Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
RAZZIA AZ „ARANY SAS”-BAN — Szóval nincsenek papírjai?! Az asszony zokogott: — Mire valók nekem a papírok, apuskám? Az Isten áldjon meg, add már ide az ingem! A csoportvezető nem mozdult. Az emberei adták oda a nőnek a holmiját. Haragosan, szótlanul, de némi udvariassággal, hiszen az asszony jó ismerősük és föllebvalójuk felesége volt. Myra sírva és reszketve húzni kezdte a harisnyáját. Majd hirtelen lángpirosra gyűlt: — Az ég szerelmére, forduljanak el. Nem tudok így öltözni! — Vigyétek! Állítsátok a többiek közé! Myra sikoltozni kezdett: — Apuskám! Segítség! A detektívek haboztak. Ez mégis sok volt kissé a számukra. Végre, hölgyről volt szó Űriasszonykáról. Egy kolléga nejéről. A csoportvezető felhördült: — Azt mondtam, hogy vigyétek! Nem lehet mit tenni a hatalom ellen. A parancs, parancs! Myrát, a hóna alatt lakkretiküljével, műszilszkin bundájában odaállították a cigarettázó és köhögő, rongyos utcai lányok közé, akik gúnyos kíváncsisággal gusztálni kezdték. Vihogtak: „Milyen parfümös!” Csakugyan, Myrán nagyon erős chypre-illat érzett. Jó szagú akart lenni a randevúján. A menet megindult. A sikátorokból kifordult nagyobb utcákra. Megállt kivilágított kávéházak előtt. Myra a zsebkendőjébe rejtette arcát, és sírva haladt a rendőrök között. Néha felsikoltott. mint a fuldokló, irgalomért könyörögve: — Apuskám! De a férfi süket volt. Eltorzult kő az arca. —■ Fogd be a szád! — mondta ingerülten. amikor egyik társa protezsálni próbálta Myrát. Ez azonban nem volt józanul kitervelt boszszú. A detektív elvesztette az eszét a sokktól. Valahogy egészen gyerekes módon megszületett benne az ötlet, hogy végigcsinálja a feleségével azt a szabályszerű, hatósági tortúrát, amelyet ki kell állnia minden rongyos utcai nőnek, akit igazoló írás nélkül fognak össze a razziákon. És a dolog, amikor megindult, olyanná vált, mint a lavina. Nem lehetett megállítani. Nem is lett volna hozzá ereje a férfinak, hogy más irányt adjon a cselekedeteinek. „Kóstolja meg, mi az, ilyennek lenni” — gondolta magában gyerekes daccal. Nem tudta világosan, mit tesz, meg volt hibbanva, amikor kikísértette a toloncházba a feleségét. Amikor szigorúan, egész feljebbvalói hatalmával vigyázott, hogy a legkomiszabb fogdába dugják. Hogy fertőtlenítsék. És hogy világos reggel, arra a rendőrorvosi vizsgálatra is elvigyék, amelyen az összes nőknek ott kellett lenni, akiket összeszedtek az éjjel. Myra halálra válva jött ki egy tucat röhögő nővel a rendelőből. Olyan volt, mint a holdkóros. A hóna alatt görcsösen szorította retiküljét. A kalapja elveszett valahol, a haja összekócolódott, az arcán szétkenődött a sírástól a szempillafesték, a bundája teleszívódott karbolszaggal. Könnye már nem volt, már nem tudta mondani rimánkodva: „Apuskám!” Apatikusan ült a hosszú pádon a várószobában. Ronggyá omlott, a szeme táskás lett, szétment, szinte meghízott, húsz évet öregedve az éjjel. A férfinak összefacsarodott a szive. Hirtelen elapadt a haragja. „Hogyan tudott ilyent csinálni velem, amikor mindene megvolt!” — gondolta, teli naiv panasszal. És kétségbeesve elrohant, mint aki kisiklatott egy vonatot, aztán nincs lelke nézni tettének következményeit. A prefektúrára ment, a hivatalába. Beült a szobájába. Szomjas volt, éhes. A szolgával hozatott egy heringet meg két deci cujkát. Evett, ivott. Aztán nekiesett az aktáinak. Körmölt, számolt, jelentéseket írt. Dolgozott, mint a barom, késő estig. Aztán tíz óra után lefeküdt egy legénységi priccsre. Nagyon