Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-12-24 / 25-26. szám

V

olt egyszer egy thal, egy karácsonyi hal. Persze, esze ágában sem volt, hogy valaha is karácsonyi hal váljék belőle. Ám, akár az emberek, sokszor a halak sem tudják balsorsukat elkerülni. Így pottyant szegény ponty is egy szórakozott, kétbalkezes fiatalasszony 'bevásárlótáskájából kiskarácsony délelőttjén egy újdonantúj lakótelepi lakás vízzel telt fürdőkádjába.

— Borzasztó — sajnálta önmagát a szerencsétlen ponty — estére halleves és rántott ponty válik belőlem! És éppen karácsonykor, a szeretet ünnepén!...

Zacskó, a tacskó izgatottan strázsálta a kádat, a kádban a halat, de a hal mit sem törődött Zacskóval. Köztudott, a halak fütyülnék a kutyákra, de ha történetesen a derék ebek a halak játszópajtásai lennének is, sem figyelhetett volna a mi karácsonyi halunk Zacskóra, hisz olyannyira lekötötte balsorsa felett érzett mélységes bánata és aggodalma.

A szórakozott, kétbalkezes fiatalasszony idegesen lótott-futott a lakásban, ide-oda kapkodott, mégse ment semmire. Egyszer, merő tévedésből, a hűtőszekrény ajtaja helyett a balkonajtót nyitotta ki. Odakinn szállingózott a hó, és a másik erkélyen ott állt a szomszédasszony. Alit, és a fejét fogta.

— Mi történt? — ijedezett a szórakozott fiatalasszony?

— Jaj, az előbb telefonált az anyósom — felelte a szomszédasszony —, megfájdult a feje, megrándult a lába, kificamodott a csuklója, s így nem tudja sétálni vinni Istit és Pistit, holott ugyebár kiskarácsony délutánján annyi a dolgunk, hogy nem vihetjük sétálni a gyerekeket!

— Jaj, séta! — szirénázta a szórakozott fiatalasszony, és most már ő is a fejét fogta. — Elfelejtettem megsétáltatni Zacskót! Máris veszem a kabátom!

A szomszédasszony nem esett a feje lágyára, gyorsan megkérte a kutya-tulajdonosnőt, sétáltassa meg egy füst alatt az ő csemetéit is! A szórakozott fiatalasszony igent mondott, és a szomszédTORDON ÁKOS

A karácsonyi

hal

asszony fél perc múlva becsengetett a fiaival.

—• Bújjatok be, Isti, Pisti! Máris megyünk! — kiáltotta a kétbalkezes fiatalasszony, de csak kapkodott jobbra-balra, erre és arra, ahogy az egy újsütetű, kétbalkezes, kapkodó és gyakorlatlan háziasszonyhoz illett.

Isti és Pisti besétáltak, körülnéztek, vigyorogtak, élvezték a nagy felfordulást. Csodálkozva nézték, hogy a szomszéd néni a szennyes helyett a hámozott burgonyát zúdítja a mosógépbe, aztán megfordultak, és megpillantották a halas kádat.

Zacskó nem ugatott, farkát csóválva ült a kád mellett.

— Szegény hal, milyen vizes — mondta Isti. — És milyen szomorú — mondta Pisti.

— Ki kell venni, mielőtt belefullad a vízbe! — mondta Isti.

Pisti rábólintott, s egykettőre kihalászták, mert a szegény ponty már mindenbe beletörődött.

Zacskó kíváncsian ágaskodott a kád mellett.

— Nini, fürdeni akar? — mondta Pisti, és gyorsan beletette a kutyát a vízbe.

— Fázik a hal — mondta Isti, és épp a kabátja alá akarta dugni, amikor sebbel-lobbal beviharzott a kapkodós fiatalasszony.

— Ó, be aranyosak vagytok! — mondta a gyerekeknek, mert azt hitte, Isti Zacskót tartja a karjában, s azzal szórakozott mozdulattal a pontyra csatolta a nyakörvet.

— Menjünk! — mondta, s így mentek sétálni.

Nagyon vicces séta volt, egyre többen és többen szegődtek a nyomukba. A fiatalasszony fogta a póráz végét, Isti cipelte a nyakörves pontyot, Pisti vigyorogva futott mellettük.

Amikor a lakótelepi termálvizes tavacska partjára értek, a vízszagtól csak észbe kapott a szerencsétlen ponty: kihúzta fejét a nyakörvből, kiugrott Isti kezéből, és fejest ugrott a dísztóba.

A szórakozott fiatalasszony csak a nagy csobbanásra figyelt fel, rémülten meredt a kutya nélküli nyakörvre, s mert a vízben sem látta Zacskót, zokogni kezdett.

— Zacskó! Zacskó!!! — zokogta szívettépően, és hanyatt-homlok hazaszaladt.

Az emberek azt hitték, megbolondult, s merő kíváncsiságból a nyomába eredtek.

Elöl futott a fiatalasszony, utána Isti és Pisti, majd a többiek: öregek és fiatalok, asszonyok és férfiak, kisfiúk és kislányok, nagy

fiúk és nagy lányok. Futottak árkon át, bokron át, hepehupán, gödrökön, felbontott úttesten, s befutottak a kapun. Aki nem fért be a liftbe, az a lépcsőn szaladt fel a tizedik emeletre. Aki nem fért be a lakásba, az az ajtó előtt topogott, lökdösődött, ágaskodott. Aki bejutott, az a fiatalasszony sarkában benyomult a fürdőszobába.

— Ugye, mondtam, hogy a vízbe esett! — kiáltozta jajveszékelve a fiatalasszony, és reszkető kézzel mutatott a fürdőkádban lubickoló tacskóra.

Épp akkor ért haza a férje. Átfurakodott a tömegen, majd döbbenten állt meg a kád előtt.

Döbbenten állt, majd hirtelen felnevetett.

— Mi a szösz, Zacskó lesz a karácsonyi halunk? — kérdezte nevetve.

— Nagy ég! Hová tűnt a karácsonyi hal?! — sikoltozta a szerencsétlen fiatalasszony, mert csupán a kutyáját látta a kádban. Aztán hirtelen a homlokára csapott, és szegény, ártatlan tacskójára fogta, hogy 'bekebelezte a halat.

Erre Zacskó, tiltakozásképpen, olyan éktelen nagy ugatásba fogott, amilyet még nem hallott a világ. Még szerencse, hogy a panelfalak bele nem repedtek.

Isti és Pisti rég eltűntek, otthon ültek, és nevettek.

Mi volt, amit tettek: csínytett, avagy jótett?

Ezen senki sem tűnődött.

Az emberek jót nevettek. Nevettek és hazamentek.

És a ponty a kicsi tóban? Biz ő vígan úszkált, mert hisz immár a közelgő karácsonyest nem jelentett számára semmiféle hallevessé, rántott ponttyá válást. Körbe-karikába úszkálta szép és pompás új szállását, amelynek esti víztükrét körbe ragyogták a havas karácsonyest gyertyafényes, csillogó, igen csillogva csillogó, karáesonyfás ablakszemei.

(A szerzőnek a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál megjelenő „Karácsonyi postahivatal” című könyvéből).

58