Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-03-15 / 5-6. szám

RAZZIA AZ „ARANY SAS”-BAN — Szóval nincsenek papírjai?! Az asszony zokogott: — Mire valók nekem a papírok, apuskám? Az Isten áldjon meg, add már ide az ingem! A csoportvezető nem mozdult. Az emberei adták oda a nőnek a holmiját. Haragosan, szótlanul, de némi udvariassággal, hiszen az asszony jó ismerősük és föllebvalójuk felesé­ge volt. Myra sírva és reszketve húzni kezdte a ha­risnyáját. Majd hirtelen lángpirosra gyűlt: — Az ég szerelmére, forduljanak el. Nem tudok így öltözni! — Vigyétek! Állítsátok a többiek közé! Myra sikoltozni kezdett: — Apuskám! Segítség! A detektívek haboztak. Ez mégis sok volt kissé a számukra. Végre, hölgyről volt szó Űriasszonykáról. Egy kolléga nejéről. A csoportvezető felhördült: — Azt mondtam, hogy vigyétek! Nem lehet mit tenni a hatalom ellen. A pa­rancs, parancs! Myrát, a hóna alatt lakkreti­­küljével, műszilszkin bundájában odaállítot­ták a cigarettázó és köhögő, rongyos utcai lá­nyok közé, akik gúnyos kíváncsisággal gusz­­tálni kezdték. Vihogtak: „Milyen parfümös!” Csakugyan, Myrán nagyon erős chypre-illat érzett. Jó szagú akart lenni a randevúján. A menet megindult. A sikátorokból kifor­dult nagyobb utcákra. Megállt kivilágított ká­véházak előtt. Myra a zsebkendőjébe rejtette arcát, és sírva haladt a rendőrök között. Né­ha felsikoltott. mint a fuldokló, irgalomért könyörögve: — Apuskám! De a férfi süket volt. Eltorzult kő az arca. —■ Fogd be a szád! — mondta ingerülten. amikor egyik társa protezsálni próbálta My­rát. Ez azonban nem volt józanul kitervelt bosz­­szú. A detektív elvesztette az eszét a sokktól. Valahogy egészen gyerekes módon megszüle­tett benne az ötlet, hogy végigcsinálja a fe­leségével azt a szabályszerű, hatósági tortú­rát, amelyet ki kell állnia minden rongyos utcai nőnek, akit igazoló írás nélkül fognak össze a razziákon. És a dolog, amikor megin­dult, olyanná vált, mint a lavina. Nem lehe­tett megállítani. Nem is lett volna hozzá ere­je a férfinak, hogy más irányt adjon a csele­kedeteinek. „Kóstolja meg, mi az, ilyennek lenni” — gondolta magában gyerekes daccal. Nem tudta világosan, mit tesz, meg volt hibbanva, amikor kikísértette a toloncházba a feleségét. Amikor szigorúan, egész feljebb­valói hatalmával vigyázott, hogy a legkomi­­szabb fogdába dugják. Hogy fertőtlenítsék. És hogy világos reggel, arra a rendőrorvosi vizsgálatra is elvigyék, amelyen az összes nőknek ott kellett lenni, akiket összeszedtek az éjjel. Myra halálra válva jött ki egy tucat röhö­gő nővel a rendelőből. Olyan volt, mint a holdkóros. A hóna alatt görcsösen szorította retiküljét. A kalapja elveszett valahol, a haja összekócolódott, az arcán szétkenődött a sí­rástól a szempillafesték, a bundája teleszívó­dott karbolszaggal. Könnye már nem volt, már nem tudta mondani rimánkodva: „Apus­kám!” Apatikusan ült a hosszú pádon a váró­szobában. Ronggyá omlott, a szeme táskás lett, szétment, szinte meghízott, húsz évet öregedve az éjjel. A férfinak összefacsarodott a szive. Hirte­len elapadt a haragja. „Hogyan tudott ilyent csinálni velem, amikor mindene megvolt!” — gondolta, teli naiv panasszal. És kétségbees­ve elrohant, mint aki kisiklatott egy vonatot, aztán nincs lelke nézni tettének következmé­nyeit. A prefektúrára ment, a hivatalába. Beült a szobájába. Szomjas volt, éhes. A szolgával hozatott egy heringet meg két deci cujkát. Evett, ivott. Aztán nekiesett az aktáinak. Körmölt, számolt, jelentéseket írt. Dolgozott, mint a barom, késő estig. Aztán tíz óra után lefeküdt egy legénységi priccsre. Nagyon fájt a