Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-01-21 / 1-2. szám
SZOMSZÉDOK Tutsekék I. emelet 17. — Rólunk nem érdemes Imi, a mi életünkben nincs semmi érdekes — szabódott szomszédasszonyom, Tutsek Jenőné, amikor az esedékes beszélgetés időpontját rögzíteni akartam. Újságíró: Szomszédokról szól a cikksorozat, ezért először is azt kérdezem, mióta laknak a házban. Tutsek: 1946-ban, amikor fogságból hazatértem, nem volt lakásunk, mert a régi otthonunkat lebombázták és a feleségem a testvéréhez költözött a gyerekkel. Egy ugyancsak Erdélyből való barátunk lakott ebben a házban és segítségével idejöttünk egy hármas társbérletbe. Aztán az idők folyamán a földink máshol kapott lakást; 1957-ben leválasztottuk ezt a lakrészt és kialakítottuk a lakást úgy, ahogy most látja. Újságíró: A lányuk tehát a régi lakásban született? (A kérdés a feleségnek szól, hogy a beszélgetésben ne maradjon hallgató fél, de a férj válaszol. Nem a családfő jogán vagy a „főszerep” miatt, hiszen ebben a családban — szomszédként ezt jól tudom — a feleség nem statisztaszerepet hord. A válasz meglep.) Tutsek: A lányunk Kolozsvárott született, pedig akkor már Budapesten éltünk. A feleségemmel ugyanis megállapodtunk, hogy Kolozsvárra megy szülni, ahol rokonaink voltak, hogy a gyerekünk Erdélyben szülessen meg. (Egy percen belül már másodszor esik szó Erdélyről, amely e család életének valóban egyik kulcsa.) Tutsekné: Férjem is, én is Erdélyből származunk és erre büszkék is vagyunk. Én Sajóudvarhelyen, a férjem Brassóban láttuk meg a napvilágot. Újságíró: Milyen volt az életútjuk Pestig? A családokban rendszerint az egyik alaptörténet, hogyan ismerkedtek meg, házasodtak össze a szülők. Tutsek: Apám kereskedő volt Brassóban. Három nyelvű város és családi szokás szerint német iskolába írattak, hogy megtanuljam a nyelvet. A szomszédság román volt, a családon belül magyarul beszéltünk. Felsőkereskedelmit végeztem, a bankszakmába kerültem, az Erdély-banknál dolgoztam. Tutsekné: A bátyám Brassóba került ás mint varrónő a városban dolgoztam én is. Az én családom gyökeres székely és volt ott egy egyesület — a Székely Társaság —, oda jártam szórakozni. Ott ismerkedtünk meg a férjemmel és 1938-ban összeházasodtunk. Tutsek: A háború alatt Szolnokra kerültem a Nemzeti Takarékpénztárhoz, mert szükség volt a román nyelvtudásomra, aztán Piacén a Nemzeti Bankban dolgoztam ■nyugdíjazásomig. Fél évszázadot t^Vüttem a pénzügyi szakmában. Üjsáo\~,.: a család egy része Erdélyben T.aTadt? A családi kapcsolatok nem gyengültek a történelmi változások következtében? Tutsekné: A család nagyon fontos az ember életében. A rokonság szétszóródott. Tudja, hogy nemrég a Magyar Hírekben láttam meg az egyik unokaöcsémet? Tudós, a Fodor családból való és Szent-Györgyi Albert professzort köszöntötte fel a 90. születésnapján. Ott volt a képe az újságban. Minden évben meglátogatjuk az erdélyi rokonságot és ők is jönnek, amikor csak tehetik. ősszel is voltunk náluk. Ilyenkor találkozunk, akivel csak lehet. Brassóban már senkink nem maradt. .Újságíró: Mit jelent ma 40 év után a beszélgetésünk során sokszor emlegetett „erdélyiség”? Tutsek: Nemcsak a fiatalságunkat és nemcsak a családi gyökereket. A baráti körünk is nagyrészt erdélyiekből áll. Nehéz ezt megfogalmazni: nemrég vitatkoztunk is erről a barátainkkal, ezért tudom megmondani, mire jutottunk. Azt hiszem, hogy mi méiy-bben vagyunk magyarok és az „Ciöelyiség” egy külön szín ebben a TT.