Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-07-23 / 14-15. szám
Jászai Mari, a nagy tragika, 1910. március 6-i dátummal a következő ajánló sorokat írta az akkor huszonhat éves Somlay Artúrnak: „Eredj ifjú titán és ahol Ezt adták, hozz az Olympról egy csöppöt Hymettus mézéből, keresd meg lelked nagy erejével és — egész költő vagy. Bámulattal és igazi tisztelettel: Jászai Mari.” Somlay becenevet is kapott ajándékba — állítólag ugyancsak Jászai Maritól —, amely úgy hozzátapadt, mintha vele született volna. A színházi világban és baráti körben mindenki így nevezte őt: Árgyél. Jászainak — vagy valaki másnak ? — a mesebeli Árgyélus királyfi jutott eszébe, olyan szépnek találta a fiatal Somlayt. Ilyen útra valóval és már akkor — 1910-ben — a Nemzeti Színházhoz való tartozással a háta mögött, bárki azt gondolhatná, hogy Somlay Artúr pályakezdése, majd beérkezése a világ leggyorsabb és legkiegyensúlyozottabb színészkarrierje volt. Ennek azonban éppen az ellenkezője igaz! 1900-ban, amikor Somlay elvégezte a Vígszínház színésziskoláját, Pesten nem tudott gyökeret ereszteni. Vidékre került. 1902-ben a pozsonyi kétnyelvű (magyar és német) színházban tűnt fel, onnan hamarosan Kassára, majd Aradra s végül Kolozsvárra ment. Hosszabb időt egyik helyen sem tudott eltölteni. Valami mindig hajtotta. Nem tudni pontosan hová — talán Pestre? —, de hitelesen ez sem bizonyítható, hiszen 1905. május 11-én, amikor a Miss Chipp című francia regényes énekes színműben a Vígszínház színpadán bemutatkozott, alig figyeltek föl rá, és a következő szezpnt már ismét másutt, ezúttal Miskolcon kezdte. Ám ott is csupán egyetlen szezont játszott végig. 1906-ban már újra Pesten volt. Ekkor a Wesselényi utcai Magyar Színház társulatához szerződött. Első fellépése 1907. október 23-án különös és cseppet sem veszélytelen közjátékkal kezdődött. Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe című regényét Hajó Sándor alkalmazta színpadra, és a hatalmas címszerepet a színház újonnan szerződtetett művésze, Somlay Artúr játszotta. Akkoriban a nyilvános (úgynevezett sajtó-) főpróbát és a premiert egyazon napon tartották. Beöthy Lászlónak, a Magyar Színház igazgatójának fél órával a délelőtti főpróba kezdete előtt levelet kézbesítettek. A feladó Somlay volt, aki udvarias, szinte bocsánatkérő soraiban lemondta délelőtti közreműködését. Arra hivatkozott, hogy kétszer egymás után képtelen lenne ezt a szerepet eljátszani, amelyre egyébként — mint írta — egész életét feltette. Ha este netán megbukna —- hangzott a továbbiakban a kissé fenyegető levél —, akkor főbelövi magát! Nem kétséges: meg is tette volna. A délelőtti közönség már elfoglalta helyét, amikor Beöthy megjelent a függöny előtt és kommentár nélkül fölolvasta Somlay levelét. Képzelhető, hogy a sajtó jelenlevő képviselői, köztük a mindig árgus szemekkel figyelő kritikusok is, mit mondhattak hallatán ?! Ennél kedvezőtlenebb „belépőt” magyar színész még nem választott — önmaga számára. Este mégis csoda történt. Somlay nemcsak lefegyverezte közönségét, amely ellenségesen fogadta őt, de valósággal meg is vesztegette. A játékával. A csúcspontot abban a jelenetben nyújtotta, amikor Dorian Gray — szerepe szerint —, leszúrja egyik barátját. Somlay olyan erővel élte, szenvedte végig ezt a jelenetet, hogy a közönséget valósággal oldaláncolta székeihez. Voltak, akik azt hitték ez már nem is játék, hanem egy különös hírű színész önkívületének lehetnek tanúi. Az egyik krónikás így örökítette meg ezt a pillanatot: „Efelvonás után a színész ájultan vágódott végig a kulisszák mögött. Úgy kellett fellocsolni. Es a közönség csodálatosképpen melléje állott. A felvonás után tizenötször szólították a lámpák elé.” 1908 végén azzal a kéréssel fordult Somló Sándorhoz, a Nemzeti Színház igazgatójához, hogy szeretne a színház fiatal tagjai sorába lépni. Azzal indokolta szakítását a Magyar Színházzal, hogy onnét száműzték az irodalmat és költészetet. Bárhogyan is történt, Somló befogadta, jóllehet tisztában volt vele, hogy nem vállalt könynyű dolgot. A fiatal és lázadó Somlay természetesen itt is hű maradt önmagához: nem viselte el, ha a színházat összetévesztik a kocsmával vagy egy éjszakai mulatóval. Amikor a közönség „rosszul” viselkedett, vagy ha partnerei nem alázatosan szolgálták a közös ügyet, akkor egyszerűen nem lehetett indulatait megfékezni. Ölre ment volna! így történt ez mindjárt nemzeti színházi tagságának első heteiben, amikor Balázs Béla: Dr. Szélpál Margit című színművének főpróbáján ismét hangos — és haragos — kifakadásra kényszerült. Előadás alatt a közönség megfeledkezett róla, hogy színházban van, láthatóan alig érdekelte, hogy mi történik a színpadon. Ekkor Somlay kilépett szerepéből, előre ment a súgólyukig és rendre intette hallgatóságát. Elég nyersen, kíméletlenül. De hát mást nem is nagyon érdemeltek volna . . . Nem kerülhette el az újabb szemrehányásokat, elsősorban nem is őt, hanem a Nemzeti Színház igazgatóját támadták, amiért helyet csinált az ilyen „izgága”, „összeférhetetlen” szí-2 44
