Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-30 / 9. szám
Ortutay nyomában 2. A mese megvan, a mesélő elveszett i A mesemondók névsorát nézve a Nyíri és rétközi parasztmesék című kötetben, rá kellett ébrednem: fél évszázad után csak két tanúra számíthatok, az egyik Tenke András, aki annak idején tizenöt, a másik Fecák Gyula, aki 1933-ban tizennégy esztendős volt. A többiek: „Berták Jánosné 76 éves, földművesasszony, Paszab . .., Csorba János, 83 éves. gazda, Balsa..., Kányi Mihály, 84 éves, koldus, Nyírbátor ...” A 13 „mesefa” közül nyolcán már akkor ötven esztendősnél idősebbek voltak, gyerek, akit ma is meglelni remélhettem, csupán e kettő akadt. A névsorban a harmadik: „Fecák Gyula, 14 éves, kanászgyerek, Balsa.” Egy mesét mondott csupán (vagy egy mese jelent meg az övéi közül), de ez hosszú, bonyolult történet, és már a kezdetek kezdetén feszültséggel teli: „Eccer vöt egy szegény ember, aztán annak a szegény embernek vöt egy felesége. Két lovával ement világot tróbálni. És mielőtt el akart menni, felírt mindent, ami vöt a háznál. És útnak indult. Azt nem írta fel, hogy a felesége otthon viselős vót. Hét év múlva majd ment hazafele a szekérrel, nagyon meg vót rakva a szekér. Belement egy kis pocsojába, ott elakatt a szekér, és nem bírta kihúzni a ló. És odament egy nagyon fekete ember és aszonta neki: ,Mit adói te szegény ember, ha kiemelem a szekeredet ebből a sárból?’ Az ördög azt mongya: ,Add nekem, amit nem írtál fel, mikor otthonról gyöttél el.’ Azt mongya a szegény ember: ,No jó van, neked, adom.’ És mikor mán közelednek a faluhoz, hát gyön a felesége a hétéves kis gyermekkel.” És a folytatás: hogyan cseperedik föl az ördögnek eladott gyermek, hogyan verekszik meg a csodás hatalmakkal önmagáért és másokért, mellesleg pedig még — hisz miről szólna-szólhatna egy szegény kanászgyerek meséje? — egy üst színaranyért. Igen, ezt a „mesefát” nagyon-nagyon érdemes megkeresni, beszélgetni, s nemcsak azért, hogy emlékezete segítségével megrajzolható legyen, milyen volt a pályakezdő Ortutay Gyula, hanem azért is, leginkább azért, hogy a benne szunnyadó meséket fölébresszem, előcsalogassam. KICSODA? De hiába megyek Balsán a postáskisaszszonyhoz, aki „hivatalból” mindenkit ismer; hiába faggatom a közös tanács titkárát; hiába megyek át a szomszéd községbe, Paszabra, hogy Ortutay egykori segítőtársánál, Túri Sándor nyugalmazott iskolaigazgatónál érdeklődjem. Fecák Gyuláról senki nem tud semmit. Megkérdik kétszer-háromszor is: „Kit keres?” „Kicsoda?” „Fedák vagy Fecák?”, aztán rázzák a fejüket: „Sosem hallottam róla!” Utolsó próbálkozásként bekopogok a papiakba. Hátha a matrikulában van valami nyoma a Fecák családnak? De nincs. Van viszont a tiszteletes asszonynak egy nagyszerű ötlete: átkísér az út túloldalára, Tóth Máriához, ő az egyik legidősebb lakó a faluban, hátha ... — Persze, hogy ösmertem a Fecák Gyulát! De nemcsak őt, a családját is nagyon jól ösmertem! — mondja Mari néni, és a tiszteletes asszony kisfiára mutat, aki velünk jött, kíváncsiskodni. — Még akkorika sem voltam, mint most a kis Szabolcs, amikor már ösmertem őket, hisz’ itt laktak a szomszédban — És mik voltak ezek a Fecákék? — Konvenciós cselédek a Veress Gyulánál. Ez a Veress Gyula földbirtokos volt. Vagy inkább nagygazdának mondjam? A balsai határban volt vagy nyolcvan holdja, Tarcalon meg száz. Hát ezeknél dolgoztak a Fecákék. — És hová lettek? — A Rozi néni, nem tudom, hogy édesanyja vagy nagyanyja volt-e a Fecák Gyulának, ő már korán meghalt. A férje meg, elözvegyült, afféle kóbor életet élt. Egyszer az egyik istállóban aludt, másszor a másikban. így tengődött az öreg egy darabig, aztán, még a háború előtt, ő is meghalt. — És a fiú? — Hogy ő hova lett, azt végképp nem tudom. Amikor a nagyapja meghalt, eltűnt. Talán bevonult, Vagy máshol vállalt munkát. — A mesékre emlékezik? — Azokra nagyon! Még most is, ha éjjel nem tudok aludni, eszembe jutnak azok a régi mesék! MESESZÓRA És mesél — a mesékről. — A téli estéken, akkor régen, a nagyapám meg három-négy barátja mindig összejött nálunk kártyázni. Mert engem ők neveltek, a nagyapámék. De nemcsak kártyáztak. hanem, magyarán mondva, kvaterkáztak is. Nagyapának bőven volt bora, és miközben ők kártyáztak meg iszogattak, az öreg Fecák mesélt. Persze, ő is kapott közben egy kis bort, aztán valami vacsorát is. így aztán nagyapámék jól szórakoztak a kártyával, mi gyerekek is jól a mesével. A kép, amit Tóth Mari néni fest, mintha egyes vonásaiban emlékeztetne Arany János Családi körére ... De azért csak más ez a kép, nem olyan idilli, s megérteni belőle, mi az oka annak, amiről Ortutay így ír a kötet előszavában: „... bizonyos, hogy nagy gazda nem igen szokott mesét mondani, inkább valami zsellérember, szegény ember hivatása az, a módhoz nem is illenék efféle foglalatosság.” Fecákék, legalábbis télvíz idején, éppen a mesével vásárolták meg a mindennapi vacsorájukat. Meg azzal, hogy az öreg Fecákné takarított, eímosogatott, megfőzte a krumplit a malacoknak, és segített beterelni-megetetni a csürhét, a nyájat. És hogy jusson is, maradjon is a meséből (a munkából amúgy is kijutott), a két Fecák valóságos folytatásos regényt ötlött ki. „S a porta körül vót kerítve kilencvenkilenc karóval. És azon a kilencvenkilenc karón vót kilencvenkilenc emberfej." BUDAY GYÖRGY ILLUSZTRÁCIÓI 14 .. hát az a kilencvenkilenc hamu kilencvenkilenc hófehér galambnak változott és Máté a századiknak.”
