Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-03-31 / 7. szám

Huszár Tibor az USA-ban találkozott a népiesek csoportjához tartozó interjú­­alanyaival, míg Cs. Szabó Lászlót és Fejtő Ferencet Európában, Párizsban es Londonban érte el. Látszólag földrajzi tény, történelmi véletlen. De van az életutakban rejlő magyarázat. Mindketten inkább irodalmárok, mint poli­tikusok. Városban nevelkedtek: Cs. Szabó Ko­lozsvárott született, Fejtő Nagykanizsáról in­dult. Családi környezetüket tekintve is más gyökerűek, mint a paraszti származású né­piesek: ők ketten polgári értelmiségiek, igé­nyes szellemi háttérrel, és természetes útjuk az egyetem, az értelmiségi pálya. A vallási keretek ugyan különbözőek. Az egyik: erdélyi protestáns, a másik zsidó polgárfiú, akit a piaristák neveltek fel. Érdekes, hogy életútju­­kon a magyar főváros, Budapest nem jelentett kiemelkedő élményt. „Kolozsvár mindig kö­zelebb volt hozzám, mint Budapest” — mond­ta Cs. Szabó. Annál erősebb mindkettőjüknél a Párizs-hatás. Az eltérő forrásvidék, a csa­ládi ház polgári életvitele, az első társadalmi élmények, azok a leckék, amelyeket a valódi hatalmi viszonyokról kaptak, más felismeré­sekre, más célok vállalására, más társadalmi rétegek képviseletére adnak számukra ösztön­zést. „Egy ifjú barátnőm volt, egy pécsi bá­nyász munkásleánya. Megismerkedtem a csa­ládjával, a rokonságával és egyáltalán a mun­kásság körülményeivel a pécsi bányavidéken. Borzalmas volt, borzalmasan megrendített annak idején” — mesélte ifjúkoráról Fejtő Fe­renc. — „Nem éreztük magunkat felhőlova­goknak, amikor magyar polgárságról beszél­tünk, inkább reménybeli, mint meglevő pol­gárságról, de csírázó elemeit ott láttuk ma­gunk körül.” — magyarázta Cs. Szabó. Fejtő Ferenc eljutott a munkásmozgalomig; egyetemi évei alatt — egy kommunista diák­csoport tagjaként — megismerte a börtönt is, majd sokféle okból, kiábrándulva, hátat fordí­tott a mozgalomnak, de a hazai szellemi bal­oldal egyik hangadója maradt. Cs. Szabó pá­rizsi diákkorszaka után tért haza, a Nyugat és a Válasz folyóiratok jelentették számára a megnyilatkozás fórumait. Éveken át a Ma­gyar Rádió irodalmi vezetőjeként működött. Sokféle irányzattal kerültek kapcsolatba. Cs, Szabó például Kozma Miklóssal, a Horthy­­rendszer egyik szellemi vezetőjével dolgozott a Rádiónál, de a Válasz összekötötte Illyés Gyulával, a politikai rokonszenv Szekfű Gyu­lával. „Elég nagy és változatos front volt a harmincas években Magyarországon az el­avult, neobarokk társadalom felszámolására. Ezek között voltak földalatti kommunistától kezdve parasztpárti írókig, urbánus esszé­íróktól Szekfű Gyuláig a legkülönbözőbb tí­pusok, még csak azt se mondhatnám, hogy la­za szövetségben” — fejtegette Cs. Szabó. Fej­tő Ferenc a szociáldemokrata párt elméleti folyóiratának, a „Szocializmus”-nak és a ko­lozsvári ,,Korunk”-nak munkatársa; József Attilával, barátjával pedig a „Szép Szó” egyik alapítója és szerkesztője egészen a harmincas évek végén történt emigrációjáig. És itt áll­junk meg egy pillanatra. Válság és értelmiség A harmincas években, a gazdasági válság súlya alatt, a német nácizmus nyomását érez­ve a magyar értelmiségi fiatalság jelentős csoportjai érezték szükségét annak, hogy szembeforduljanak az uralkodó rendszer di­vatjamúlt eszméivel és önállóan tájékozódja­nak. Ebben a korszakban három kiemelkedő gondolkodó hatott rájuk erősen: Szekfű Gyu­la, Szabó Dezső és Németh László. Ez a szel­lemi befolyás azonban nem egymás mellett és egymást erősítve történt, hanem egymás­sal szemben is; hiszen maguk e gondolkodók is „mozgásban voltak”, elszakadtak régebbi önmaguktól és vitáztak egymással. A népie­seknél egyöntetű volt a Szabó Dezső és Né­meth László hatás. (Kovács Imrénél a Szekfű­­kapcsolat szélesebb horizontot eredményezett; a németellenes egységfront kitágítását, a de­mokrácia magasabb rangsorolását, az egyol­dalúság elleni védelmet.) Cs. Szabóra nem ha­tott mélyen sem Szabó Dezső, sem Németh László. „Németh Lászlót félig csodáltam, félig gyanakodva néztem” — mondta. Benne több volt a kétely a népiesek iránt is. „Nagy tar­tózkodással, gyakran harcolva és szembesze­gülve figyeltük a népieseknek azt a szárnyát, amely mindenestül elvetette a magyar polgár­ságnak, polgárosodásnak a gondolatát és csak egyfajta — akár reformmal, akár forradalom­mal megvalósított — parasztságot festett ma­ga elé.” A Márciusi Fronttal ő rokonszenve­zett, a Magyarország Felfedezése című sorozat íróit értékelte, de ennél több nem történt. Szárszóra nem is hívták. A szárszói találko­zóról így beszélt Huszár Tibornak: „akkor én már nagyon szkeptikus voltam, az egész ősz-Olvasás közben Legutóbbi számunkban foglalkoztunk már Huszár Tibor „Beszélgetések" című könyvével,—a hét beszélgetőtárs közül — az úgynevezett népies csoport tagjaival. Most a két „urbánus'-sal, Cs. Szabó Lászlóval és Fejtő Ferenccel folytatott párbeszédről következik széljegyzet: „olvasás közben" szejövetelt hiábavaló erőfeszítésnek tartot­tam”. Más volt a helyzet Fejtő Ferenccel. Ez egyébként arra hívja fel a figyelmet, hogy egy-egy nagyformátumú alkotó szellemi su­gárzása mennyire képes áthatni egy másik ember egész gondolkodását, a szellemi me­zőnyben való elhelyezkedését is. Arra gondo­lok, hogy Cs. Szabóval ellentétben milyen je­lentős hatással volt Fejtőre Szabó Dezső és ennek köszönhetően milyen másképp látta a népieseket is. „Mikor harmincegyben Pestre kerültem, a pesti egyetemen folytattam tanul­mányaimat, Szabó Dezsővel többször talál­koztam. Ez azért érdekes, mert annak ellené­re, hogy zsidó származású voltam és polgári család gyermeke, nagyon erősen vidéki vol­tam, s keresztény környezetben, keresztény nevelőanyával nevelkedtem föl. Szabó Dezső tudatára ébresztett, hogy ezen a földön, akár­milyen más származású is az ember, a ma­gyar nép sorsa a döntő probléma.” Fejtő üd­vözölte a Szép Szóban a „Viharsarok” meg­jelenését és nem rajta múlott, hogy nem si­került a közeledés. „Elég hamar kiderült, hogy nem kellünk nekik. Azok számára, akik csi­nálták a Márciusi Frontot, mi tehertétel let­tünk volna. (Ami később történt, azt már Fejtő csak Párizsból követhette, elhagyta az országot.) A két esszéista irodalmár azonos abban, hogy a baloldali polgárság képviselői, huma­nisták, akik érzékeny szellemi antennákkal felszerelve keresték szövetségeseiket, mérték fel ellenfeleiket e zűrzavaros, a világháború szakadéka felé