Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-01-21 / 1-2. szám

A PINCESZER ÚTI KÍSÉRLET tével közösen gazdasági társulást alakított az itt lakók munkába ál­lítására. A Rodata Gt leginkább számítástechnikai munkát nyújt, — mégpedig helyben, a lakótele­pen — és átlagosan 3000 forintos fizetést, amelyre rájöhet még né­mi százalék, a norma túlteljesítése esetén. A telepen további ötven­négy lakás épül fel 1985-ig, az élelmiszerellátást busszal oldják meg. * Tanácstalanul toporgok a csípős hidegben a hűvösvölgyi buszvég­állomáson. A közeli művelődési ház egyik munkatársa magyarázza el, melyik busszal, meddig utaz­zam. Az országút szélén leszállók az 57-es autóbuszról. Motoros és vitorlázógépek húznak el felettem, míg a hegyen keresgélem a lakó­telepet. Végre rábukkanok a szi­­gorú egymásutánban sorjázó, pi­ros klinkertéglás házakra. Az ut­catábla is hiányzik még, csak a bejáratnál várakozó tolókocsik és speciális személygépkocsik árulják el, hogy jó helyen járok. Találom­ra becsöngetek az egyik épület harmadik lakásába. A csengőt egész alacsonyra szerelték, az aj­tón kívül kapaszkodó. Szili József magától értetődő természetesség­gel enged be. — Jöjjön csak, mindig örülök, ha valaki ránknyitja az ajtót — vezet a nappaliba, ahol már üldö­gél egy vendég. — Üljön csak le, máris főzök egy kávét —, gördül ki a kényelmes konyhába. Körülnézek az 57 négyzetméte­res lakásban. Ízlésesen berende­zett a nappali, sehol egy szőnyeg, ami a kocsik mozgását gátol­ná, és a konyhában a tűzhely­hez is jól hozzá lehet férni. Az Electhermax grillsütő szinte min­dent tud, mondja a házigazdám, be lehet programozni időre, csen­get, majd kikapcsol, ha elkészült az étel. A konyhabútort, a hűtő­­szekrényt, a bojlert és a tűzhelyt a lakással együtt kapták. A- fürdő­szobában mindenütt kapaszkodók, a kád meghosszabbítva, hogy könnyedén bele lehessen csusszan­­ni a fürdővízbe; a levélmintás csempéket, amelyeket a Rozma­ring tsz szállított, magam is szíve­sen elfogadnám. Befér ide a kis automata mosógép is. A jókora előszoba és a széles ajtótokok le­hetővé teszik, hogy a lakók köny­­nyen forduljanak és közlekedje­nek kocsijukban. Szili József büsz­kén mutatja leendő műhelyét. — Mechanikai műszerész a szakmám, és szeretnék a képessé­gemnek megfelelő munkát végez­ni — mondja. — Egyelőre mind­ketten gépelést vállalunk, de én már alig várom, hogy elkészüljön ez a műhely. — Milyen érzés az önálló lakás? — Rengeteg még a tennivaló, el is adósodtunk miatta szépen, de nagyon boldogok vagyunk — só­hajt fel. — Az intézetben hatan­­nyolcan éltünk egy szobában, csak bizonyos napokon fogadhattunk látogatót. — Az adósságokat miből tudják visszafizetni? — Ahol lehet, takarékosko­dunk. Borival együtt megkeressük a hétezret. Ez szépen hangzik, elég is lenne két embernek, de hát sok a törlesztenivalónk, 50 000 forin­tot kellett letennünk, hatezerre rúgott az előre nem látott kiadás, sokba került a bútor is. Kellett té­vé, lemezjátszó, más szórakozá­sunk nemigen akad. Bori hímezni szokott, ezt a térítőt is ő varrta ki — mutat az asztalt borító kalocsai kézimunkára. — Folyton attól ret­tegek, hogy egyszer kiégetem a cigarettámmal — neveti el magát Borira sandítva. — Már sikerült megszerveznünk, hogy a közeli is­kola konyhájáról hétközben ebé­det kapjunk, fejenként két fo­rintért házhoz szállítják, egy hétre hetvennyolc forintba kerül. De olyan rendesen megméri a sza­kács, hogy van, ahol ketten esz­nek egy porciót. Az intézettől is kaptunk segítséget, a szülőktől is, minden fillérnek megvan a helye. — Ünneprontó kérdés: otthon semmiképp nem maradhattak? — Én huszonkét éves koromig a szüleimmel éltem Gyomron, de egyszerűen nem akadt rendes munka. Pestre jöttem, hogy szak­mát tanuljak, és együtt lehessek sorstársaimmal. Azóta rájöttem, hogy ez se fenékig tejföl, nem mintha a mozgássérült rosszabb lenne, mint az egészséges, de így összezárva néha bizony egymás idegeire mentünk. Mi megtanul­tunk két keréken gurulni, lehető­ség szerint ellátni magunkat, de tévedés lenne azt hinni, hogy ami­ért a testünk mozdulatlanságra lett kárhoztatva, jobbak és intelli­gensebbek lettünk másoknál. — De visszatérve kérdéséhez: miért kellene a szülők nyakán élősködnünk? Mi is reménykedhe­tünk önálló lakásban. Amióta a miénk megvan, szinte ki sem moz­dulunk itthonról. Úgyis éjjel­nappal szól a csengő. Meg kell ja­vítani egy tolókocsit, kereket kéne cserélni, sakkozni akarnak, vagy egyszerűen beszélgetni. Azelőtt szerettem csavarogni, Pestről kézi­hajtású biciklivel hazamentem a negyven kilométerre fekvő Gyöm­­rőre, ha olyan kedvem támadt. Most? Amíg jönnek hozzám, nem megyek én sehová. — Terveik, vágyaik? — Vidéken mindig volt kutyám, még a fára is fel tudtam küldeni — böki ki Jóska —, nagyon sze­retnék egy német juhászt. Akad közülünk, aki már tart kutyát, most figyelem, hogyan válik be náluk. Csakhát egy kölyök is több ezer forintba kerül. És na­gyon szeretnénk egy használt mikrobuszt, amibe hidraulikát szerelhetnék. Borit ugyanis úgy kell beemelni az autóba, ezért nekünk nem való kisebb kocsi, így nem szorulnánk segítségre. Elhallgatunk. Csikkek halma gyűlt össze előttünk, Bori elindul újabb kávét főzni. Kedvesen, jó­kedvűen fogadtak, egész lényük­kel azt bizonyítják, igenis, képesek ellátni önállóan magukat. A következő tizennégy lakás hamarosan elkészül. Talán a Pin­ceszer úti lakótelep mintájára máshol is figyelembe veszik a mozgássérültek igényeit. HUNY ADY JUDIT 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom