Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
ILLUSZTRÁCIÓ: ZVOLSZKY ZITA zet alakult ki. Távirat érkezett, hogy a gyilkost elfogták. A bukovinai út fölöslegessé vált. Viszont egy másik csoportparancsnok, akinek erkölcsrendészeti razziát kellett volna tartania aznap, telefonált, hogy kificamította a lábát. Pedig az emberei már ott álltak, indulásra készen, a rendőrprefektúra udvarán. Egy élelmes tanácsnok véletlenül ránézett a muzsikküisejű detektívre: — Jaj, de jó, hogy látom, Motfelean. Vezesse ie. öregem, maga ezt a razziát! — Kérem! — felelte buzgón a csoportvezető. Őszinte szívességgel vállalta kificamodott lábú kollégájának kötelességét. Azonkívül időtöltésnek is jó volt ez a kis munka. Fél tíz volt. Ügy tudta, hogy a felesége és a fiú moziba mennek este. Mit csináljon egyedül az üres lakásban? Annál, jobb lesz majd hajnalban hazaérkezni, váratlanul, a fáradságos mászkálás után. Szinte érezte a meleget, amely meg fogja csapni az arcát, amikor fölemeli a paplant, hogy felesége mellé bújjon az ágyba. A razzia jól dolgozott. Már az első órában egész csomó biciklisapkás zsebtolvaj, gyilkosjelölt selyemfiú, kokaincsempész és elnyomorodott prostituált jutott a rendőrség kezébe. Nem volt még éjfél, amikor a sintérmenet, a külvárosi sikátorok között haladva, elért a „Vulturul de Aur”-nak, „Arany sas”nak nevezett garniszálloda elé. Az összefogdosott tolvajok és prostituáltak leültek a járda szélére, a rendőrök között. A detektív jószívűen megengedte, hogy a lányok cigarettára gyújtsanak, aztán behatolt társaival a házba". Az első négy szobában nem volt semmi különös. A párnák közt meglepett, borzas párok mind igazolták magukat. A férfiak elrongyosodott lakásbejelentőlappal, katonai obsittal, iparigazolvánnyal. A szegény kifestett nőknél meg éppen annyi agyonnyűtt. bélyeges és fényképes papír volt, mint egy diplomáciai futárnál. Az ötödik küszöbön azonban túl sokáig kellett várni, míg végül az egyre türelmetlenebb és energikusabb kopogásra kinyílt az ajtó és a keskeny résben, homlokba hulló, sötét hajával megjelent a zeneakadémistaszíninövendék romlott, fiatal arca. A detektív harsányan és vidáman elkacagta magát: — Ejnye, pajtás, hát így vagy te a moziban?! A fiú fekete szemén szörnyű rémület hullámzott végig. Aztán megpróbált vigyorogni, mint aki azt szeretné éreztetni, mennyire örül, hogy ebben a kínos ügyben jó ismerőssel, baráttal került szembe, aki biztosan „protekciósán” fogja kezelni. Cinikus módon kacsintott: — Szervusz, öreg, menjetek innen. Maid elmesélek mindent odahaza! — suttogta. A detektívnek azonban nem volt érzéke a gavalléros diszkréció iránt. Furdalta a kíváncsiság. Jó tréfának véve a dolgot, hatalmas kezével rányomta a fiúra az ajtót, és emberei kíséretében belépett a szobába. Ez a szoba is csak olyan volt, mint az olcsó garni szobái, bűnös, aljas, rendetlen, mintha éppen gyilkosság zajlott volna le foltos tapétái között. A levegője ecetszagú az örökös poloskairtástól. A detektív vidáman nézett körül, a kaland hősnőjét keresve. Majd hirtelen megállt, mintha homlokán tagiózták volna. A fogason megismerte a felesége müszilszkin bundáját, piros kalapját. Egy széken ott volt Myra jól ismert ruhája, inge és más fehérneműje. Az ágy előtt pedig — szinte