Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-07-23 / 14-15. szám
nész számára. Ez a vihar is elsimult. Előbbutóbb hozzá kellett szokni, hogy ő már ilyen. Volt azonban valami, ami a kritikus pillanatokban mindig a javára billentette a mérleget — a tehetsége. Ezért elnézték kisiklásait, még a legvadabbakat is. Ám egyetlen színháznál sem tudott végérvényesen kikötni, megállapodni. Tíz évig volt a Nemzeti Színháznál, amikor 1920-ban szabadságot kért és külföldre utazott. Más levegő után vágyott. Az itthonit nagyon áporodottnak Ítélte. Egy évig Berlinben dolgozott, filmezett. Amikor hazatért a Nemzeti Színház helyett az UNIO-hoz, Beöthy László színházi trösztjéhez szerződött; de ebben az ideoda tartozásban (az UNIO-nak öt színháza volt Pesten) végül is kimerült. 1926-ban megnyíltak előtte a Vígszínház kapui. Kisebb-nagyobb megszakítással ide is tartozott a felszabadulásig. Néhány sorban természetesen lehetetlen a közbeeső három és fél évtized eseményeit és változásait belesűríteni. Feszült és drámai évek voltak ezek. Nem csupán a színházban és a színpadon, ahol Somlay életének nagyobbik részét töltötte, hanem azon kívül is. Ä Tanácsköztársaság, majd az ellenforradalom, amelyet a harmincas évek gazdasági és társadalmi válsága követett Magyarországon: mindezek a színész életében sem maradhattak nyomtalanok. Ellenkezőleg, e sokféle esemény alakította ki azt a huma- 3 nista művészt, aki „nem fogta be pörös száját”, 5 1. Lear király és bolondja — Somlay Artúr és Gábor Miklós a Shakespeare-drámában (Nemzeti Színház, 1948) 2. Jávor Pállal Az új földesúr című Jókai-regény filmváltozatában (1935) 3. jegor Bulicsov szerepében, Mészáros Ágival (Nemzeti Színház, 1947) 4. A Párbaj semmiért című filmvígjáték főszereplői: Vaszary Piri, Csortos Gyula, Somlay Artúr és Berky Lili (1939) 5. Az utolsó szerep — Petúr bán (Nemzeti Színház, 1951) még akkor sem, ha ezzel újabb s minden addiginál nagyobb veszélyeket idézett fel... 1919 őszén, a Tanácsköztársaság bukását követően Somlay a Dunántúl városaiban turnézott. Egyik alkalommal Siófokon lekéste a vonatot, amellyel Balatonfüredre kellett volna utaznia, Siófokon tanyázott akkoriban Horthyék fővezérsége, tőlük kellett engedélyt kérni, ha valaki a városban akarta tölteni az éjszakát. A fővezérség kegyesen megengedte neki, de csak azzal a feltétellel, ha este fellép azon a hangversenyen, amelyet a dühöngő fehérterror kivizsgálására kiküldött antant misszió két tisztjének tiszteletére rendeztek. Somlay természetesen fellépett. Sok örömük persze nem lehetett benne, hiszen saját versét szavalta, vagy inkább dörögte el, amelyben az emberséget kérte számon. Erről azokban a napokban nem volt tapintatos ilyen közeg előtt beszélni. . . Jó húsz évvel később, a negyvenes évek elején, amikor az itthoni jobboldal már meghirdette jelszavát — „Ez az év a miénk!” —, és Szálasiék a hatalom átvételére készültek, a Vígszínházban bemutatót tartottak. Premier után, ahogyan ez már lenni szokott, a társulat egy józsefvárosi vendéglő különtermében bankettet rendezett. Negyven személyre terített asztal várta a színház művészeit és vezetőit. A teremben volt néhány kisebb box is, ezeket — teljesen véletlenül — a nyilaskeresztes mozgalom korifeusai foglalták el. Ott volt köztük Szálasi is. Somlay megérezte a pillanat jelentőségét és nem szalasztotta el. Ő tartotta a felköszöntőt, de hogyan! Egészen közel ment a boxbeliekhez, nyilván, hogy minden szavát ők is jól hallják. Aztán arról beszélt, hogy a magyar színészek sorsdöntő napok előtt állnak. Ismét elérkezett az idő, hogy egykori kordélyos elődeiknek nyomdokain haladva, a nemzetmentő és a magyar nyelv fennmaradásáért vívott harc élére álljanak. Petőfit hívta segítségül. Nem is akármelyik, hanem az egyik legkényesebb versével: „Mit nem beszél az a német.” Amikor ahhoz a bizonyos négy sorhoz ért, amely így hangzik:,, . . . Háborút küld a magyarra, / Országunkat elfoglalja. / Foglalod a kurvanyádat, / De nem ám a mi hazáhkat...” , döbbent csend támadt. Kínos, hosszúra nyúló csend, amelyet mindenki a maga módján értelmezett. A nyilasok például úgy, hogy heves támadásokat intéztek ellene. Válaszként Somlay egész oldalas cikket írt a Magyar Nemzet hasábjain : „A vádlottak padján” címmel. Ebben visszautasította a rágalmakat és bátorságának újabb jelét adta. A szüntelen harc kikezdte szervezetét. Gyomorvérzését — a világháborús, ostromgyűrűbe zárt Pesten —, szinte a csodával határos módon sikerült megállítani! így köszöntött rá a felszabadulás. Az általa is annyira várt, remélt, türelmetlenül sürgetett béke. Ä lelkek békéje. Somlay hatvankét éves volt ekkor, s most újabb csoda következett. Harmadszorra, de most már véglegesen, a Nemzeti Színházhoz szerződött. A demokratikus megújulás közkatonája volt. Minden új háznak, minden helyreállított hídnak újjongva örült. Á hősies erőfeszítések láttán fizikailag és szellemileg is újjászületett. 1945 nyarán már az országutakat járta: színésztársaival vitték vidékre a kultúra lángjait. Ott volt a színházi élet valamennyi fontos eseményénél. Tanította a fiatal nemzedéket. A Nemzeti Színházban pedig újabb és újabb színészi remekléseivel késztette bámulatra régi ismerőseit, akiket ugyancsak meglepett, hogy Somlay erre is képes még! Lear király volt és Jegor Bulicsov, Maxim Gorkij drámájának hőse. Eljátszotta Karenin szerepét Bajor Gizi partnereként a Tolsztoj-regény színpadi változatában, és felejthetetlen volt mint von Walter kancellár, Schiller: Ármány és szerelem című tragédiájában. Legutoljára pedig Petúr bánként lépett színpadra. Október 10-én lesz harminckét esztendeje, hogy Somlay Artúr levetette színpadi jelmezét, előadás után még lázasan kereste színészkollegáját, Gobbi Hildát, akivel közös embermentő akciókat bonyolítottak le. Sajnos, nem sikerült találkozniok. Késő este vagy inkább kora éjszaka volt, mire Somlay hazavetődött. Zaklatott volt, mint életének szinte minden pillanatában. Szíve, amely annyi izgalmat élt át s ezekben alaposan elhasználódott, ezen az éjszakán örökre megállt. BÁNOS TIBOR 45
