Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-25 / 13. szám
SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JUHÁSZ GYULA A bánat és a szenvedés költőj e Furcsa ember volt. Szomorú, sápadt falusi költő, gyámoltalanságig szelíd, aki úgy hurcolta magával a bánatát, mint egyetlen pogygyászát, a kopott kézitáskát, amiben barátainak, Adynak, Babitsnak és Kosztolányinak a kötetei lapultak. Félszeg, fekete szakállas alakját megőrizte néhány fotó: lehorgasztott fejjel járt, édesanyjával élt és ha néha felutazott Pestre és benézett az írók Otthonába, akkor is félrehúzódott. Minél jobban vágyott rá, annál inkább félt az élettől. A szíve alatt egy revolvergolyót őrzött, ami megakadt a bordák között, amikor 1914-ben először emelt kezet magára. Kosztolányival, Babitscsal. a Nyugat „balszárnyával”, Adyval, Ernőd Tamással, Dutka Ákossal, igazi holnaposokkal (sőt másnaposokkal, ahogy az egyik kritikus megjegyezte) indult Nagyváradon; Nietzschéért, Tolsztojért lelkesedett, rajongott a buddhizmusért és az impresszionista festőkért, Párizsba vágyott és európai költő akart lenni. A Holnap című antológia befulladt, a Holnap Társaság feloszlott, Kosztolányi és Babits Pesten csinált karriert, Ady (bárhogy szépítjük is) megtagadta a „szittya feudális” sáskahadat, s ő maradt „vidéki költő”, a maradiak között túlságosan modern, „az új dalosok közt régi Arany fia”. Mohó sikervágy jellemezte életuntságáról legendákat beszéltek. Érvényesülni akart, részt venni a világ dolgaiban, ugyanakkor közönnyel félreállt, legyintett. Parnasszista lélek volt, világpolgár, s élete nagy részét a végeken töltötte, elhagyott kisvárosokban, Léván, Szakolcán, Makón. Igaz, nem önszántából. Harsányan vágyott az életre, a szerelemre, több ezer újságcikket, költeményt, operettet, novellát írt, fordított. A forradalmakban társadalmi szerepet vállalt, színházat igazgatott, perelt, támadott, védekezett: felfedezett fiatal tehetségeket, köztük József Attilát is, szívós, színvonalas szorgalommal tanított. Hihetetlen aktivitással dolgozott, ugyanakkor egyre sűrűbben tört rá a beteges halálhangulat, depresszióival, szomorúságával mindenkit elriasztott maga körül. Ügy érezte, elhibázta az életét. Elkésett, az élet átrobogott felette, s ő „hiába szólogatta a század vad trombitáját”, hiába készült a történelmi-társadalmi szerepre, itt felejtették; „mindig mások ültek a lovon”, amelyről ő lemaradt. Talán ezért is növekedett benne emberfölötti méretűvé a kishitűség. „Oh én vagyok a szürkeség maga” — írja Budapesti ősz című versében. „Nincs remény, mert későn jöttem én.” Nem hitt magában, sem művészete társadalmi hatékonyságában, rettegett a szellemi öregségtől, a kiszolgáltatottságtól, a tehetetlenségtől. „Reménytelen” — sokszor fordul elő ez a szó verseiben. S mindehhez társult még valamiféle bűntudat is, amiért kiugrott a váci piaristáktól és levetette a reverendát. Talán azért kapott bele mindenbe, hogy bizonyítson. Ezért alapított lapot, társaságot, ezért jegyzett több mint háromezer újságcikket, tanulmányt, ezért volt érzékenyebb a szociális kérdések iránt, mint költőtársai közül sokan. E szelíd lélek ugyanis, akinél „olcsóbban senki sem énekelt a magyar tájon”, tudott szörnyű dühös is lenni. Iróniája, gondolkodásmódjának korszerűsége kora legjobb újságírói közé emeli. Ma már szinte meglepő az a hév és merészség, amivel Juhász a kurzus időszakában az irodalompolitikát ostorozza, ami „fölfalja az irodalmat, mint a gömböc a mesebeli embert”, ahol „a napi politikai törpe csahosai és kopói” osztogatják a „türelmi bárcát” a művészeknek. Glosszáiban és fulmináns vezércikkeiben nem kímélte ellenfeleit, a tehetségteleneket és törtetőket, „a konjunktúrázás és politizálás álkeresztényeit és álmagyarjait”, a „méltóságos irodalmi kanonokokat”, akik legszívesebben megalakítanák „A Tehetségtelen Irigyek Nemzeti Szövetségét”, hiszen a sokat hangoztatott tehetségvédelmen azt értik, hogy védekezni kell a tehetségek ellen. Szakállszárító címmel összegyűjtött aforizmái ma a legmodernebbek, köztük is az, amely egész életének mottója lehetne: „Némelyek úgy szeretik a költőket, mint a szárnyasokat: Megkopasztva!” De hiába volt mindez a sok szándék, hiába a hűség a tájhoz, Szegedhez, a forradalmakhoz, amelyeket 1919 és 1921 között védett a legdacosabb kitartással (A Munkásotthon homlokára, Nem engedjük a forradalom vívmányait!, Marx, stb.), a könyvekhez és a képzőművészethez, amelynek egy életen át lelkes rajongója maradt. A kétely egyre inkább növekedett a szívében, s úgy érezte, olyan vidéken él, „ahol ketyeg a lélek, mint az óra, de nem mutat időt”. Juhász csak ideig-óráig talált közösségre, magánya óriási méretűvé növekedett, szeretetéhségét titkolta, félelmét megosztani nem merte és belepusztult abba, hogy félt az élettől. Sorsa azért lett kudarcok sorozata, mert a kishitűség, a kétely kezdettől ott lapult a sejtjeiben, s ezt a többiek (az Annák és a többi „primadonnák”) megérezték? Vagy ellenkezőleg, a sorozatos valódi kudarcok tették kishitűvé és növelték hatalmas bizonytalanságát? Ma már nehéz eldönteni. Juhász azonban az élettel is pontosan ugyanolyan viszonyban volt, mint a nagyváradi színház teltkarcsú, harmadosztályú színésznőjével, Schall Annával, akinek nagykalapos képét holtáig őrizgette tárcájában, s akit egész életében kritikátlan alázattal szolgált, s akinek a számlát benyújtani sohasem merte. Csak járkált és szenvedett, mint egy ázsiai Don Quijote, és egyszerre dédelgette szívében az ősmagyar turáni mítoszokat és a korszerű nemzeti érzést. Tolsztoj háromkeresztes jóságkultuszát és a forradalmi vörös terror emlékeit. „A legtöbb költő azért ír egy életen át, hogy egy verssel halhatatlanná lehessen” — írta aforizmagyűjteményében. Az Anna versekkel, tájverseivel és zsánerképeivel, sok szonettjével ő is halhatatlan lett. A bánat és az emberi szenvedés költője. Élete utolsó éveit „az élő halottak házá”-ban, a szegedi idegklinikán töltötte, rácsos ablakok mögött, kilincstelen ajtók védelmében, csonttá soványodva, őrült fejfájások közepette. Ügy érezte, „kiégett az agya”, élete értelmetlenül telt el, nyoma sem maradt a világban. Ópiumkúrával gyógyították, hidegvizes lepedőkbe göngyölték, a feje körül alumíniumcsövekben hideg víz kígyózott. „Élő holttest vagyok” — mondogatta. Hiába küzdött a depresszió, a melankólia ellen, barátai hiába próbálták időről időre kiragadni a kétségbeesett süllyedésből — menthetetlen volt. „Egy hangszer voltam az Isten kezében, ki játszott rajtam néhány dallamot” — írta egyik utolsó hatsorosában. Tegyük hozzá: csodálatos hangszer. VINKÓ JÓZSEF (Az Üj Tükör nyomán) EGY ISMERETLEN JUHÁSZ GYULA-VERS A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában található egy kiadatlan Juhász Gyula-tanulmány. A néhány lapos kézirat címe: „Hajnal Márton: Karnarutic és a Zrínyiász.” A kézirat végén ez olvasható: Négyesy stílgyakorlatok. 905. márc. Juhász Gyula. Ez jelzi, hogy a költő a Négyesy stílusgyakorlatokon olvasta föl Hajnal Márton művéről szóló bírálatát. Amikor e kézirat másolatát megkértem a Petőfi Múzeumtól, kiderült, hogy az egyik lap hátoldalán egy másik Juhász-mű van, egy vers erősen javított fogalmazványa. Kibogozva a sorokat, egy eddig ismeretlen Juhászvers került elő. A vers keletkezési éve valószínű, hogy azonos a tanulmány dátumával, a vers hangja meg rokon az 1905-ös verseiével. Dilemma Két lélek harca dúl szívemben, Ö jaj, széttép viszályuk engem. Az egyik: napban szállna büszkén Főnixként gyúlva önnön üszkén, A másik: árnyas völgybe vágyik Zsongító béke várja váltig. S egy rózsakert mosolyg elébem, Egy rózsakert, oly szűk, de éden! Csábítanak nagy ideálok Es boldogító csöndes álmok, A tenger hí, a végtelenség, Szabad vitorlák, büszke eszmék, Két lélek harcán elborongok, A törpe és a nagy mi boldog, De a kit szárny von s húz a kétség, Sirassátok meg küszködését. Közzétette az Űj Tükör című lapban ILIA MIHÁLY Magyar idill Alkonyodik, Aranyos köd Száll a földre. Szól a pásztor Méla tülke. A lugasban Oly sötét lesz a borostyán, Es az égen szende búsan Indul a hold kék mezőkre. A napverte ablakokban A muskátli újraéled, Es a kertben harmatot sír A verbéna. A csicsergő Fecske mind ereszre röppen. Es a nap szelíd halállal Elköszön a barna tájtól. 18
