Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-28 / 11. szám
I I Lenhossék József és Lenhossék Mihály majd kesztyűs kezében pálcájával és a forgalomban levő anatómiai kézikönyv segítségével megtartotta az előadást. Lenhossék Józsefből lassan az egyetem egyik legnépszerűbb tanára lett, akit a kar és a pesti tudós közvélemény is egyre többször tüntetett ki megtisztelő figyelmességével. Ezek között talán a legszemléletesebb példa, hogy a Királyi Magyar Természettudományi Társulat — hallván, hogy Lenhossék milyen behatóan foglalkozik a mikroszkópiával — Párizsból drága mikroszkópot hozatott és azt nyugta ellenében Lenhossék rendelkezésére bocsátotta. Az akkor még rendkívül ritka műszer Lenhossék kezében valóban közkinccsé vált: számos demonstrációt tartott a társulat estélyein és a nagyközönség is nála láthatott először szövettani készítményeket, élősködő férgek petéit és vérsejteket. A forradalom idején, egy pesti honvédkórházban teljesített orvosi szolgálatot. Világos után — miután a Bach-korszaknak is szüksége volt boncnokokra — meghagyták állásában. A tájbonctan magántanáraként érte a kormányzat feddő figyelmeztetése, amiért az előírt latin helyett gyakran magyar nyelven adta elő tárgyát. Az egyébként német anyanyelvű Lenhossék ezen úgy megsértődött, hogy — lemondva állásáról — elhagyta Budapestet. Anyai ágon előkelő és tehetős rokonokat talált Bécsben, ahol Brücke és Hyrtl — neves bécsi professzorok — munkalehetőségeket adtak neki az ottani egyetemen. Ebben az időben fedezték fel a velőmetszetek alkoholos-terpentines konzerválását és demonstrációs célokra való kikészítésének lehetőségét. Lenhossék ezt az eljárást hosszú és szívós kísérletezéssel olyan tökélyre vitte, hogy metszeteit minden Bécsben járó orvos — a legnevesebbek is — eljött megcsodálni. Ezeket a készítményeket Lenhossék később a bécsi egyetemnek ajándékozta. Brücke, Bécs egyik leghíresebb professzora ajánlatára Lenhossék a bécsi tudományos akadémián előadásokat tartott a központi idegrendszer szerkezetéről, az erről készült dolgozat több kiadást is megért. ^ Brücke és Hyrtl barátsága, az európai hírű bécsi orvosok elismerései, Lenhossék jó hírét tovább öregbítették. Olmütz és Kolozsvár egyeteme egyszerre hívták meg tanári állás betöltésére, s Lenhossék Erdélybe került. Kolozsvárott Lenhossék a pezsgő szellemi élet egyik motorjának bizonyult. A bonctan mellett lelkes tanítványainak ő adta elő a törvényszéki orvostant is. Fizetése — a két tantárgy oktatásáért — elérte az 1200 forintot, így módja nyílott anyja és a népes család hathatósabb támogatására. Kedvezőbb anyagi viszonyai lehetővé tették, hogy kolozsvári elzárkózásából nyaranta — vagy éppen szabadsága terhére — felkeresse a nevezetesebb európai gyógyászati központokat. Lenhossék nyugat-európai útja valósággal diadalúttá vált. A párizsi akadémia neki ítélte nagy kitüntetését, uralkodók és kormányfők, tudós társaságok és egyetemek részesítették megtisztelő figyelmességekben. (Kevés magyar büszkélkedhetett annyi kitüntetéssel, mint Lenhossék József. Ezekre szinte gyerekesen büszke volt, egy-kettőt mindig a zsebeben vagy kabáthajtókáján hordott.) 1859- től találjuk ismét Pesten. Szakmunkáinak egy részét idős korában fellobbanó antropológiai érdeklődése ihlette. Lenhos-REPRODUKCIÖ: NOVOTTA FERENC sék fedezte fel azt a lehetőséget, hogy az etnikailag kevert magyarság kitűnő „minta” lehet az ilyen irányú kutatásokban. A régészek Lenhossékot keresték fel, hogy az általuk talált leleteket etnikailag meghatározza. Lenhossék már életében legendává, mítoszok hősévé, a vicclapok nagyothalló, szórakozott professzorává vált. A tetem iránti híres közönye számos — jobbára költött — anekdotát eredményezett. Tanítványai fáklyásmenettel köszöntötték az idős, de mindig jókedvű, tréfára kész boncnokprofesszort, akinek előadásait szokás volt megéljenezni. (Lenhossék ezt ugyanis nagyon szerette.) Korányi Frigyes és a legjobb orvosok vették körül a főváros egyik élő „nevezetességét” akkor is, amikor tüdővizenyőre utaló tünetek jelentkeztek nála. Egy tájbonctani előadásán lépett fel a végső fulladás. A 70 éves profeszszort a lakására vitték: fia virrasztóit a még most is szivarozó haldokló mellett. így ő hallhatta apja utolsó, deliriumban kiejtett, mégis végtelenül jellemző szavait: „ideg — izom — gerinc — nyültagy — porcszerű — csontképzés — koponya...” Az 1863-ban született fiú, Lenhossék Mihály, ekkor már ,,a maga jogán is” Ígéretes orvosnak számított. Olyannyira, hogy időnként — Korányi Sándorhoz