látszott, milyen mohón vethette le — füstszín harisnyája és fekete félcipője. Az első pillanatokban, amíg a méreg nem hatott teljes erővel, csaknem rendesen váltott a férfi agya: „Miért kellett idejönni nekik? Miért nem maradtak otthon?” — gondolta inkább csodálkozva, mint haragosan. Aztán mindjárt eszébe jutott: „Hát persze, nem csinálhatták otthon a vén cseléd szeme előtt, a szűk lakásban, ahol a falak olyan vékonyak, hogy áthallatszik egyik szobából a másikba a fogkefe sercegése is.” Az ágyra pillantott, ahol egy női alak guggolt, a fejére húzva a pikétakarót. A takaró rövid volt, kilátszott alóla a nő lába. Myra lába. A sarkán, ahol feltörte a cipő, testszín angolflastrommal. A férfi odament az ágyhoz, megfogta a paplant, és egy rántással lehúzta az asszonyról... ott volt előtte, teljes virágzó, barackszín pompájában, a felesége meztelen teste. Az asszony rémülten felkiáltott, és a fal felé fordult, hogy elrejtse arcát a férfiak szeme elől. Erre, mint egy Rubens-akt, fölragyogott gyönyörű háta, a karcsú gerincvonallal, lent hátul, a csípő táján, az érett asszonyi szépség két művészi gödr öcskéj ével. Hosszú csönd volt. Csak az indulatával birkózó, megsebzett férfi nehéz nyögése hallatszott. A detektívek ismerték kollégájuk feleségét. Az egyik föl is kiáltott, hogy mi fog történni? Lesték a szemük szögletéből a főnöküket, hogy idejében megfoghassák a karját, ha a hátsó zsebe felé találna nyúlni, ahol a revolverét viseli. De a százkilós nagy embernek nem volt természete a gyilkolás. Behunyta szemét, mintha ki akarná pihenni magát, aztán rekedten rászólt a fiúra, aki ott állt előtte, reszketve, divatos pupliningében, mezítláb, a talpa külső karéján, felemelve a hüvelykujjait, mintha a piszkos padlót utálná: — Igazolja magát! A szerető makogni próbált, hogy hát hiszen ismerik egymást, mit akarnak tőle az igazolással? Aztán mégis előkapart remegő kézzel valami írást. — Rendben van. Öltözzék fel, és pusztuljon innen! — mondta a detektív, mintha idegen emberrel kellene eljárnia, a szabályok szerint. Ha valakit nagyon megijesztettek, iszonyú gyorsan tud öltözni. A fekete tündérfiú is magára kapkodta a ruháit egy perc alatt. És úgy ment el, szó nélkül, zöldre sápadva, gyáván, sorsára hagyva az asszonyt, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Az egyik detektív utána is köpött, mikor az ajtón kisurrant: „Aljas betyár!” Amíg a szerető öltözködött, a férfi merően nézte a felesége méztelen hátát. Köd gomolygott a fejében. Talán nehéz álom ez csupán? Hogy történhetik vele mindez? A nyelvén, némán, szörnyű mellékízzel megfordult ez a szó: szerelem. Az alantasai is hallgattak. Nem voltak válogatottan finom emberek. Mégis érezték azt a borzadályt, amely mindenkit elfog, ha szemtől szembe látja a sivár kéjvágy valamilyen züllött ábráját. Amikor a kölyök eltakarodott, a detektív rászólt a feleségére: — Maga is igazolja magát! Az asszony erre elfelejtve minden szemérmét, megfordult a matracon. Az arca könnyben ázott. Mezítelen karját rimánkodva nyújtotta ki férje felé. És kínjában, e szörnyű helyzetben is kimondja azt a becéző szót, amelyet annyira megszokott a férjével kapcsolatban : — Édes apuskám!. .. Könyörgök!!... A férfi hátralépett, mintha irtózna a közelségétől : 41
