Magyar Hírek, 1984 (37. évfolyam, 2-26. szám)

1984-03-15 / 5-6. szám

szülőházát, s a hársakat, mert istenbizony, hársak álltak a főutca hosszában valamikor.

Morzejeleket kopogtattunk, nem is betűket; szikratávíró akartunk lenni, valamiféle lármafa, amelynek hangja átúszik az emberdzsungelen s valahol visszhangot ver, visszhangot talál.

Jó volt ez? A válasz az egykori olvasóra bízatik. Nekünk nehéz volt, fáradságos, izgalmas, forró, eleven, veszekedős, tréfás, szent, komoly, gyönyörűséges, felejthetetlen. Nem akarom a jelzők sorát még megtetézni. Eleget írtam ide. De mindezt átéltük idegcsatornáinkon, a jegyzeteinkben, falusi búboskemencék mellett, hegyek közt, és sík vidéken, s átéltük az íróasztal lapja, az írógép billentyűi mellett. Visszajelzéseket kaptunk nem csupán New York kőrengetegéből, vagy San Francisco falanszterei közül, hanem indiaióceáni szigetről is, mert ez a tizenkilencedik-huszadik századi orkán felülmúlta a hurrikánt is, le-leejtve a föld abroszára egyegv magyart — s magyar, ezt is megtanultuk, mindenütt van.

Ennek a lapnak köszönhetem, hogy — amint írtam —, Magyarország határain belül megismerhettem a „magyar Ameriká”-t. És nem csupán az egyedülálló, már-már világhírűvé vált Vasváry-gyűjtemény lapjai között Péter Lászlóéknál Szegeden. Megismerhettem — interjúk, portrék, elbeszélések — az eleinte félénken, majd egyre bátrabban és szorongások nélkül hazatérő magyarokat (nem kedvelem a disszidens szót, egyenesen száműzném szótárainkból és a köznyelvből). kisembereket és világhírüeket, tévelygőket es szenteket (mert a magyarságtudat világító oszlopai), szerencsétleneket és olyanokat akik hírünket öregbítik és olyanokat, akiknek munkásságával ez a kis nép roppant ajándékokat helyezett a tudomány, az emberiség asztalára.

Érett fejjel, felnőtt korban, két világháborút élve át tanultam meg, hogy ez a kis nép — nagy nép, s ez a nagy nép — tragikus nép, a világnak talán a legszétszakítottabb törzse, s ezért a nemzetért mindent meg kell tenni, amit lehet.

Nem a fészek — a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Hírek szerkesztősége — iránti hűség mondatja és íratja le velem, hogy a fészek, a forrás, a szülőföld népe mindent megtett és megtesz, amit lehet.

A hetvenedik évhez közelítve az emlékezet már kihagy, s tévedhet is egyszer-egyszer. Ezért nem fogadkozom, de úgy emlékszem, valamelyik erdélyi emlékíró, vagy talán Bethlen Gábor, a nagy fejedelem mondta vagy írta volna le azt egy nagyon nehéz történelmi helyzetben, hogy mi is tudtuk azí. mit kellene tenni, de tettük, amit lehet.

A leheletszép, az álomittas, a rablás során kissé megsebzett Esterházy madonna áldását esdve mindarra, amit tettünk és a jövőben — az egyetemes magyarságért — tenni szándékozunk.

RUFFY PÉTER

5£Ss»3E

A szegedi riporttól a „négyesfogatig”

"kaJottai'

Azon a napon — már nem tudok visszaemlékezni, melyik évszakban — szerkesztőségi asztalomon megszólalt a telefon. Alig egy éve dolgoztam a Népszavánál, ahová az Érdekes Űjság megszűnése után helyeztek át s a telefonból ismerős női hang köszöntött. Lukács Lászlóné hívott, az Érdekes Újság volt titkárnője, akit azóta sajnos elkísértünk a Farkasréti temetőbe, de amíg élt, tündéri, szolgálatkész pajtásunk volt, eszményi szerkesztőségi titkárnő.

És már kapcsolta is a Magyar Hírek főszerkesztőjét, aki érdekes cikkötletet ajánlott.

Rövidesen sor került egy szegedi utazásra és egy riport megírására, amely „Beszélgetés egy halottal” — címmel jelent meg a Magyar Hírek első számában. Vető Miklós szegedi fogtechnikusról szólt, aki 1956-ban egy kis családi konfliktustól fölzaklatva kiment Bécsbe, de néhány hónap múlva hazajött. Az európai sajtó egy nem finnyás szenzációcsináló része azt írta, hogy Vető Miklóst hazatérése után letartóztatták és kivégezték.

Megjelent a Vető-riport. Ruffy Péterrel felváltva cikkeztünk a lap számára érdekes témákról s talán két év telt el, amikor a főszerkesztő — akkor már Szántó Miklós vezette a lapot —, egy alkalommal elmonddotta: olyan riportsorozatokat szeretne közölni, amelyeket három újságíró ír s egy fotoriporter fényképez. Olyan sorozatok lennének, amelyek a legváltozatosabb témakörrel az egész Magyarországot bemutatnák. Az ötlet felvillanyozott bennünket. Ruffy Péter is, én is, szenvedélyes országjárók voltunk, lelkesen tapostuk a „somogyi sarat”, ahogyan azt külföldre került pályatársaink gúnyos hangú leveleikben néha a szemünkre vetették. Vállaltuk a feladatot, de nyomban felmerült a gond; ki legyen a harmadik riporter? Némi töprengés után Ruffy megszólalt:

— Én szívesen dolgoznék Kristóf Attilával. Nagyon tehetséges fiú, bár huszonöt évvel fiatalabb nálunk, de majd összeérik a csapat.

Attila örömmel vállalta a „megtisztelő” munkát s összeállt a hármas fogat. Irtunk a magyar kisvárosokról, a tizenkilenc magyar megyéről, érdekes emberekről, majd olyan magyar falvakról, amelyekről egy-egy kivándorolt magyar honfitársunk kért híradást. Gyönyörű munkának ígérkezett és az is lett. Bejártuk az egész Magyarországot, vidéki városokat és ismeretlen, eldugott falvakat, találkoztunk olyan emberekkel, akik nemcsak érdekesek voltak, de érdemesek is arra, hogy arcukat, sorsukat a világon szétszórt magyarságnak bemutassuk. Fotózott nekünk Novotta Ferenc, Gábor Viktor és a nemrég elhunyt felejthetetlen művész barátunk: Vámos László. A sorozatokból egy kötet is született, amely a felszabadulás 25. évfordulóján jelent meg a Gondolat Kiadónál „Hazai történetek” címmel. Ezt a szép kiállítású könyvet Vámos Laci remekbe készüli fotói illusztrálták.

De volt ennek a fáradhatatlan országjárásnak még egy mellékhajtása. Utazásainkat egy diplomáciai szolgálatból kiselejtezett autóval bonyolítottuk le, a fekete Malibuval s ez lett a címe annak a szatírasorozatnak, amelyet az országjárás során felszedtünk s a Magyar Nemzet hasábjain publikáltunk. Dehát az csak melléktermék volt. Az igazi szép kalandot azok az utak hozták meg, amelyeket közel húsz évig teljesítettünk, külföldön élő magyar olvasóinkat hazakalauzoltuk s közben magánhasználatra felfedeztük magunknak a tündéri Magyarországot. BAKÖTI GÉZA

Képes képeslap

A Magyar Hírek születésénél ott volt dr. Mihályfi Emőné, művésznevén filo, grafikusképszerkesztő, ma a lap művészeti tanácsadója, és megkezdte örök harcát a képes képeslap megformálásáért. (A szóismétlés nem véletlen !) A baj csak ott volt, hogy a piciny szobában, amelyet a Lapkiadónál ideiglenesen kaptunk, csak felváltva lehetett leülni.

— A mostoha körülmények ellenére mégis megszületett az első szám — mondja filo. — Az állandó fejlécet Toncz Tibor, a kitűnő grafikus tervezte, lendületes rajzolt címei és illusztrációi a hetvenes évek végéig, haláláig díszítették, színesítették a lapot.

— Kezdetben tizenkét oldal volt a Magyar Hírek. Aztán lassan tizenhat oldalassá fejlődött. A fejléc hol piros színű volt, hol fekete, a nyomdai lehetőségektől függően. Egy szép napon pedig, alig néhány éve, követve a divatot, az olvasók igényeinek megfelelően, a nagy formátumú képes újságból harminckét oldalas színes képeslap, évente pedig néhányszor az összevont számokból hatvannégy oldalas színes képes magazin lett.

— Mi volt a képszerkesztő állandó problémája?

— Örökös harc folyt a szöveg és kép terjedelmének aránya miatt. Újságíró kollégáim a szövegért szálltak síkra, a fotósok a képekért- Hiába mondtam, hogy a gumioldalt még nem találták fel.

— És melyik kép volt a legemlékezetesebb?

— Az 1960. május 1-i impozáns budapesti felvonulást megörökítő képet sikerült a lap belső dupla oldalán egyetlen hatalmas képben megjeleníteni. Ez volt a nagy áttörés. Azután nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra, hogy az „érdemes művész” kitüntetésem alkalmából a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett kiállításom plakátjai közül néhány megjelenhetett az 1966-os évfolyam január 15-i számában.

Végül megkérdezném, hogy melyik a kedvenc madara, de nem kérdezem, úgyis tudom. A páva. Méghozzá több variációban. Az elsőről, a Magyar Hírek 1967-es egyik októberi száma adott hírt ezzel a képaláírással: „ .,. Fölszállott a páva ... a budapesti színházakra és házfalakra. A Budapesti Művészeti Hetek állandó emblémája, filo grafikusművész pávás plakátja mindenütt látható az utcákon és az utcák fölött...” h. ni.

7