hasonlóan — saját apját is helyettesítette, hiszen a Lenhossék-fiú is apja oldalán dolgozott tanársegédként. (Lenhossék József egyébként későn házasodott. Már pesti professzor volt, amikor 1861- ben, 42 éves korában feleségül vette Bossányi Emmát. Két leányuk és egy fiúk született, utóbbi a nevezetes nagyapa után kapta a Mihály nevet. Mivel mindkét dr. Lenhossék Mihály szakirodalmi tevékenységet is folytatott, Lenhossék József fia az „ifjabb” szócskával különböztette meg önmagát az egykori egyetemi dékántól.) Az orvosi pálya vonzása természetes erőként jelent meg a Lenhossék családban. Pályája ezért olyan sima, egyenes vonalú, mindvégig töretlen. Már harmadéves korában publikált, elméleti felkészültsége olyan meggyőző volt, hogy kritikus szemléletű apja maga mellé vette demonstrátornak. 1886-ban — tehát apja halála előtt két évvel — avatták orvosdoktorrá, apja halálakor viszont már az anatómia magántanára és apja helyettese az anatómiai tanszéken. Mivel egyelőre nem véglegesítették, Baselbe ment, ahol a Vesalianum alkalmazásába került. Három évet dolgozott itt, majd Würzburg egyeteme hívta meg. Az itt töltött esztendőket élete aranykorának tekintette : szórakozott, tanult, dolgozott, komoly és életre szóló barátságokat kötött. Következő állomása Tübingen volt; idegrendszerre vonatkozó vizsgálataiért az itteni egyetem rendkívüli tanárává nevezte ki és rábízták a szövettan oktatását. Würzburg és Tübingen orvosi fakultásain Lenhossék nemzetközi tekintélyt szerzett, a németek maguk közül valónak tekintették a fiatal magyar kutatót. Most már viszont a magyar egyetemnek is szüksége volt Lenhossék Mihályra. 1879-ben az Akadémia levelező tagjává választotta, az anatómiai tanszék pedig egyhangúlag meghívta professzornak. Lenhosséknak — aki valóban már-már „elnémetesedett” az egyévtizedes németországi munka során — jólesett az otthon hívása. 1900-ban elfoglalta állását azon az egyetemen, ahol nagyapja és apja is tanított. Az orvosképzésben alapvető tantárgyakat az anatómiát, szövettant, fejlődéstant, és az antropológiát adta elő, míg saját kutatótevékenysége legszívesebben a neurológia területére irányult. Tankönyveket — köztük egy háromkötetes anatómiát — ismeretterjesztő műveket, népszerű és szakszerű munkákat írt. A budapesti egyetem rektorának választotta Lenhossékot, aki a világ vezető anatómusai között is megkülönböztetett tiszteletnek örvendett. Tanszékén a tehetséges tanítványok igazi otthonra leltek. Lenhossék irányításával olyan tudósok „értek be”, mint Szily Aurél, Verzár Frigyes, Navratil Dezső, Pólya Jenő, Hillebrand Jenő, Kiss Ferenc, Krompecher István és unokaöccse, Szent-Györgyi Albert. A Lenhossék család minden nagy alakja élvezhette a társadalmi megbecsülés különböző formáit. Ez ifjabb Lenhossék Mihály esetében is igaz: dékánja, rektora volt az egyetemnek, az Akadémiától ő is megkapta az összes lehetséges tagságot: levelező, rendes, igazgató, végül tiszteleti taggá választották. Egyetemi karát képviselte a felsőházban, neves külföldi orvostársaságok hivták meg soraikba. Az idegrendszer szerkezetére vonatkozó felfogását rögzítő — még 1892-ben, Berlinben németül megjelent — kötete a nemzetközi orvosi szakirodalom klasszikusai közé számít, és a neurontan elterjedésében fontos állomásnak bizonyult. Apjához hasonlóan ő is a finnugor népek antropológiájának szakértője lett. Végül arról essék szó, hogy ifj. Lenhossék Mihály filozofikus alkatából és embertani érdeklődéséből erőteljes és egyetemes érvényű békevágy sarjadt. Az első világháború idején — rektorként — háborúellenes előadást tartott, sőt embertani alapon a homo sapiens értelmi fejlettségével járó „szomorú mellékterméknek” nevezte a háborúban tetőző agresszivitást. Békevágyát fejezte ki két történeti munkája is, amelyekben Teleki Józsefről és Dessewffy Emilről — toleranciájukat hangsúlyozva — emlékezett meg. Egyik tanévnyitó dékáni beszédében a kezdődő megkülönböztetések ellen emelt szót, amikor a magyar kultúra, a történelmi örökség vállalását jelölte meg a magyarsághoz tartozás kritériumaként. Ugyanez a szemlélet hatotta át magyarságkutató munkásságát is. * A magyar orvoslás története természetesen nem ér véget legnagyobb gyógyítóink életművének lezárulásával. A családi és még inkább szellemi hagyományok, tanárok és tanítványok szerencsére szakadatlan láncolata, a legendásan nagy előadók által alapított, de szemléletükben máig élő és ható orvosi iskolák szilárd, történetileg kialakult alapokat képeznek múlt és jelen magyar gyógyászatában. SZ. GY. 19