sodródó korszakban, egyre fo­kozódó társadalmi nyomás alatt, szellemi lég­szomjjal küzdve. Mindennek egyik következ­ménye Cs. Szabónál a politikai szereptől való idegenkedés. Magyarországon a nép az íróktól vár majdnem mindenben eligazítást már szá­zadok óta. „Magyar író büszkébb lehet, mint az angol vagy az amerikai, mert nagyobb a szimbolikus jelentősége a közösség tudatában, de vajon nem fejleszt ki benne megalomániát, olyan prófétai magatartást, olyan attitűdö­ket, amelyek ártanak a műnek? Ez a kérdés nyílt kérdés számomra mindmáig, és folyton féltem ettől a magam életében. Félek — és itt már majdnem gyónok —, mert idekint él­ve, bizonyos mértékig rámkényszerül egy sze­rep.” A kiábrándult Fejtő hiába rokonszen­vezett a népiesekkel, hiába fűzte laza szövet­ség a szociáldemokratákhoz, politikailag hat­ni nem tudott. Eszmék és barátságok A „Beszélgetések” fontos könyv: hét inter­júalany, a harmincas évek Magyarországának fontos szellemi emberei. Volt bennük társa­dalmi felelősségtudat, népben, nemzetben gondolkodtak; változtatni akartak, voltak el­képzeléseik a magyarság sorskérdéseinek megoldására és ezekhez szerették volna meg­nyerni a társadalmat. Pályájukból kirajzoló­dik a haladás akkori szellemi élcsapatának tragédiája is: a bizalmatlanság egymás iránt, a türelmetlen megnemértés átka. Fejtő így fogalmaz: „A polgári demokrácia, a liberaliz­mus, az alkotmányosság stb. problematikája, ami bennünket a leginkább foglalkoztatott: a politikai demokrácia kérdése, ami számunk­ra a fasiszta veszély miatt központi kérdés volt, az a népiesek mint egész számára ide­gen maradt.” A népiesek szemében az urbá­nusokat az jellemezte, hogy érzéketlenek a fa­lu, a parasztság, a magyarság sorskérdései iránt, ami nem is csoda, hiszen „idegenek”. Színes, érdekes egyéniségek. Súrolják egy­mást a pályák és a kristályosodási pontokon erős mágneses vonzatú (és taszításé) emberek — mint Németh László, Szabó Dezső — kö­rül alakulnak ki különféle csoportalakzatok. Barátságok születnek, de inkább a jellemek rokonszenve alapján, gyakran eltérő szellemi álláspontokat képviselő emberek között is. És ugyanakkor eszmeileg egymáshoz közelállók közt súlyos ellentétek, a személyi ellenszenv táplálta gyűlölködések rontották a légkört. Mindez pedig a súlyosbodó nemzetközi és ha­zai erőtérben. Egymást keresztező sorsok szí­nes mozaikja rajzolódik ki Huszár Tibor iz­galmas könyvében, amelynek önmagán túl mutató dokumentumértéke mellett igazi je­lentőségét az is adja, hogy szinte elfelejtett neveket, jelentékeny politikai szereplőket és szellemi alkotókat „csatol vissza” a hazai tör­ténelem áramába és az alapok ezen tisztázásá­val segíti mai tisztánlátásunkat is. Cs. Szabó nemrég megjelent két könyvének sikere, Agárdi Péter vállalkozása: az „Érték­rend és kritika”, amely Fejtő Ferenc iroda­lomszemléletének változásait elemzi a har­mincas években, jól mutatják az örvendetes törekvést; megismerni és szembenézni közel­múltunkkal is; a mai magyar szellemi köz élet jellemző elhatározása. Már pedig jelenét és jövőjét becsüli meg az a társadalom, amely tárgyilagosan képes elemezni saját múltját. SZANTÖ MIKLÓS 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom