Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-31 / 7. szám
A Jurísichból jelentjük A CANDDE-HOZ MÉG ELKEL A SZÓTÁR — Az itteni tél szokatlan lehetett a számodra ... — Ó, nagyot csalódtam — panaszolja Országh Piroska. — Odahaza, Sao Paulóban nem is akarták elhinni, amikor megírtam, hogy karácsony van, és még mindig nem esik a hó ... Azóta már jócskán hullott, és Piroska is kipróbálhatta a szánkózást, a hóemberépítést a kőszegi lankákon. Persze, nyilván nem a magyar téllel való ismerkedés lesz a legmaradandóbb az „akklimatizálódás” idejéből a külföldi magyar fiatalok emlékezetében, akik a tavalyi felhívás nyomán Kőszegre jöttek, és az itteni Jurisich Gimnáziumban töltenek egy vagy több esztendőt: magyar nyelvet tanulni, tudásukat gyarapítani. (Jövőre már ők is, az újabban beiratkozok is a számukra indított angol-magyar osztályokba járnak majd.) Nyolcán ülik körbe az igazgatói szoba asztalát, első benyomásaikról jegyzem kissé lámpalázas válaszaikat. A csoda az volna, ha nem lennének elfogódottak. Mert gondoljuk csak meg: tizenéves emberkéket ritkán „faggatnak” riporterek. — Hiányoznak a szüleim ... — mormolja szemérmesen, de férfias tartással Sipos István, aki az Egyesült Államokból érkezett. István mindannyiuk nevében mondta ezt, a szülői háztól való távolság nyilván a legnehezebb próba. Amint az is sokuk nevében hangzott el, hogy a magyar nyelvben való előrehaladást tartja a legnehezebbnek iskolai kötelezettségei közül. (Később tanárai mondták róla: „Nagy akarás szorult ebbe a fiúba, talán ő az, aki a legtöbbet fejlődött.”) Szilágyi Péter számára Magyarország nem volt ismeretlen. Sokszor volt már itt nyaralni az Egyesült Államokból. — Sokkal többet kell tanulni, mint otthoni iskolámban — jegyzi meg. (Tanárai szerint e „panasz” dacára is derekasan állja a sarat, az irodalmi színpadhoz is csatlakozott.) Űjra Piroskáé a szó: — Nehéz dolog ilyen messzire jönni. De jól érzem magam, ha olykor nagyon fárasztó is. Bár nekem talán könnyebb, mint a többieknek, mert otthon édesapámmal csak magyarul beszéltem, és néhány magyar könyvet már Brazíliában elolvastam. Ám a Candide olvasásához — ami itt másodikban kötelező olvasmány — nekem is elkelt a szótár. Vendéglátóipari pályára készülök, meglehet, érettségi után is itt folytatom tanulmányaimat. A kanadai Magyar Melinda „vallomása” az iskolát dicséri: — Amikor idekerültem, nem tudtam magyarul beszélni... 1. Gazafi Ferenc, Országh Piroska és Magyar Melinda 2. Bossányi Líviusz és Farkas Andrea 3. Hámory András 4. Szilágyi Péter és Sipos István FOTO: BALOGH P. LÁSZLÓ Ér BALÁZS ISTVÁN Most meg? Csaknem hibátlanul beszél iskolai életéről, hogy a kémia bizony nagyon nehéz, s arról, hol mindenütt megfordult már a környéken — Szombathelyen, Szentgotthárdon — eleget téve az osztálytársi meghívásoknak. Talán az Egyesült Államokba való Bossányi Liviusz a „legttiskésebb”. Nekem olybá tűnt, férfias szemérmessége is ezt diktálja, de azt sem rejti véka alá, hogy esetében a szülői „ráhatásnak” volt fő szerepe, nemigen akaródzott idejönnie ... (Tanárai szerint sokat és előnyére változott az eltelt fél év alatt, s talán a megyei diákspartakiádon való szereplése — diszkoszvetésben indult — is arra utal, hogy otthonosabban érzi már magát.) — Tudtam, hogy nehéz lesz az iskola, de hogy ennyire... — kanyarítja fel a mondat végét Gazafi Ferenc (szintén az Egyesült Államokból jött), aki az iskola 4X 100-as futó váltójában jeleskedett, olyannyira, hogy a csapat első lett a megyei bajnokságon. (Észrevehetően oldódik kezdeti zárkózottsága — mondják róla tanárai. A téli szünidőben Szarajevóból küldött magyar nyelvű üdvözlőlapot — hibátlan volt! —, már szívesen felel, örül a jó osztályzatoknak.) Farkas Andrea (az Egyesült Államokból) teli kamaszos vidámsággal, és korosztálya őszinteségével : — Szerettem volna ide jönni, de ahogy telt-múlt a nyár, és közeledett az utazás napja, elszállt a bátorságom. Aztán úgy gondoltam, ha nem tetszik, legfeljebb hazamegyek. De egyelőre tetszik, sok a barátom — különösen a kollégisták között —, és most úgy érzem, visszajövök a nyári szünet után. Hámory András (ő a Német Szövetségi Köztársaságból jött) meglepetés volt a számomra. Miért? ö szinte magyamyelv-tudás nélkül érkezett, — mi is inkább angolul értettük meg egymást —, mégis otthon érzi magát, és hoszszabb távra tervezi magyarországi tanulmányait, formatervezőnek készül. (Tanárai csak magyarul beszélnek hozzá, és úgy mondják, ha a beszéd még nehéz is számára, érteni már mindent megért.) Országh Piroskában még motoszkál valami, visszakéri a szót: — Kedvesek a diáktársak, sok a barátunk, úgy érzem, befogadtak. Csak ... tán még mindig nem egészen természetes a számukra, hogy minket, akik messziről jöttünk, sem gyúrtak más anyagból, ugyanolyan gyerekek vagyunk, mint ők, mi is puskázunk, rosszalkodunk. Piroska nyilván azt érzékeli, hogy amiképp neki és társainak új Kőszeg, más követelményeivel, rendjével, szokásaival, ők is valami újat hoztak az iskola falai közé. Természetes tehát, hogy a beilleszkedés, egymás megismerése kölcsönös folyamat. Ök az első Kőszegen tanuló külföldi magyar gyerekek, és ismerkedve, barátkozva, magyarországi osztálytársaikkal kölcsönösen elfogadva egymás azonosságait és különbözőségeit nyilván könnyebbé teszik majd az otthonratalálás útját a jövőre érkezőknek. Néhány félmondat erejéig idéztem már tanári véleményeket. Dr. Tóth Sándor igazgató úr azonban azt is elmondta, hogy részletes, mindenre kiterjedő levélben tájékoztatták — és tájékoztatják a jövőben is — a szülőket gyermekük előmeneteléről. E cikk megjelenésekor talán a különbözeti vizsgák eredményeiről is írtak már. Ezt — a magyar nyelv mellett — az előzetes tanulmányoktól függően kell letenniük több vagy kevesebb tárgyból, s ha a vizsga sikeres, már mint osztályaik „teljes jogú” hallgatói vehetnek részt a tanulmányi munkában. Délutánonként magyar nyelvbői korrepetálják a külföldi gyerekeket. Ä haladóbbakkal párban foglalkoznak, a kezdőbbekkel egyénenként. Pakusza Vilmos tanfolyamvezető tanár elmondta, hogy a legjobbak sem nélkülözik az effajta segítséget, mert például nekik is meg kell magyarázni, mi a líra, mi az eposz. Tóth Kálmánná az első osztályosok, Némethné Szendrő Zsuzsanna a másodikosok osztályfőnöke, úgy látja, könnyen beilleszkedtek a külföldi gyerekek, amit nyilván az is elősegített, hogy — mivel a gimnázium hallgatóinak jó része egyébként is kollégista —, az itteni tanárok számára természetes a pótmama-pótpapa szerep. Az igazgató úr arról tájékoztat, hogy Seregély István kanonok úr oktatja hittanra azokat, akik ezt kérik. És a szakköröket is megemlíti, amelyek szintén hozzájárulhatnak ahhoz, hogy otthon érezzék magukat a Jurisich diákjai: népi díszítő szakkör, néptánc szakkör, énekkar, irodalmi színpad, fotóskor, sportkörök, autóvezető tanfolyam — sorolja. Az 1983—84-es tanévet kísérletinek mondják a Jurisichban. A résztvevő külföldi magyar gyerekek és szüleik lesznek a megmondhatói, eredménnyel zárják-e. Egy röpke látogatás velem azt mondatja, jó úton haladnak, amiért tanár, diák és szülő egyaránt elismerést érdemel. Mint írtuk, a jövő szeptembertől már kétnyelvű, angol—magyar osztályban tanulnak a külföldi hallgatók. Az eddigi jelentkezések szerint (a gimnázium továbbra is várja az érdeklődőket) jóval népesebb lesz csoportjuk, mint az idén, elkel majd az új kollégiumi szárny, amely hamarosan felépül. B. I. 19 I
