítottam az olvasók érdeklődésére, akik tartós bizalmukkal tüntettek és tüntetnek ki, akik nem hagyták magukat befolyásoltatni sem a Szabad Európa-rágalmaktól, sem más rágalmaktól. Éppen ezért lepett meg, amikor tudomásomra jutott egyesek és mások reakciója: azoké, akik az említett bizalommal ellentétes végleten helyezkedtek-helyezkednek el. Ezek a reakciók harcosak, egyenesen vehemensek akarództak és akaródznak lenni, végső soron azonban mégis csupán fülsértőek és nem meggyőzőek, mivel híján vannak az érvelésnek, és mert szövegcsonkításokra, ferdítésekre építettek és építenek. Ez a helyzet Köteles Pál cikkével, amelyre még előbb tértem ki, és a Száraz György szignálta cikkel is (megjelent a Magyar Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Valóság című folyóirata 1982 10. számában), ami közel is hozza és hozta egymáshoz ezeket a cikkeket, platformjuk lévén közös, akár nyíltan jut ez kifejezésre, akár azzal takarózik, hogy „szembeszáll a mítoszokkal”, amelyek veszélyesek, mondja nekem Száraz György (...)

A sértett hangot alaposan magyarázza, hogy Läncränjan egy másik írásában főművének mondja a Beszéd Erdélyről kötetet, s ezeket írja róla: „Nem fogom erről a könyvről azt mondani, hogy a tökéletesség megtestesítője (...) tudtam hogy apró és lényegtelen hibák vannak benne, amelyeket az eljövendő újrakiadás során korrigálni lehet.”

A szerző önbizalmát nem csonkították tehát a „vehemens reakciók”. Nem kételkedik olvasói „tartós bizalmában” sem, akik ezek szerint vakon — hisz írásom tartalmát és érvrendszerét nem ismerik — elhiszik, hogy őt „szövegcsonkításokra, ferdítésekre” alapozott rágalmak érték. Védtelen vagyok hát, s ez csöppet sem boldogító érzés. Viszont ő is felpanaszolja, hogy a magyar olvasót én úgy manipulálom, ahogy akarom, hiszen az nem ismerhette meg a Beszéd Erdélyről teljes, csonkítatlan szövegét. Legyünk őszinték: ebben is van igazság.

Ez bizony: patthelyzet. Ezért is kértem a Valóság szerkesztőségét, hogy közöljék Läncränjan cikkét, együtt az enyémmel. A szerzői engedély viszont erre nem adott lehetőséget. így szükségmegoldás született: némi kurtításokkal, lehetőleg szövegösszevonások nélkül, közzéteszem Läncränjan írásának egy részét, közbeékelve a magam mondanivalóját. Ha ő a gesztust viszonozni kívánja, itt és most adom írásom szöveghű fordításának és teljes terjedelmében való közlésének jogát, bármely romániai lap számára.

(Száraz György ezt követően több ponton száll vitába Läncränjannal, gazdag tényanyaggal támasztva alá a román szerzővel szembeni érvelését. E vitapontok egyike a „természetes és mesterséges” államalakulatok läncränjani kategóriái, a többségi elv, a többség-kisebbség viszony nem végiggondolt, történelmietlen alkalmazása. Emellett Száraz György a korábbi vita egyik epizódszereplőjének, egy bizonyos Dücső Csabának és 1939-ben megjelent irredenta fércmtívének Läncränjan által való méltánytalan és újbóli „feltámasztásának” indítékait, okait vizsgálja.) Egy -további vitapont az 1940-es erdélyi magyar bevonulás témaköre, amelyről Száraz György egyebek között ezt írja:

Tehetném, hogy korabeli minisztertanácsi jegyzőkönyvek, nyilatkozatok, központi rendeletek idézésével bizonygassam: az 1940-es magyar kormánytól távol állt mindenféle „diabolikus terv”, s hogy Teleki Pál éppen ellenkezőleg, türelmi politikát hirdetett a nemzetiségek iránt. Tehetném, de semmi értelmét sem látom Ion Läncränjan ezt megint csak „szerecsenmosdatási kísérletnek” bélyegezné, rám pedig újfent a nacionalizmus bélyegét sütögetné. Pedig volt egy „reálpolitikai” szempont, amely határt szabott a nemzeti türelmetlenségnek. Mind Bukarestben, mind Budapesten tudtak Berlin „játékáról”: hol a magyaroknak ígéri Dél-Erdélyt is, hol pedig a ro-Száraz György:

Megjeleni

még egy furcsa könyv

1982. október 20-i számunkban jelent meg Száraz György „Egy különös könyvről” című írása, amelyben vitába szállt

Ion Läncränjan egy Romániában megjelent munkájával (Magyar fordításban: Beszéd Erdélyről). Száraz György e vitairatára Ion Läncränjan válaszolt, amelyet Száraz György tollából újabb válasz követett a Valóság című folyóirat 1984. márciusi számának hasábjain. A következőkben ebből az írásból közlünk részleteket

manókat kecsegteti Észak-Erdély visszaadásával — természetesen jó szolgálatok (a másikénál jobb szolgálatok) fejében. „Rossz pontot” szerezni sem Horthy, sem Antonescu nem akart, de arra is vigyáztak, hogy a másik minél kevesebb megalapozott feljelentést vihessen magával a berchtesgadeni látogatások alkalmával. Ez az egymásra licitálás adott némi védettséget északon a román, délen a magyar kisebbségnek. De a helyi túlkapásokat nem lehetett kiküszöbölni, s voltak később „nagy lehetőségek” is, amilyen a „katonai érdekű” keserves munkaszolgálat: románoké északon, magyaroké délen — s különös tragikum gyanánt: a zsidóké minden oldalon. Mindezt egyetlen mondatban foglalta össze a román Emil Isac: „A soviniszták az egyik oldalon Horthvt követték az ő imperialista őrületével, a másikon Antonescut egy másik imperialista őrülettel.” Száraz György megengedi, hogy vannak némi „nézeteltérések a magyar és román történelemfelfogás között”. Azt mondja azonban, hogy ezek „tudományos kérdések, amelyekre egyedül a tudománytól várhatunk választ”, bár még sincs türelme a tudományra bízni ezeket a kérdéseket, ellenkezőleg történésznek tolja fel magát, amikor véleményt mond „László Gyula kettős honfoglaláselméletéről” (amely ugye, „tudományos teória a hipotézis szintjén”, nem pedig legenda, egyszerű kitaláció, „mítosz”) nyilatkozik az elnemzetlenítés tüskés kérdéséről, lévén, hogy neki úgy tűnik, én „a legtávolibb múltba” vetítem vissza „a kulturális és politikai nacionalizmust, faji imperializmust”, ami a Beszéd Erdélyről című kötetben csupán egyszerű ténymegállapítás, mint például az arra vonatkozó, hogy egyes népek miként vették föl a kereszténységet, Száraz György személyében naiv kötözködés (!?) lesz. Erdély gyarmatosításának politikája, „nem bizonyos etnikumok” ellen, hanem az „összesség hasznára” irányult — az összesség lévén Nagy- Magyarország, amely pedig nem hódítások útján jött létre, hanem Isten helyezte Európa közepébe, „természetes határai” lévén a Kárpátok és nyilván arra volt hivatva, hogy mindörökké uralja Szlovákiát, Horvátországot, Szlovéniát és Erdélyt (ha egyszer ezek a természetes határai). Száraz György igazat ad nekem abban, amit az 1867 utáni magyar kormányok politikájáról mondok, ámde gondosan ki is igazít nyomban, és azt mondja nekem, hogy ezeknek a kormányoknak a politikája nem volt azért éppenséggel olyan könyörtelen, amivel magam is egyetértek, főként, ha latolgatni kezdjük ama esélyelvet, amelyről fentebb szó volt. Száraz György szememre veti, hogy nem vállalom át az elhalálozott „tételt”, amely

szerint Románia 1916 és 1918 között imperialista háborút vívott (...) Az 1916—18-ban tervezett felosztásról pedig, amelyet Száraz György megkérdőjelezett (itt arról a läncränjani állításról van szó, miszerint az első világháború idején az Osztrák—Magyar Monarchia és a cári Oroszország együtt készült Románia felosztására. — Sz. Gy.) azt szeretném elmondani (...), hogy a cári Oroszország és a Központi Hatalmak között „a frontok fölött” folytatott egynémely tárgyalás tárgya volt, aminek következményeképpen többek között az orosz csapatok kisebb erőbedobással vettek részt a munténiai és moldvai harcokban.

A kettős honfoglalás elméletéről mondott vélemény nem az enyém, hanem magáé László Gyula professzoré, aki már csak ezért is nehezen nyilvánítható „legendagyártónak”, „mítoszteremtőnek”. Egyébként sohasem pályáztam történészbabérokra. Amikről Läncränjannal vitatkoztam: ténykérdések vagy közkeletű dolgok. Kontinuitás-vitába pedig éppen azért nem bocsátkoztam, mert ezt a kérdéscsoportot valóban csakis tudományos voltában tartom érdekesnek: politikaitársadalmi szintre emelését — vagy süllyesztését? — nevetségesnek vélem. Hogy világosabb legyen, újra elmondani kényszerülök, amit már elmondtam egyszer: „Läncränjan a maga megszállott elsőbbségkomplexusával szellemi rokona lehetne a szegény jó Horváth Istvánnak, délibábos nyelvészünknek, aki szerint Ádám és Éva magyarul beszélt. De neki legalább annyi mentsége van, hogy a XIX. század első felében volt pesti professzor. A román Slavici-nak nem kell Ádám és Éva. Nyugodt öntudattal írja szőkébb pátriájának emlékeit: »A Szelistye helyén levő egykori falut minden bizonnyal a török háborúk idején pusztították el. Lakói magyarok lehettek, mert a helynevek között sok a magyar eredetű ... Azok a magyarok azonban, akik ma Világoson élnek, később jöttek ide, s a falunak a síkság felőli részében laknak, együtt a szintén később betelepült svábokkal. Egy román beköltözésre akkor került sor, amikor az osztrákok kivonultak Olténiából. Egy másikra pedig Grigore Chica vajda idejében Moldvából, főképp Neamt megyéből.« Lám, nyoma sincs itt a läncränjani zaklatottságnak! Merném-e, tudnám-e én, a magyar, a táj ilyen szülöttét — »-szaván fogva« és Läncränjan stílusában — »betolakodónak« nyilvánítani, bármiféle »ősiség« jógán?” Félek, ezekután Läncränjan Slavici-ot is besorolja az „eszmék és gondolatok feldarabolói” közé. S ha még egy darabig folytatom „aknamunkámat” — a román kultúra nagy szellemeinek idézgetését — esetleg mindannyiukat kiközösíti a „néptestvériségből”.

A szép gondolat, miszerint a régi Magyarországot maga a Jóisten helyezte Európa közepére, természetesen nem sajátom: Ion Läncränjan figyelmes ajándéka. Amit én állítottam, csak anynyi: a középkori Magyarország a kornak megfelelő államalakulat lévén, nem ismert népi-nemzeti gyűlölködést; viszonylag szerencsés földrajzi-gazdasági adottságai, természetes határai hasznára voltak valamennyi együtt élő népcsoportnak. Läncränjan egyébként mégiscsak nagylelkű ehhez a történelmi Magyarországhoz. A Beszéd Erdélyről lapjain a cseheket olvasztotta belé. Szóltam érte, s noha nem említi, úgy látszik, mégiscsak tudomásul vette a kritikát. Viszont, hogy meg ne rövidüljön Szent István egykori birodalma, ezúttal Szlovéniát csatolja hozzá, amely pedig még az Osztrák—Magyar Monarchiában is osztrák koronatartomány, .Krajna néven.

Läncränjan elmélete még csak nem is történelmi, de misztikus faj- és talajkontinuitást tükröz, jobb esetben valamiféle permanens nacionalizmust, amely tart már-már az őskortól napjainkig. Pedig, ha következetes akar lenni, be kell látnia, hogy az „idők kezdetétől való” ős-kontinuitás szemszögéből a rómaiak éppolyan „betolakodók” voltak, mint a magyarok, csak pár száz évvel előbb jöttek, valamivel ügyesebbek — erőszakosabbak ? műveltebbek ? — amazoknál: romanizálták, nyolcétól is megfosztották az ősi dák népességet. Ha ezer esztendőre kiterjesztett vádjai a magyarok ellenében jogosak, akkor százszor inkább kell gyűlölnie Rómát, amely sikerrel cselekedte mindazt, amivel mi — szerinte — tíz évszázadon át sikertelenül próbálkoztunk. Hol volt akkor az ősi „megtartó erő”? Hol a „talajban gyökerező” ellenállás? Sha erre azt mondja, hogy a „román néplélek” éppen a dák és római elem ötvöződéséből született, akkor megtagadja ama bizonyos „örök igazságot”, amelyre folyvást hivatkozik: hisz a külső, hódító erőszak — melv ezek szerint nem mindig meddő és gyűlöletes — ezúttal pozitív eredményt hozott.

A história bonyolult dolog. És az erőszakolt el14