fájt a szeme, a feje. Két kezét összekulcsolta a homlokán, hanyatt feküdt, a bedrótozott, kopasz villanykörtét nézve szakadatlanul. Megint eszébe jutott, hogy: „Hiszen mindene megvolt!” Aztán, mintha a belseje vérezne, mélyen sajogva érezni kezdte, hogy: igen, mindene, csak éppen az hiányzott a menüből, amit az ilyen fekete tündérfiúk nyújthatnak. Már nem gyűlölte a fiút. Inkább félt tőle, mint a kutya attól, aki nagyon megverte egyszer. Ha abban a pillanatban belép a szobába a fiú, talán a prices alá bújt volna előle rémületében. Nem is gondolt rá, hogy hazamehetne, lefekhetne az ágyába. A világnak az a része összeomlott, mintha földrengés pusztította volna el. Myra arca jelent meg, méhcsípte, duzzadt ajkával a képzeletében, es a könnye csendesen folyni kezdett, ahogyan halottakat szokott az ember megsiratni. Majd rettentő szégyen fogta el, ahogy emlékébe tolult a kép, a garniban, az ágy előtt: „Ott álltam, a barátaim a hátam mögött, mindnyájan látták!” Felnyögött, és nagy tenyerét az arcára tette, pirulását rejtegetve a kopasz villanykörte előtt. Három napig ki sem mozdult a prefektúra épületéből. Nem kérdezősködött semmiről. Az arcára valami kövült vigyorgás ült ki. A kollégái csak félve mertek közeledni hozzája. Közben az inge bepiszkolódott, a ruhája öszszegyűrődött, a szakálla kinőtt. Olyan lett torz arckifejezésével, mint egy jó moziszínész, aki csónakban hányódó hajótöröttet játszik a filmen. A harmadik nap maga elé hivatta a detektívtestület főparancsnoka. A csoportvezető megállóit az ünnepélyes mahagóni íróasztal előtt, amelyet Minerva és Lafayette tábornok gipsz mellszobra ékesített. A főnök — festett bajuszú, igen gavalléros hajlamú, úgynevezett, „nőpárti” férfi volt — őrjöngött a haragtól: — Hallja-e, Motfelean! Megbolondult maga? Jelentették, nekem, hogy mit csinált a feleségével! Tudja mi ez? Barbárság! Disznóság! Maga rendőr? Maga egy állat! Maga csoportvezető?! Ez a jó példa? Én a maga privát ügyével nem törődöm. De azt nem tűröm, hogy rendőrségi közegeket használjon föl, amikor a dühét akarja kitölteni valakin. A férfi csak állt, szomorú, hajótörött arcával az íróasztal előtt. Nem szólt, nem védekezett, ami még inkább dühbe lovalta a főnökét. — Nem ismerem azt a szerencsétlen aszszonyt! — üvöltötte. — De fölteszem, hogy igaza volt. Űristen! Milyen szörnyűség lehet élni egy ilyen alakkal, mint maga! Hiszen maga most is részeg. Meg lehetne gyújtani a leheletét. És milyen piszkos! Takarodjon! Mosdjon meg legalább!! Undor magára nézni! A titkár megkérdezte az előszobában: — Miért haragudott úgy az öreg? — összeszidott. Azt mondta, hogy rossz rendőr vagyok — felelte keserű mosollyal a férfi, amíg zavartan kereste az ajtókilincset. Tíz perc múlva egy fiatal díjnok, aki éppen a harmadik emeleti folyosón ment végig, észrevette, hogy lent, a földszint egyik legénységi szobájában Motfelean elvesz a fal melletti állványról egy fegyvert, lehúzza a jobb lábáról a cipőt, a puska csövét az álla alá illeszti, és harisnyás hüvelykujját ráteszi a ravaszra. A díjnok hevesen integetett, és kiabálva rohant le a lépcsőn. De már késő volt. Amikor betörtek az ajtón, a füsttel teli legénységi szoba levegőjében már csak az eldördült lövés visszhangja rezgett. A padlón két feldőlt szék között pedig ott hevert a százkilós, súlyos test. A fej helyén... Olyan romboló ereje van ezeknek a rendőrségi fegyvereknek ... Aki elbeszélte nekem ezt a történetet, így mondta... ”A fej helyén olyan volt a parkett, mintha egy nagy tál pörköltet ejtettek volna el...” 42
