Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-22 / 2. szám
mintha ezekkel a csonka szárnyaikkal még följébb akarna röpülni a pádról, följebb a magas űrbe, hogy a szenvedését és haragját megmutassa az egész világnak. — El kellene őket intézni! — kiáltja mégegyszer —. Gyalázatos egy hely ez! A purgatórium ez, ahonnan aztán a pokolba löknek bennünket. Öklök, kinyújtott karok, megvörösödött fejek és topogó lábak nyugtalankodnak a néhány megriadt ember körül. Ügy látszik, még egy pillanat s mint az áradás, rájuk zúdul a tömeg, és maga alá tapossa őket. De egyikük most bátorságot vesz, s elszántan szembefordul a támadókkal. — Ember vagyok én is! — ordítja. — Tudjátok meg, hogy én is ember vagyok! — Áruló vagy! — kiáltja a szemébe egy szaktársa. Jól megtermett ember, kerek fején egészen rövidre nyírott a haja, az arca sápadt, mintha most szabadult volna ki a börtönből. — összemorzsollak! — kiáltja, s már dobja is le magáról a kabátot, mintha csakugyan neki készülne, hogy a másikat öszszetörje. Egészen a hónaljáig föltűri az ingujjait. Eres, szőrös karjai vannak, de a színük olyan sárgásféhér, mintha nem is húsból, hanem sajtból vagy valami viaszos maszszából lennének. Előrehajol s a jobb karját keményen begörbíti, hogy megmutassa az izmait, mint az utcán kakaskodó gyerekek. A másik félreérti ezt a mozdulatot, s hogy idejében védekezzen, esztelenül, egész testével ráveti magát az ellenfélre. Senki sem göndolt komoly verekedésre, de már benne vannak. A tömeg kétfelé nyílik s mint valami bajnoki versenyen, ordítozva biztatják a marakodókat. — Kenj le neki! Csak a fejére, pajtás, a fejére! Zsírozd be az annya ... Hírig! Az irodában berreg a telefon. — Verkliznek a hekusokért! A verekedők közül az bírja jobban, akin a kabát rajtamaradt. A másikról már az ing is leesett, a melle és a háta szőrös, mint valami állat teste s a mozdulatai is olyanok, mint a támadó állaté. Elöreugrik, hogy rávesse magát az ellenfélre, de az ügyesen oldalt kerül, és srégen ellöki magától a támadót. Szemmel láthatóan előnyben van, emiatt kerekedik ki a nagyobb baj. A bámészkodók sem látják már egyszerű játéknak a dolgot, nyilvánvaló, hogy a gyöngébb ember verekszik az igazságért, kötelességüknek tartják, hogy odaálljanak a pártjára. Egyszerre a másik tábor is kialakul, és általánossá lesz a verekedés. A két hivatalnok bezárta a fülkék ajtaját. Hallják az öklök csattogását, a káromkodásokat, a padok ide-oda dobálását, rossz sejtelmű idegesség vesz rajtuk erőt, s újra meg újra belekiabálnak a telefonba. Két rendőr jelenik meg a terem ajtajában. Két szál hatalmas legény karcsú egyenruhában és bajuszosan, mint valami rosszindulatú kandúrok. — No, mi lesz az, emberek?! — kiáltja az egyik, és szorosan egymás mellett megállnak az ajtónyílásban. Nem mozdulnak előbbre, csak kihúzzák a testüket és várják, hogy így érjék el az első hatást a mozdulatlan figurájukkal. — Csönd legyen emberek! Mire való ez a zsibvásár? 19