szeme, a feje. Két kezét összekulcsolta a homlokán, hanyatt feküdt, a bedrótozott, ko­pasz villanykörtét nézve szakadatlanul. Megint eszébe jutott, hogy: „Hiszen minde­ne megvolt!” Aztán, mintha a belseje vérez­­ne, mélyen sajogva érezni kezdte, hogy: igen, mindene, csak éppen az hiányzott a menüből, amit az ilyen fekete tündérfiúk nyújthatnak. Már nem gyűlölte a fiút. Inkább félt tőle, mint a kutya attól, aki nagyon megverte egy­szer. Ha abban a pillanatban belép a szobá­ba a fiú, talán a prices alá bújt volna előle rémületében. Nem is gondolt rá, hogy haza­mehetne, lefekhetne az ágyába. A világnak az a része összeomlott, mintha földrengés pusztította volna el. Myra arca jelent meg, méhcsípte, duzzadt ajkával a képzeletében, es a könnye csendesen folyni kezdett, ahogyan halottakat szokott az ember megsiratni. Majd rettentő szégyen fogta el, ahogy emlékébe to­lult a kép, a garniban, az ágy előtt: „Ott áll­tam, a barátaim a hátam mögött, mindnyá­jan látták!” Felnyögött, és nagy tenyerét az arcára tette, pirulását rejtegetve a kopasz villanykörte előtt. Három napig ki sem mozdult a prefektúra épületéből. Nem kérdezősködött semmiről. Az arcára valami kövült vigyorgás ült ki. A kol­légái csak félve mertek közeledni hozzája. Közben az inge bepiszkolódott, a ruhája ösz­­szegyűrődött, a szakálla kinőtt. Olyan lett torz arckifejezésével, mint egy jó moziszí­nész, aki csónakban hányódó hajótöröttet játszik a filmen. A harmadik nap maga elé hivatta a detek­­tívtestület főparancsnoka. A csoportvezető megállóit az ünnepélyes mahagóni íróasztal előtt, amelyet Minerva és Lafayette tábornok gipsz mellszobra ékesített. A főnök — festett bajuszú, igen gavalléros hajlamú, úgynevezett, „nőpárti” férfi volt — őrjöngött a haragtól: — Hallja-e, Motfelean! Megbolondult ma­ga? Jelentették, nekem, hogy mit csinált a feleségével! Tudja mi ez? Barbárság! Disznó­­ság! Maga rendőr? Maga egy állat! Maga cso­portvezető?! Ez a jó példa? Én a maga pri­vát ügyével nem törődöm. De azt nem tű­röm, hogy rendőrségi közegeket használjon föl, amikor a dühét akarja kitölteni valakin. A férfi csak állt, szomorú, hajótörött arcá­val az íróasztal előtt. Nem szólt, nem védeke­zett, ami még inkább dühbe lovalta a főnö­két. — Nem ismerem azt a szerencsétlen asz­­szonyt! — üvöltötte. — De fölteszem, hogy igaza volt. Űristen! Milyen szörnyűség lehet élni egy ilyen alakkal, mint maga! Hiszen maga most is részeg. Meg lehetne gyújtani a leheletét. És milyen piszkos! Takarodjon! Mosdjon meg legalább!! Undor magára néz­ni! A titkár megkérdezte az előszobában: — Miért haragudott úgy az öreg? — összeszidott. Azt mondta, hogy rossz rendőr vagyok — felelte keserű mosollyal a férfi, amíg zavartan kereste az ajtókilincset. Tíz perc múlva egy fiatal díjnok, aki éppen a harmadik emeleti folyosón ment végig, ész­revette, hogy lent, a földszint egyik legény­ségi szobájában Motfelean elvesz a fal mellet­ti állványról egy fegyvert, lehúzza a jobb lá­báról a cipőt, a puska csövét az álla alá il­leszti, és harisnyás hüvelykujját ráteszi a ra­vaszra. A díjnok hevesen integetett, és kiabálva rohant le a lépcsőn. De már késő volt. Ami­kor betörtek az ajtón, a füsttel teli legénysé­gi szoba levegőjében már csak az eldördült lövés visszhangja rezgett. A padlón két fel­dőlt szék között pedig ott hevert a százkilós, súlyos test. A fej helyén... Olyan romboló ereje van ezeknek a rendőrségi fegyverek­nek ... Aki elbeszélte nekem ezt a történe­tet, így mondta... ”A fej helyén olyan volt a parkett, mintha egy nagy tál pörköltet ejtet­tek volna el...” 42

Next

/
Oldalképek
Tartalom