Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-01-22 / 2. szám
Munkanélküliek A hivatalnokok is előbújnak, s mint a rettenthetetlen cirkuszigazgatók, rendet akarnak teremteni, az összekuszált tömegben. A rendőrök beljebb kerülnek, s fehér kesztyűs kezeikkel hadonásznak a levegőben. Az emberek kifulladtan szétválnak, izzadtak, megtépődött a ruhájuk, s vannak, akiknek véraláfutásos foltok és vörös karmolások éktelenkednek az arcukon. Az ember, aki az előbb szónokolt, megint felugrik a padra, s erőt vesz rajta a beszéd kényszere. — Szállj le! — mondja neki a rendőr. — Tanácsolom, hogy ne rontsd el a jódolgod! — Jogunk van ahhoz, hogy rendet csináljunk magunk között! — Gyere le onnan! Gyere le! — Ehhez jogunk van! A rendőrök a két karjánál fogva lehúzzák a pádról. Erőlködés nélkül, úgy emelték le, mint valami rongytömeget. A körülállók dühösen felmordultak, de ez csak egy pillanatig tartott. Utat engedtek a rendőröknek, s annak a társuknak, aki az előbb még ott szónokolt a magasban. Az elhagyott próféta most lehajtott fejjel kullog ki a teremből. Az egyik hivatalnok rekedt kappanhangon kihirdeti: — Az, aki még egyszer verekedést kezd, vagy az ilyesmiben résztvesz, örökre kitiltatik a teremből! Valaki láthatatlanul közbekiáltja: — El akarnak adni bennünket! Mi ez itt. marhavásár?! — Garantálom, hogy kisöpörjük az összeférhetetleneket — folytatja a kishivatalnok. — Ki látott már ilyen szemtelenséget!? A tömeg dünnyögve, morgolózva kihúzódik a rendőrök után az utcára. Félhangosan mondanak néhány gyúnyolódó szót, a rendőrök hallják, de nem válaszolnak rá. Ismerik már ezt a népséget, nem ugranak át ezek a korláton. Néhány lépés után már csak hármasban folytatják tovább az utat. Az épülettel szemben egy nagy játszótér fekszik fiatal fákkal, padokkal és a sárga homok között frissen zöldülő szigetekkel. Így a tavaszi délelőttön üres a térség, a ráérős urak nem járnak ide sétálni, a szegény polgárok és a munkásnépség kilógó nyelvvel loholnak a dolguk után, a gyerekek pedig, akik délutánonként itt szoktak hancúrozni, most bent ülnek az iskolapadokban, s a rossz álmú éjszaka után nehezen pislogó szemekkel bámulnak a tanító emelvénye felé. A közvetítőből kijött emberek elosztanak az épület előtt az utcában és a téren. Most. hogy belekóstoltak a tavaszi levegőbe, s hogy a napsugarak melegen megsimogatták őket, nincs kedvük visszabújni a falak közé. Olyan ez a sokadalom, mint a megvert hadsereg, fáradtak és lekopottak valamennyien. — Hát mégis elmentek! — mondják. — Ma már nehéz megállni egy helyben, ha kenyeret mutatnak az embernek. — Egy ládagyárban sztrájktörőknek! Utolsó dolog. András is bent volt a teremben reggel Óta. Végignézte a verekedést, de nem avatkozott bele. Néhány nap óta annyi a gondja, hogy azi »cm tudja, hol áll a feje. Nincs egy fillérje, s a háziasszony az édesmázos szavaival úgy kínozza, mintha apró egérfogakkal, az agyvelején rágcsálna. így nem mehet tovább, föltétlenül kell, hogy utánanézzen valami pénznek. Egy ferde vállú, nagyhasú péklegénnyel sétál körbe-körbe a téren. Reggeltől ezzel az emberrel tart együtt, valami alku van közöttük, de nem tudja rászánni magát, hogy elfogadja a másik ajánlatát. A péknek papírcsomag van a hóna alatt, s a csomagban egy pár félig bőr, félig vászoncipő. Hajlandó lenne elcserélni az ő boxcipőivel, s valamit még rá is fizetne. De nem, ezt nem lehet, gondolja András. Ha ezeket a cipőket lehúzom a lábamról, akkor aztán egyszerre beborul fölöttem. De honnan vegyek pénzt? Ha legalább többet kínálna ez a ferde vállú. — Sztrájktörőnek azért nem mennék el — mondja —. Inkább a bőrt is lekopasztom magamról, de azt nem tenném, meg. Szervezett ember vagyok. Kisülne a szemem a szégyentől. A pék megérti, hogy miről beszél a másik, megáll, s nagyon fontoskodón, mintha halálugrásra szánná el magát, azt mondja: — Tudod mit, barátom, ráfizetek kettő ötvenet. Na? Ennyit az édes testvéred se adna neked. András bizonytalanul válaszolja: — Nem adom. — Hát mit akarsz azokért a rohadt csukákért? — Ezekről beszélsz így? — kérdezi András és előredugja az egyik lábát, hogy a pék jól megnézhesse az egészséges boxcipőket. - Olyanok ezek, mintha vasból lennének. — Mennyit akarsz értük? — Ötöt. — Hármat adok. — Négy ötvennél alább még az Istennek se! A pék gondolkodik kicsit, néhány métert előbbre topognak, aztán megint megállnak és azt mondja: — Hát vesd le, te szerencsétlen. Ilyen pofával inkább zsidónak születhettél volna. Elmennek a tér végébe, leülnek a padra, s András kifűzi és lehúzza a cipőit. A másik kibontja a csomagot, s átadja neki a szörnyű cserejószágokat. Nem is cipők ezek, hanem valami penészes hulladékból összefércelt papucsok. András fölhúzza, s most olyanoknak látja a lábait, mintha néhány pillanat alatt megnyomorodtak volna azok. Fáj a szíve a keserűségtől, majdnem elsírja magát. — Nesze! — mondja a másik, s a markába olvassa a négyötvenet. — Jól kifosztottál, istenemre lenyúztál, mint a döglött birkát. András tegnap dél óta egy falatot sem evett, s most, hogy a tenyerében érzi a pénzt, fölmordul a gyomra, mint valami lázadozó koldus. Nem tud kezet fogni a pékkel, elindul mellőle anélkül, hogy rápillantana. Kiraboltnak és megalázottnak érzi magát. De annyi igaz, hogy lealább egy hétre megint levegőhöz jutott. Négy pengőt ad az asszonynak, ötven fillérért megtörni a gyomrát, hadd maradjon békén legalább néhány órára. Emlékszik rá, hogy az állomás környékén van egy kocsma, ahol a szállítókocsisok, s a piaci kofák szoktak falatozni, s ahol húsz fillérbe kerül egy pörkölt. Megindul gyors léptekkel, s már látja is maga előtt a kerek tányért a jó darab mócsingos húsokkal, s az orrában már benne van a meleg zsír és csípős paprika szaga. Aztán haza a szobaasszonyhoz. Most veszi csak észre, hogy valami nagy dolog történhetett a városban. Keresztben az utca fölött hatalmas fekete lobogót feszítenek ki az egyik ötemeletes ház padlásablakából a másik ötemeletes ház padlásablakába húzott kötélen. A szél játszik a zászlóval, s egy nagy fekete árnyékfolt ide-oda imbolyog a kövezeten. uda egyik zöldövezetében vagyunk, egy tizenkét méter hosszú műterem- Iben. Az üvegfalon át dombokra, távolabb új lakótelepekre látni. S még sokkal távolabb — a világegyetemre. A drámaian megkérdőjelezett földkerekségre. A So-ky művészházaspár művei furcsa tréfát űznek velem. A családi házakon, a zöld domboldalon túl, kissé elmosódva, mégis határozottan úgy látom, mintha hirtelen hamueső borulna a napsütéses tájra, s szürkén, fekete-fehéren, kirajzolná a szétdúlt, megtépázott kontinenseket. D Behunyom a szememet, majd ismét kinyitom, s megkönnyebbülten pillantok a műterem hosszú asztalán a tarka kellékekre, festékekre, ecsetekre, a falakon függő, világot járt So-ky plakátokra, s egy huncutul talányos pánfejre, amely a tér végtelenje mellett, az idő végtelenjére utal: észák-afrikai ásatásokon, valahonnét az ókorból halászták elő. A So-ky házaspár: Sós László és Kemény Éva Munkácsy-díjas grafikusművészek. Az évek folyamán számtalan külföldi elismerésben részesültek, a varsói nemzetközi biennálén UNESCO-díjat kaptak, nekik ítélték az Intersport 76 harmadik díját, az Európai Politikai Plakát Triennálén a Vilié De Mons díjat, kiállították a többi között Frankfurtban, Stuttgartban, Kaliforniában, Spanyolországban, Tuniszban, Venezuelában. 1981. április 4-én pedig átvehették az Érdemes Művész kitüntetést. Természetesen mindketten. Díjakat át lehet venni, együtt, közösen, 20
