Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-12-24 / 25-26. szám

VÜÉfcliíl&íé NAGY AMERIKÁBÓL A KIS JÁSZAPÁTIBA 1. Az érettségi tabló 2. Amerikai és békéscsabai Stelkovicsok. (Balról) Stelkovics Albert és felesége, Stelkovics úr öccse, Valter és a magyarországi rokonok 3. Szilveszter György, Kibéd református lelkipásztora egy régi fénykép előtt egészségünket” — mondja végül bá-Tipikus alföldi nagyközség, széles utcákkal, kevés fával, nagy határ­ral. Csupán pár sor szól róla a Ma­gyarország útikönyv kilencszáz ol­dalából: „Horváth Lukács jászkapi­­tány által 1443-ban emeltetett, 1745—1749 között Braun Sebestyén tervei szerint barokkosán átépített r. k. templom és 49 C-fokos hévízű fürdő található itt.” Ám azok szá­mára, akik egy verőfényes nyári na- * pon a volt gimnázium — ma szak­­középiskola — termeit járták, Jász­apáti az ifjúság egy darabja. A busz mindannyiukat Pestről hozta az ötvenéves érettségi találkozóra, azonban az ország és a nagyvilág különböző pontjairól, más-más éle­tekkel, sorsokkal a hátuk mögött ér­keztek. Aki fogadja őket a tekintélyes sárga épület előtt — az útikönyv nem írja, hogy az iskola is műalko­tás, Fábián Gáspár 1914-ben épült, szecessziós műve — hajdanán kis­diákként nézett föl rájuk, ma meg igazgatóhelyettes, haja deresedik. Üdvözlő szavai azonban az ifjabb diáktársé: „Bátyáim! — Hadd éljek azzal a megszólítással, amit az elsős kisdiá­kok használiak a gyöngyvirágos mi­sén, amikor a nyolcadikosokat bú­csúztatták . . . Egy tanintézetben együtt töltött nyolc év emlékei átüt­nek a tér és idő végtelenjén, ketten Amerikából, egy társuk Romániából érkezett, az a kapocs, amely Magu­kat egymáshoz fűzi, talán csak a családi összetartozás erejéhez ha­sonlítható .. Milyen szépen beszél...! És mi­lyen szépen, mívesen az ötven éve maturált évfolyam tagjai! Kitűnő tanári gárda oktathatta őket a kis Jászapátiban. Róluk is emlékeztek, s az érettségi találkozók hagyomá­nyainak megfelelően saját életükről is szóltak a jelenlevők. Elsőként az azóta sajnos elhunyt Bordás Sándor, aki műszaki főisko­lai tanárként, gimnáziumi igazgató­ként is dolgozott. Ékes olaszsággal citált egy több mint fél évszázada bemagolt szöveget, bizonyítván: Sza­bó tanár úr hivatása magaslatán állt. „Ha öt perc maradt az órájá­ból, harctéri történeteket mesélt, csodálatos stílusban, és persze ola­szul. Üay tudott az osztály, hogy az hihetetlen ... Egy nemzetközi latin­tanár-kongresszuson is feltűnést keltett előadásával.” Boros László egy termelőszövetke­zettől ment nyugdíjba, mint szállí­tásvezető. Négy unokájáról mesél. Brósz Róbert még aktív, a buda­pesti egyetem római jog tanszéké­nek professzora. Elmondja, hogy Gödön élnek, ahol szebb, boldogabb, egészségesebb az élet, mint a zajos, füstös városban. Aztán Heveri „Pista” szólal fel — kezében kis magnetofon, hogy tár­saié után a maga rögtönzött szavait is hazavihesse emlékbe. ,.Ladies and Gentlemen — kezdi — 1 hope you understand” — aztán persze magya­rul köszöni meg a meghívást, em­lékezik vissza a 40. és 45. találkozóra és feiezi ki reményét, hogy az öt­venötödiken is itt lehet majd .. . Maid Juhász László, a hajdani kitűnő focista mondja, inkább iróni­ával, mint keserűen: „A legtöbbet talán az isiászomról tudnék beszél­ni.” A Likőripari Vállalatnál töltött éveiről beszél, s hogy mint nyugdíjas, most a Zeneműkiadó Vállalatnál dolgozik ... A legszebb Szilveszter György „be­mutatkozása” volt, tán ha nem mondja is kitalálom, hogy lelkész ember: „Amikor elindultam hazulról, a járműre egy átalvetős magyar szállt fel, a sofőr megkérdezi: hová való bácsi? A bácsi így felelt: én biz’ ki­­bédi, miért kérdi? Hagymaszagot, nem érzi? — Ha tőlem kérdik, én is csak ezt mondhattam volna... Szülőfalum, Kibéd református lelki­­pásziora vagyok, van két gyerme­kem, négy unokám, s amiképpen a nóta mondja: a pásztor terelgeti nyáját..., akképpen terelgetem-ve­­zetgetem nyájamat én is, békesség­ben, egyetértésben a gyülekezettel. Kisküküllő völgyében van ez a falu, magyar-székely lakossággal. Isten­nek adok hálát, hogy csak az Aszpi­rint ismerem, abból is csak azt, amit tőlem kérnek, mert magam még nem használtam. Adja Isten, hogy megérjük az arany, gyémánt, vas találkozót is... A találkozó lelkes szervezőjéé, Tóth Zsigmondé a szomorú köte­lesség, hogy megemlékezzen az eltá­vozottakról. „Fogjuk sarkantyúba tonton... Az egyetlen leány Németh Gabri­ella volt a hajdani osztályban. Gim­náziumi tanárként vonult nyugdíjba, ma — mint mondja — „csak nagyma­ma”, két fia és két leánya gyerme­keié. Felidézi a rajztanár, Köv­­ler tanár úr alakját, „akitől féltünk, pedig áldott jó ember volt”, moso­lyogva „tesz vallomást”, hogy az ő rajzait bizony Scheffer Iván készí­tette el... „Ügy érzem, fiúk — mond­ja —, hogy a testvéreim vagytok, és ezt az érzést nem mindegyik iskola adja meg neveltjeinek. Jól emlék­szem egyik szép szállóigénkre — »csak a gyenge szereti önmagát, az erős egy egész nemzetet hordoz szí­vében.« — ez a gondolat hozhatta vissza Amerikából is, Romániából is osztálytársainkat.” S mert a találkozó megkapó élmé­nyét meghívómnak, az USA-ból ér­kezett Stelkovics Albertnek köszön­hetem, talán nem neheztelnek rám a többiek, ha az ő alakjánál egy ki­csit többet időzök. Erőteljes alkat, ezüstös haj, szép bariton hang, beszédén átüt szenti­mentális természete. Csak az érett­ségi találkozó miatt vállalkoztak fe­leségével a nagy útra, ahogy maga mondja „nagy Amerikából a kis Jászapátiba . ..” Szeretettel emlékezik volt hittan­tanárára, aki Amerikában járván magyar ifjakat toborzott, hogy majd odahaza papnak tanulnak, s vissza­térvén magyarul is prédikálhatnak, gyóntathatnak. Hárman kerültek ily módon az alföldi nagyközség gim­náziumába: Vécsey Béla, Heveri Pista és ő maga. „Hittantanárunknál laktunk, de egymás között csak angolul beszél­tünk. Erre külön tettek bennünket, hogy jobban fogjon rajtunk a ma­gyar szó. Én Szabó Béla vármegye­irodai főtiszthez, a Jászkunság című lap szerkesztő-tulajdonosához kerül­tem. Újság is volt itt akkoriban, meg élénk sportélet — úszás, vízi­póló, foci a Jászapáti összetartás színeiben. Csak szép emlékeim van­nak Jászapátiról. Drága nevelő­anyám nemrégiben halt meg, kilenc­­venkét esztendős korában. Érettségi után azt hittem, jó pap lesz belő­lem — folytatja élete történetét —, de jött a szerelem ... Visszamentem Amerikába, középiskolai tanár let­tem, latint és történelmet tanítot­tam. Aztán — 1939-ben segédtitkárt keresett az 1888-ban alakult Rákóczi Segély Egylet. Elnyertem az állást. És csakhamar be is házasodtam — mondja nevetve —, elvettem főtit­kárunk leányát. 1955-ben a Rákó­czi és a Verhovay egyesült William Penn néven, melynek főtitkára is voltam, 1982-ben vonultam nyuga­lomba, 42 évi szolgálat után. De az­óta is dolgozom az egyesületért mint igazgató, jegyző, a végrehajtó bizott­ság tagja." (Azóta Stelkovics urat, az egyesület központi alelnökévé válasz­tották.) Stelkovics úr szóba hozza a Ma­gyar Hírek néhány évvel ezelőtti, békéscsabai árvízi riportját, amely­ben nagy örömére egy Stelkovicsot — a gátépítés egyik mérnökét — fe­dezett fel. Azóta is ápolják a rokon­ságot, olyannyira, hogy az érettségi találkozóra is átruccant a békéscsa­bai Stelkovics család. Stelkovics úr öccse pedig Egerben nyomozott, és újabb Stelkovicsokat fedezett fel. Házigazdánk, az igazgatóhelyettes, egy régi iskolai évkönyvet vesz elő, s olvassa: Juhász László nyolcadi­kos versért, Szilveszter György no­velláért, Ádám József történelemért, Brósz Róbert latin, német és olasz műfordításért kapott önképzőköri pályadíjat, öt-tíz pengőket... Az egyik hajdani nyertes, Juhász László verset írt a találkozóra, me­lyet már az ebédasztalnál olvasott fel a sűrűn összekoccanó borospo­harak zenéjétől kísérve: „Hová tűntek a hullámos hajak, bicepszek, Ö, hajdan óriássá nőtt ifjú titánok... Ma már meggondoljátok, mit esztek, S tar kobaktok miatt nem ismerni rátok.. ö, dehogynem, kedves Juhász László — nyugtatgatnám, aki csak tablójukon láthatta ifjúságukat. Hisz a nagy tervek, az ifjonti világmeg­váltó nekibuzdulások fénye most is ott tükröződik a tekintetekben, és szép magyar szavuk, míves beszédük is a hajdani alma matert dicsérik. BALÄZS ISTVÁN A SZERZŐ FELVÉTELEI 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom