Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-08-20 / 16-17. szám
ÉVFOLYAM A DUNÁN A Hunyadi sétahajó a Vigadó előtt horgonyoz. Hófehér teste mögött a legszebb budai panoráma a háttér, szikrázóan tűz a nap a fedélzetre lépő utasokra. A tatról a filmhíradó kamerája pásztázza az érkezőket. Nem mindennapi hajóút lesz ez a mostani. A Budapesti Orvostudományi Egyetemen 1953-ban végzett orvosok harmincéves találkozójára bérelte ki az IBUSZ a dunai motorost. Csak aki belülről éli át, az érezheti igazán, mit jelent egy ilyen viszontlátás. Am a baráti ölelések, a kézfogások, a „Nem változtál semmit . . .”, a „Hát, te csak nem akarsz öregedni. . .”, a „Hogy te még mindig milyen csinos vagy . . a „Hát arra emlékszel-e . . .?“ — foszlányai a szemlélődét melegséggel töltik el. Ötszázhetvenen végeztek az évfolyamon, s kétszázhetvenen vannak jelen. Körzeti orvos egy Tisza ott a válasz, céljai, mentalitása, életeszménye szerint. „A nagy anatómiai előadóteremben — meséli — az első sorban ültek a stréberek, a Mező Gyuri bácsitól bérelt székeken. Hátul meg egyesek kötöttek, kártyáztak. Vajon az első vagy az utolsó sorokban ült több, később sikeres medikus, medika ...? — „Ez az évfolyam tíz egyetemi tanárt adott, kórházigazgató főorvosokat, rektort és akadémikust. Hetvenen kerültek külföldre. (Közülük nyolcán voltak jelen, néhányon levélben üzentek.) Negyvenhetén hunytak el. . .” „Közvetlenül a háború után kezdtük tanulmányainkat — folytatja a professzorasszony —, szegények voltunk, tudtuk, mielőbb orvossá kell válnunk. S bár népesebb volt az évfolyamunk, mintamostaniak, mindannyian ismertük egymást, s valahogy jobban együtt voltunk, mint a mai medikák, medikusok.. menti falubpl, egyetemi tanár Budapestről, többen külföldről — ortopéd szakorvosok, belgyógyászok, sebészek ... — kétszázhetvenféle élet, kétszázhetvenféle pályaív, amely most tart a zenitjén. Hogyne volna hát mesélni való! Persze, előkerülnek a fényképek is: családiak, s az elmúlt évfolyam-találkozóké. .Jóízű nevetés elegyedik a Hunyadi monoton dohogásába. Sziklás Tiborék élményét Kanadából az is tetézi, hogy két „teenager” lányuknak most mutatják meg először Magyarországot, Budapestet. A lányok áradoznak, s már azt pedzegetik a szülőknek, hogy jövőre barátaikkal térnek vissza. A Lichtmann házaspár is a tengeren túlról érkezett. Dr. Lichtmann Albert egy háromszáz ágyas washingtoni kórház altatóorvosa. Kérdem, mi most a legizgalmasabb terület szakmájában. „A nyitott-szív műtétek altatóorvosi feltételeinek megteremtése'” — válaszolja. Bővebb szakmai disputára azonban nincs idő, érkeznek az évfolyamtársak, barátok, s csakhamar dr. Bánóczy Jolán professzort, a Fogorvostudományi Kar dékánját, a mostani s a korábbi találkozók szervezőjét halljuk a megafonból. Üdvözlő szavai hol lírikusak, hol filozofikusak, hol patetikus, hol mosolyra fakasztó, hol szomorú a mondandója. „Mi a siker mértéke”? — teszi fel a kérdést, amúgy válasz nélkül, költőien, hiszen kiben-kiben Ezután Pintér Emil svájci pszichiáter kér szót a külföldön élő évfolyamtársak nevében. Megemlékezik a diploma honosításának viszontagságairól, arról a kemény, sokszor idegőrlő munkáról, amelyet idegen környezetben megkövetel a szakmai előmenetel — s egy nosztalgikus mondattal adózik a mellettünk elsuhanó házsoroknak mondván: „Sok minden szép van a világon, de egy nincs, pesti hangulat...” Sáfrány László belgyógyász Wilhelmshavenből elmondja, hogy hamarosan újra visszatér, a Magyar Orvosok Tudományos Találkozójára. Palkovics Imre doktor meg azt meséli — ő is a Német Szövetségi Köztársaságból érkezett —, hogy fiát a budapesti fogorvosi karra íratta be. A Hunyadi Visegrádnál fordul vissza, újra Pest felé tartunk. A hangulat a tetőpontján. Diákos üdvrivalgás fogadja Bánóczy professzorasszony javaslatát: találkozzunk ezentúl gyakrabban, háromévenként! BALÁZS ISTVÁN FOTÓ: REZES MOLNÁR ESZTER 3