ágyarságban. Újságíró: 4 [anyuk is örökölte ezt? Tv.t^h'úé: Természetesen. Egyébként minőén szombat-vasárnap nálunk vannak, a férjével és a két unokával. A lányom az Egészségügyi Főiskola gyógytornász tanszékén tanít, a vejem jogász. A lányom olyan mint egy kiscserkész: segít ahol tud. A kerületben, ahol lakik, van egy öregek klubja: ott gyógytornát vezet. Újságíró: Az életűiből kiderül, hogy nem volt eseménytelen. A háború jelentette a nagy fordulatot, Brassóból Budapestre. Tutsek: Sok minden történt velünk. 1944- ben behívót kaptam. Előbb a Dunántúlon voltam katona, majd visszavonultunk Ausztriába, Németországba. Emlékszem, Hannoverben a szerelvényünk légitámadást kapott, kétszáz halottunk volt. 1945 tavaszán estünk amerikai fogságba. Egy franciaországi fogolytáborba kerültem, Cherbourg mellett útépítésen dolgoztam. Nehéz volt a munka, kosztot alig kaptunk, lefogytam 40 kilóra. Később egy New York-i gyáros lett a parancsnokom, tudott németül, könnyebb lett a sorom. 1945 októbertől a következő év tavaszáig vártuk, mikor mehetünk haza. Nem tudtunk egymásról a feleségemmel semmit: két és fél évig. Tutsekné: Amikor megjött, olyan sovány volt, hogy két fejjel magasabbnak látszott. Mikor megláttam, önkéntelenül azt mondtam : „hogy megnőtt...” A mi életünk is cifra volt a bombázások alatt. A lakás teljesen kiégett. Soha nem felejtem el, amikor a kicsi gyerekkel a bizonytalan pontonhídon mentünk át a Dunán, hogy a bátyámékat megkeressem. A bátyám felesége meghalt, ott maradt két kicsi gyerekkel, kellett segíteni. A két fiú azóta megnőtt, jó zenészek, hangversenyzenekarban játszanak. Újságíró: Fél évszázad a bankszakmában. Ehhez nemcsak hűség és kiegyensúlyozottság, de a hivatás szeretete is szükséges. Tutsek: Szerettem a munkámat. Mára teljesen átalakult a bank szerepe. Nemcsak pénzátutalások, takarékügyek, hanem vállalkozás és kockázat is. És úgy látom, hogy a reformmal a jövőben még érdekesebb lesz. Jó lenne most kezdeni újra. Egyébként nyugdíjbamenetelem után sem pihenek. A Vízügyi Társulatok Beszerzési Vállalatánál dolgozom, amely csatornaépítéssel, a falvak vízellátásával foglalkozik. Fontos terület ez, mert a vizek szennyeződnek — ez világjelenség — és a jó ivóvíz egyre jelentősebb. Tutsekné: Én háziasszony vagyok, csak néha varrogatok. Háztartást vezetek, segítek a lányomnak, az unokákkal foglalkozom, leköt a család. Újságíró: Ha visszatekintenek életükre, azt csinálták, amit ifjúként is szerettek volna? Tutsekné: Én festő lettem volna. Szépen rajzoltam. Nagybányára szerettem volna kerülni, ahol híres művészeti központ volt. De az élet másképp hozta. Azóta is festegetek. ha van egy kis időm, főleg csendéletet, virágokat. Tutsek: Szép hangom volt, énekes lettem volna. De apám 1927-ben tönkrement, kellett a pénz, várt a bank. Nem bántam meg, de sokszor gonH^ojj rá, milyen más lett volna, ha művész lehetek. 'Cjságíró: Elégedettek mai életükkel? Tutsekné: Megélünk, nincsenek anyagi gondjaink. A család összetart, az unokák egészségesek, okosak, tehetségesek. A barátnőim szintén nagymama korban vannak és egyre nehezebb összeegyeztetni az időt a találkozásra. Tutsek: Sokat sétálunk, szeretjük a komolyzenét. Színházbérlet kellene, hogy gyakrabban kimozduljunk. A baráti kör jó, érdekes beszélgetésekkel. Tutsekné: A szomszédság — egy kivételtől eltekintve — kellemes. Együtt kávézgatunk, segítünk egymásnak. Tutsek: Sokat olvasok. Most például Bokor Péter könyvét: A Végjátékot, amely a háborús események hátteréről szól. Az ember eltűnődik, miért alakult így a magyar történelem, hiszen a saját élete is arra fordult, amerre a háború lökte. Tutsekné: Olyan volt az életünk, mint más embereké ... Érdemes rólunk írni? SZÁNTÓ MIKLÓS FOTO: NOVOTTA FERENC 23
