Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)
1984-03-15 / 5-6. szám
sam Villányról, aki nálunk volt koszton-kvártélyon. És hasonlóképpen éltek a mi emeletünkön még vagy nyolc család tagjai, akikkel közösen használtuk az emelet egyetlen hidegvíz-csapját és két budiját (nem WC-jét, csak C-jét!). Ezért a lakásért, amelyben tehát még folyóvíz sem volt, havi negyven pengőt fizettünk, szakmunkás bátyám teljes kétheti keresetét. Napjainkban egy hasonló, komfort nélküli lakás havi bére, a tavalyi lakbéremelés után se haladhatja meg a száz forintot, azaz egy műszerész félnapi fizetését. De nemcsak a lakbérek nem kényszerítik egyazon lakásba a család felnőtt tagjait. Maguk a lakások sem csábítják együttélésre a különböző nemzedékeket. A fővárosi lakások fele még 1970-ben is egyszobás volt, s bár ez az arány 1980-ra 35 százalék lett, ez még mindig azt jelenti, hogy minden harmadik fővárosi család — ha egy-, ha több generációs — egyetlenegy szobába szorul össze. De a két-, három- és ennél több szobás lakásokon sincs sok áldás, és ráadásul a részarányuk is igen-igen alacsony: országosan 24, a fővárosban pedig 23 százaléknyi. A nagy lakások zömének ugyanis rossz a beosztása, egyszerűen nem lehet bennük együtt élni. íme, Imre barátom és családja példája: Imréék, akárcsak annak idején mi, Pécsről költöztek a fővárosba, vidéki otthonukat egy budai háromszoba-komfortosra cserélve. Ez a három szoba elég tágas is volt a családnak, amíg a két gyerek — az egyik fiú, a másik leány — föl nem cseperedett. A helyiségek ugyanis egymásba nyílók. így a fiú, ahogy megnősült, azonnal kiköltözött az apóshoz, egy kicsiny, de szeparált szobácskába. A lány viszont, mivel más lehetősége nem volt, hazahozta a férjét, s ebbe a közös lakásba született bele az unoka. Ettől kezdve érezték: szinte sistereg körülöttük a levegő, ahogy az átjárószobákban egymást kerülgetik. A fiatalok idegesen csúcsújgatták a gyereket: föl ne verje az éppen sziesztázó nagyszülőket. Ök meg csak suttogva érintkeztek egymással vagy az egyre ritkább vendégekkel: meg ne zavarják az unoka álmát. Később állandósultak a viták, majd a veszekedések. Csatatérré vált a lakás, s fegyvernyugvás csak akkor következett be, amikor a fiatalok átmeneti lakást kaptak (erről is majd később), és végre-végre kiköltözhettek. Azóta ismét szent a béke. Imréék szinte naponta átjárnak a város másik végébe, játszani az unokával, a fiatalok pedig a hétvégeken jelennek meg Imrééknél, hogy azért mégse maradjon teljesen üres a három szobából kettő. És közben ezek is, azok is szidják a sorsot, hogy miért nem lehet mindezt kétszer háromnegyedórás buszozás nélkül is megtenni. De hiába, nem lehet. Nem lehet, mert legyen a lakás új vagy régi, fehér holló az olyan, ahol unokák, szülők, nagyszülők együtt vagy közvetlenül egymás közelében súrlóÚj zöldövezeti lakóépület dás nélkül élhetnének. Ennek ugyanis elengedhetetlen feltétele az, hogy ha akarják, elkülönülve mindenki mástól — gyermektől és unokától, illetve szülőtől és nagyszülőtől — a maguk életét is élhessék. Nincsenek mozgatható belső terek, egyazon házban az egymáshoz tartozók számára kialakított szomszédos — ha kell, egybenyitható, ha kell, teljesen szeparálható — lakások, nehézkes a csere is. így hát, ha az új nemzedék szárnyat szeretne bontani, akkor beáll lakásigénylőnek — vagy vásárlónak. És ha törekvései sikeresek, akkor az idősebbek ott maradnak egymagukban, az apróságok pedig felügyelet nélkül, s ha megbetegszenek, akkor az egyik szülő kiesik a munkából. FOTO: REZES MOLNÁR ESZTER A családok és velük a lakásigénylők száma azonban nemcsak azért növekszik, mert a fiatalok családot alapítanak, összeházasodnak, hanem ennek az ellenkezője miatt is. A válás, a családok gyakori szétbomlása szintén a lakáshelyzetet nehezíti. A családok felaprózódása — a házasodások és a válások — végeredményben arra vezetett, hogy az első 15 éves lakásfejlesztési tervben számolt 3 542 000 családegység helyett 3 879 000-et tartottak nyilván 1975-ben, és a „tervezetlen” 337 000 családegység 60 százaléka a vidéki városokban, 30 százaléka pedig Budapesten