Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-11-12 / 23. szám
Hermann Ottó, a világhírű magyar természettudós így írt a magyar vizek halbőségéről a múlt század vége felé: „A Tiszában helyenként több a hal, mint a víz...” Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a Tiszán, és sajnos, sok szennyezett víz is. Szabályozták a folyókat is, a halak jórészt elveszítették természetes szaporodóhelyeiket — és az eredmény: a magyar vizek halállománya jelentősen megcsappant a legendás halbőség korához képest. És mégis: a magyar halászok sora ma jobb, élete könynyebb. Nincs itt ellentmondás? — vélheti bárki, joggal... Nos, nincs. Amikor ugyanis sok volt a hal, a fogás nagyját elvitte a vízbérlő, a birtokos, és a halászember épp hogy megélt a „konyhahalból”. A halászok zöme ma halászati termelőszövetkezetekben dolgozik. A komoly halászat, a nagyhálós ténykedés csapatmunka. A halász mindig is sokkal jobban társaira volt utalva, mint az egyedül szántó-vető földműves. Igaz, van azért magányos módja is a halászatnak, varsával, régi kisszerszámokkal űzik néhol még ma is, többnyire idős emberek. Napjaink halásza géppel, halszállító autóval, mérnökök által tervezett-szerkesztett hálókkal dolgozik. A folyamszabályozások során keletkezett folyó-holtágakat előbb építő munkával elzárja, hogy a víz áradása-apadása ne zavarhassa a munkát, majd közgazdászok, agronómusok által készített üzemterv alapján „vet és arat”. Azaz: ivadékhalat helyez ki a vízbe, azt takarmánnyal eteti, és amikor a piac igényli, lehalássza, sőt, többnyire az értékesítés helyéig — élve — el is juttatja a halat. És a szaporodást sem bízza többé a természet szeszélyeire: a halászati termelőszövetkezetek szövetsége halivadékelőállító és nevelő tógazdaságot tart fenn a Vélencei-tó mellett, Dinnyésen, amelyet a nemzetközileg is ismert halbiológus, Antalfi Antal hozott létre. Munkatársai olyan színvonalon folytatják az ottani munkát, amelyre a tudományos világközlemény is fel-felt"gyel. Csak egy példa: melegvízben a világon itt neveltek először sikeresen növényevő halivadékot. A dinnyési halutánpótlás sok szövetkezeti holtágba, halastóba jut el. Bencze Ferenc, a Halászati Termelőszövetkezetek Szövetségének főtitkára így mutatja be a szövetség életét: — A nyugati „végektől” kezdem, ahol a Fertő tavon és a Szigetközben a győri Előre Halászati Szövetkezet működik. A Fertő tóról lehalászott angolnáért a német, osztrák halkereskedők helybe jönnek. „Ott vagyunk” végig a Dunán: Esztergom körül az Üsző Falu nevű szövetkezet halászai, lejjebb az ercsiek, paksiak, tolnaiak, bajaiak, mohácsiak dolgoznak. A paksiaknál kezdtem halászként jómagam is, sokáig a szövetkezet elnöke is voltam. A paksi, tolnai halakért is sokszor jönnek el kamionokkal külföldi halkereskedők, növényevő halaik pedig a Közel-Keletre is eljutnak. A holtágakról halászott ponty, keszegfélék, törpeharcsák, olcsóbb pici. halak pedig a magyar háziasszonyok kedvencei. — A Tiszán is dolgoznak halászok, a Nyírségtől Szolnokig, és Szegedig. A Tisza romantikus holtágaiban néhol még a régi, halbő időkre emlékeztető zsákmányuk is van, de itt is teret hódítanak a növényevő halak. A Hajdúságban a hajdúszoboszlói Bocskai szövetkezet halastavakon dolgozik. Az intenzív tógazdasági, vagy holtági munka mind több szövetkezetre jellemző. És amit a nem dicsekvő természetű halász-vezető nem mond, de jó tudni: halászcsárdákat is üzemeltetnek a szövetkezetek; a szegedieket, a paksit, a paksiak budapesti csárdáját sok külföldről érkező vendég viszsza-visszatérően is felkeresi. SZATMÁIÍI JENŐ ISTVÁN FOTO: HARASZTHY LÁSZLÓ 17
