Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-05-28 / 11. szám
Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomúl (Arany János: Széchenyi emlékezete) Arany János nagy versének kezdő sorai zsongottak bennem, mikor ott álltam a temetőben, az Illyés Gyulától búcsúzó emberek között, velük osztozva és eggyé tömörülve az országos gyászban. Ezen a szeszélyes áprilisi pénteken meleg volt, de újra és újra eleredt az eső. Ritmikusan nyíltak ki és tűntek el az esernyők. Koszorúk tömege a ravatal mellett; a széles szalagokon az intézmények, szervezetek, egyesületek üzenete és neve. De a „hivatalos” gyászszalag emlékezéseknél közelebb álltak hozzám a meghitt, a „magán”-csokrok, virágszálak az emberek, főleg a fiatalok kezében: a sírra szánva, a személyes búcsú jeleiként. Majd’ minden fiatal kezében fényképezőgép volt, megörökíteni a találkozást és a búcsút a nemzet nagy fiától. Nem vittem magammal fotómasinát. Az újságírói mesterség évtizedes tapasztalataitól segítve igyekeztem rögzíteni a látványt, az események filmkockáit, és közben bennem is megindult az emlékezés filmje. Eszembe jutottak találkozásaim a költővel. Valamennyi 1945 óta történt, azelőtt — személyesen — nem ismertem a Puszták népe íróját, csak műveiből. (Nem voltam barátja, közeli ismerőse, válságos időkben beszélgető társa a későbbiekben sem. Szükséges ezt megjegyeznem, mert a csípős-szellemes mondás szerint: „Nagy emberek sírján hamar megteremnek a gyomok és a barátok.”) A mindennapi feladatokkal bajlódva hajoltak össze útjaink mindig rövid időre, aztán szétváltak, hogy talán hónapok, esetleg évek múlva találkozzunk újra. Hull ránk az áprilisi langyos eső. Egyre nő a gyászoló tömeg. A ravatalnál szabályos időközönként váltják egymást a búcsúzó barátok, pályatársak. Körülöttünk zúg az embererdő óriási kórusa. 1945-ben a Ferencvárosban dolgoztam; nappal elöljáró-helyettesként, esténként egy műkedvelő csoport vezetőjeként. Betanultuk Ilylyés egy versét, szavalókórusra átírva: ha jól emlékszem a címe ez volt, „Rendet” és a múzsa is kórusra teremtette. Illyés nemcsak hozzájárult az átíráshoz, de meghallgatott minket, és örült a formának; franciaországi élményekre, munkasegyesületi műsorok friss ízeire emlékeztette vállalkozásunk. Megkezdődött az egyházi szertartás. Fehérben a főpap, körülötte a lelkészek, az ima hangjai szállnak. Kerek, formás, szép a beszéd, szinte az önbírálat határán, amiért anynyi évtizeden át nem találkoztak össze a történelem ösvényein a Petőfi írójával. Pereg az emlékezés filmje. 1948-ban a szabadságharc centenáriumi ünnepségeinek egyik szerény szervezője voltam, ő a főszereplők egyike. Vonaton utaztunk együtt és hallgattam lelkes, okos csevegését Petőfiről. Sötét felhők a ravatalozó felett. Élesen kiválik a fekete háttérből az épületek tetején ide-oda mozgó, kameráikkal fürgén dolgozó filmoperatőrök, fotóriporterek alakja. Az ötvenes évek elején — filmesként — én írtam alá Illyéssel a „Feltámadott a tenger” filmszerződését, és végigkísértem az alkotómunka hétköznapjait is. Elmélyült szellemi csatáknak voltam tanúja, mert mások voltak a rendező, Nádasdi Kálmán, és mások a költő elképzelései. Főként Petőfi ábrázolásának lehetősége vagy lehetetlensége adta fel a leckét. Illyés szenvedélyesen érvelt. Az eszmecseréken csak néma résztvevő voltam és „íródeák”. Az este előkerestem régi jegyzetfüzetemet. Így szólnak Illyés mondatai: „Hogyan lehet a költőt, mint költőt ábrázolni? A versírás belül zajlik, alapjában szomorú piszmogás. Petőfi nem a csárdák és cigányok költője, nem egyike saját alakjainak. Puskin sem azonos Anyeginnel. Petőfi tudatos, művelt költő, együtt él a néppel, eszméin keresztül kapcsolódik a 1 2 néphez. Hazug képek készültek róla. ő nem vándorló versfaragó legény, hanem költő, aki szabályos kávéházban írta verseit, mint tudatos művész.” Hirtelen meleghullám önti el a temetőt. Pár percre eláll az eső. A ravatal két oldalán egymással szemben és teljesen együtt a gyászban a magyar vezetés és a magyar irodalom legismertebb személyiségei sorakoznak. Pontosan két óra van. Először Köpeczi Béla tolmácsolja az ország vezetőinek részvétét, nevükben is búcsúzik. „Illyés szerint — mondja a miniszter — a nemzet az egy nyelvet beszélő, dolgozó emberek közössége, amelyre az összetartozás, az egység, az együttes, jövőt formáló munka jellemző, s amely számára a nyelv és a kultúra határokon felüli kötelékeket is jelent.” Hogy is, volt? Közel negyedszázada kerültem a Magyar Hírekhez és Illyést sokat foglalkoztatta a kivándorolt magyarság sorsa, helyzete, az anyanyelv, a magyarságtudat megtartásának lehetősége. 1965-ben egy franciaországi látogatása után cikket írt a Magyar Hírekbe. „Ha valaki jól beszél magyarul, az még nem okvetlenül jó magyar, akként ha valaki nem beszél jól magyarul, az még kitű-20