gyarapította a lakásért sorbanállók seregét, amint ezt dr. Hoffmann Istvánná a „Lakáskörülmények” című kötetben írja. A végére hagytam, pedig talán először kellett volna szólnom a lakáshiány legfontosabb okáról: az igények növekedéséről. — Mihelyt javulnak az egyén gazdasági lehetőségei, a valós igények elemi erővel törnek fel — állapította meg a Népszabadságnak adott interjújában Horcher Ferencné, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet osztályvezetője. És hogy igaza van, azt ékesen bizonyítják a „Lakáskörülmények” című kötet adatai. Az 1946-ban nyilvántartott kétmillió 386 ezer lakás 70 százaléka egyszobás volt, és ezekben az egyszobás, többségükben komfort nélküli lakásokban (vagy parasztházakban) szobánként átlagosan 3,5 fő élt. Egy másik statisztika szerint a komfort nélküli lakások aránya 1949-ben 87,5 százaléknyi volt, s rátájuk még a fővárosban is meghaladta az 50 százalékot! Napjainkban tehát nemcsak az lakásigénylő, akinek semmiféle otthona sincs, vagy aki felnőttként (esetleg családostul) szüleinél vagy albérletben él, hanem az is, akinek nincs megfelelő lakása. Dr. Nemes Tibor, a fővárosi tanács lakásügyi főosztályának vezetője elmondta: — Az 58 ezer budapesti lakásigénylőből 14 ezer minőségi cserét kér, azaz jelenlegi lakása helyett nagyobb vagy komfortosabb otthonra vágyik. A tanácsi bérlakásokkal kapcsolatos igényeket nem mérsékelik a lakbérek sem. Egészen más a helyzet, ha valaki építkezni szándékozik vagy öröklakást vásárol! Akkor alaposan meggondolja, mekkora legyen az alapterület, hány szoba legyen, mert egy négyzetméternyi lakás ára tíz- és húszezer forint között mozog. De egy félkomfortos tanácsi lakás négyzetméterenkénti bére 7,50, az összkomfortosé pedig 15 forint. A különbség tehát nem akkora, hogy egy átlagos család (több keresővel, maximum egy-két gyermekkel) a harminc négyzetméteres félkomfortost, ne pedig a 65 négyzetméteres összkomfortos bérleményt válassza. És ezért van nálunk egyik oldalon lakáshiány, a másikon meg a hónapok óta kiadatlan sok száz lakás. — A budapesti csereigénylők által leadott lakások 75—80 százaléka egyszobás, illetve komfort nélküli — magyarázza a lakásügyi főosztály vezetője. — Ezek a lakások tehát mindig alacsonyabb értékűek, mint amiket adunk. A lakásigénylők pedig, ma már válogatósak, még az új lakások esetében is, hát még a régieknél. A mai igények már messze túllépték az egyszobás és a komfort nélküli lakásokat. Hiába ajánljuk fel őket, sorba kapjuk a visszautasításokat. Mégis talált a fővárosi tanács egy megoldást, hogy kapósabbá tegye ezeket a kisebb vagy komfort nélküli lakásokat: átmenetiideiglenes otthonként utalja ki őket elsősorban fiatal pároknak. Erről és általában a lakásgazdálkodásról szól majd következő írásunk. — ami A különböző komfortfokozatú lakások havilakbére négyzetméterenként: Komfortfokozat 1983. július 1-e előttután Komfort nélküli 2,40Ft 4,50 Ft Félkomfortos 3,60Ft 7,50 Ft Komfortos 5,40Ft 12,00 Ft Összkomfortos 6,00Ft 15,00 Ft A lakáshelyzet néhány jellemzője településtípusonként Jellemzők Buda-Vidéki Közpestvárosok ségek A lakosság száma 1949-ben, millió főben 1.6 1,9 5,7 A lakosság száma 1981-ben, millió főben 2,1 3,7 4.9 A lakásállomány 1949-ben, ezerben 462 549 1456 A lakásállomány 1979-ben, ezerben 742 1172 1850 Az 1950 és 1978 között épült lakások száma, ezerben 321 605 838 Az egyszobás lakások aránya (a KSH 1978-as vizsgálata alapján) %-ban 34,9 22,5 27,2 A komfort nélküli lakások aránya (a KSH 1978-as vizsgálata alapján), °/o-ban 20,5 29,8 66,1 A felszabadulás előtt épült lakások aránya, 1980-ban, %-ban 56,0 34,0 45,0 A tanácsi bérlakások aránya (a KSH 1978-as vizsgálata alapján), %-ban 50,3 28,1 7.3 A csak lassan csillapuló lakásigények egyik oka: sok - talán túlontúl is sok- az építkezés mellett a bontás. A Figyelő 1980. IV. 30-iszámában dr. Sándór Pál erről a következő adatokat közli Budapestről: Tervidőszakok 1961/65 1966/70 1971/75 1976/80 Lakásépítés 50 821 58 938 77 334 90 000 Bontás (szanálás) 5150 8 541 16 244 28 000 Lakásgyarapodás (építés mínusz bontás) 45 671 50 397 61 090 62 000 21
