Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-06-25 / 13. szám
Esteledik. Most az élet Mélyebb, s tágabb a világ is. Messze gyárnak búg a kürtje, Es munkások andálognak Hazafelé hűs homályban. Homlokomon csókod érzem, Drága vendég, boldog ihlet, És fölnézek áhítattal, Mint a gyermek, mint a táltos, Ázsiából ősi pásztor, Kerek égnek földerengö Első, halvány csillagára. Milyen volt... \ Milyen volt szőkesége, nem tudom már, De azt tudom, hogy szőkék a mezők, Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár, S e szőkeségben újra érzem őt. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már, De ha kinyílnak ősszel az egek, A szeptemberi bágyadt búcsúzánál Szeme színére visszarévedek. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már, De tavaszodván, ha sóhajt a rét, Ügy érzem, Anna meleg szava szól át Egy tavaszból, mely messze, mint az ég. Falusi lakodalom Nyárfák ezüstjén hold ezüstje reszket, Piros borok a fehér asztalon. A hegedűknek a tücskök felelnek Hivatlanul a szőke asztagon. A mókás vőfély verset mond a nászról, Violát, rózsát, mindent összeszed, Es csillagot, szerelmet, cifraságot. Kalácsot kér a majszoló gyerek. Az ágyasházban tornyot rak az anyjuk, Kakukkos óra éjfelet kakukkol, A szútól halkan megroppan a bútor. S míg künn az udvaron garázda dal zúg, Üveg alatt gunnyaszt, mint néma bú, Egy fonnyadt menyasszonyi koszorú. Petőfi-centenárium Nevét idézik, de a szellemét nem, Az él és gyújt szívekben, észrevétlen, Mint a futó tűz korhadó avarban, Terjed titokban és nő láthatatlan, Míg égbe nem csap, éjbe nem világol Es pirkad tőle közel és a távol, Hűs csillagok sápadnak rőt hevétől és bíbor pernyék hullanak az égből És futva futnak dúvadak riadtan: Petőfi lángol a világviharban, Elég babona, máglya, bamba gazság Es napod virrad, szent Világszabadság! Gulácsy Lajosnak Lajos, elér-e hozzád még a hangom, Mely úgy remeg, mint nyárfák esteien, Ha rajtuk ring az esteli harangszó S rájuk ragyog a csillag szerelem, Elér-e hozzád hangom, a szívedhez, E nagy bíbor virághoz, mely beteg Es az agyadhoz, mely — ó drága serleg! — Gyász és nyomor borával telve meg! Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús Juhászkolomp a végtelen térén Es fölver-e egy percre álmaidbul. Melyekben nincs már többé értelem? Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi, A kalmár, börzés, a kalóz, betyár, Csak okosan, csak adni, venni, ölni, Törvényesen, míg az idő lejár. Csak enni, nőszni és álmodni néha, De óvakodva, mert itt élni kell, Potom a szépség és művésze léha, Csak egy a mentsége, egy csak: a siker! Lajos, emlékszel, amikor először Kerített össze minket alkalom, A boldogságos, békés délelőttön Gauguinnek száz lázálma a falon? A sárga fényben a kövér banánok S a sárga tájon barna emberek, Az elveszett Éden, mely fájva fájón Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg, S a furcsa bálvány, szent fából faragva, Mosolya sír és bánata mosoly, önarcképem! — mondottad és a zajban Kacajod bongott, mint ha szél dobol! Lajos, emlékszel? Váradon tavasszal a Kis csapszékben, hol Watteau lakott, Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal S tegnapnak láttad már a holnapot. A Köröst néztük és láttuk Velencét, A kávéházban Goethe ült velünk, Esengtünk Gründet Eugenia szerelmét, A csillagot kerestük, amely letűnt. A csillagot kerestük... merre is vagy, Hisz még nem hullottál az égbe le, Még ég fölötted estenden a villany, Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e? Lajos, hiszen mi voltunk már azóta Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó . . . Ahol ketyeg a lélek, mint az óra, De nem mutat időt, irtóztató. Te ott maradtál, hallom, jobb neked már, Mint ez a másik, józan, gaz pokol. Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár S a legszebb vágy legrútabban lakói. Te ott maradtál: téren és időn túl Sétálsz a kertben, csillag s hid alatt Nem hallasz már ugatni szűkölő bút S nem látod a halált, amint arat. A mosolyt, melyet festett Leonardo, Nem látod a nőn, — csöndesen halad Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno, Az örök semmi a vak nap alatt. Nincsen remény, s te nem tudod. Szelíden És finoman — hisz művész vagy, Lajos — Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten Legyen irgalmas. Ó csodálatos Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda, Alázatos, hű, tőled nem kíván Már e planéta semmit, és a holdba Nakonxipán vár már, Nakonxipán! Magyar táj, magyar ecsettel Kis sömlyék szélin tehenek legelnek, Fakó sárgák a lompos alkonyatban, A szürke fűzfák egyre komorabban Guggolnak a bús víz holt ága mellett. Távolba néznek és a puszta távol Egy gramofon zenéjét hozza nékik, Rikácsolón, rekedten iderémlik, A pocsétában egy vén kácsa gázol. Az alkonyat, a merengő festő fest: Violára a lemenő felhőket S a szürke fákra vérző aranyat ken. Majd minden színét a Tiszának adja, Ragyog, ragyog a búbánat iszapja. (Magyar táj: így lát mélán egy magyar szem.) Testamentum Nektek hagyom, ha innen elmegyek E búcsúzót, jövendő emberek! Ha emlékeztek, mit daloltam én, Ne kérdezzétek majd, ki voltam én. Nem a pacsirta fontos, csak a dal, Mely a nem múló, szent összhangba hal. Én botorkáltam s botlottam sokat, De nem szűntem dúdolni dalomat. Szomorú volt a versem, jól tudom, Csüggedten álltam sokszor félúton. En vétkem, én nagy vétkem, érezem, Hogy nem láthatta könnyemtől szemem Sokáig a fölpirkadó napot: De ti ezen ne csodálkozzatok! Ha én a gyöngyvirágos hant alatt Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt, Kívánom és ez testamentumom, Akarom én, ez így is lesz tudom: Hogy meg ne értse többé senkisem. Miért vérzett el lassan a szívem, Miért volt nékem fájó, ami szép. S a fiatalság tavaszi ízét Miért érezte fanyarnak a szám S az asztal végén, vidám lakomán Mért sírtam én, mint az elátkozott: Ne értsétek meg azt, ti boldogok!
