Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-30 / 9. szám
I MY FATHER’S NAME IS MOLNÁR... NAFKE — Mindig a Nafkéről meséltek nekünk. Olyan hosszú és olyan vég nélkül való volt az a történet, mint most a rádióban a Szabó család. Estéről estére újabb és újabb kalandokat fundáltak ki, mi, unokák, meg csak ültünk a kemencepadkán, és hallgattuk. Széles volt az a padka, elfértünk rajt mindnyájan, még a Fecák-gyerek is, elfért volna még az öreg Fecák is, de őt nagyapámék nem engedték odaülni közénk, volt neki egy fából faragott kisszéke, ő csak abba ülhetett, amikor mesélt. Mi, gyerekek, meg szörnyülködtünk, mert jött a hétfejű sárkány, és öltögette azt a sok nyelvét... Persze, szörnyülködni csak csöndben volt szabad. Ezt szigorúan vették a kártyázó férfiak is, a fonogató asszonyok is. És bizony volt nemulass, amikor a kislány, az akkor kilenc-tízesztendős Mari, elsikoltotta magát. Igaz, ezt nem annyira a mese okán tette, hanem azért, mert a Fecák Gyuszi megcibálta a haját. Ez inkább a vidámabb mesék közben esett meg, mert akadtak szívderítő történetek is, nemcsak ördöngösek, boszorkányosak, sárkányosak, sírból-kikelt-emberesek. Például az, amelyik a két kis madárról szólt. Ezt nemcsak elmeséli Mari néni, hanem el is játssza, úgy ahogyan fél évszázada a Fecákoktól látta: — Ráragasztottak a két kezük középső ujjaira egy-egy kis papírdarabkát, aztán elkezdték mondani: „Két kis madár ül a fán; ez a Péter, ez a Pál...” És ha hiszi, ha nem, akkor mi igazán úgy láttuk, hogy azok nem papírdarabok, hanem eleven madarak ... — Én is úgy látom — böki közbe Szabolcska, a tiszteletesné kisfia. — No, ugye! És a Fecákok oly ügyesen el tudták az ujjúkat dugni azzal a papírral, amikor tovább mondták: „Elrepült a Péter, elrepült a Pál...” Persze, aztán megint előkerültek a madarak, mert előcsalogatták őket. És olyan különös volt a hangjuk, amikor a Péter madár meg a Pál madár visszajött. Ügy csicseregtek, mintha tényleg madarak érkeztek volna a nagy levegőégből! Mari néni lehámozza az ujjairól a papírdarabkákat, megsimogatja a kis Szabolcs fejét, és mint akiben csak most tudatosult a tény, a megváltoztathatatlan, úgy mondja: — De látja, ez a Fecák gyerek csak nem tért vissza, mint a madarai! G. L.- Elrepült a Péter, de itt maradt a Pál VENCSELLEI ISTVÁN FOTOJA Newcastle-ban, az egyetemi kollégium egyik kis emeleti szobájában toporgunk, várjuk D. Salter nevű tanárunkat — neve csak így szerepel a tájékoztató füzetben, meg az ajtóra tűzött papírlapon is. Percnyi késéssel megérkezik D., illetve Don. Mosolyogva bemutatkozik, névsort olvas, és örömmel fedezi fel, hogy két magyar hallgató is van a csoportban, a British Council nyári tanári továbbképző tanfolyamán. „Ismerkedjünk meg egymással!” — mondja. Elsőként ő maga beszél néhány szóban az életéről, az órai foglalkozásokról, ahogyan ő képzeli. Mindjárt az első mondata szíven üt: „My father’s name is Molnár, we lived in Budapest.” (így ejti, s-sel!) Alig várom az óra végét! A szünetben lemegyünk a kertbe. A nap, a zöld gyep, a futórózsák, a zöldmohás vörös cserép az épület tetején már ezen az első napon kedvesnek mutatja Angliát. „Don, hogy került ide, közel a skót határhoz, Budapestről? És hogy tehet, hogy nem tud magyarul?” Az újdonsült „honfitárs” belefogna a történetbe, de meggondolja magát. Jobbnak látja, ha édesanyja meséli el, hogy s mint történt. Másnap délután ott ülünk hármasban, Mary Salter-rel, Don édesanyjával az emeleti nappaliban. Teázunk, és mesél... Mary 1937 körül az Alföldön tevő Gyula fürdőhelyre utazott, hogy meglátogassa barátnőjét, aki mint nevelőnő, egy jómódú ügyvéd gyermekeivel foglalkozott — Don nevetve teszi hozzá, hogy bizonyára nem tülekedtek külföldiek azon a vonaton, különösen angolok nem. Gyuláról Pestre utazott. Megismerkedett Molnár Istvánnal, aki feleségül vette őt. Vidám, okos, nyelveket beszélő és élelmes ember. Boldogan éltek Budapesten, egy Síp utcai lakásban. Jöttek a nehéz 40-es évek, kitört a háború, és megszületett Don. Az apa felhagyott korábbi foglalkozásával — létrákat készített és árusított — az ostromlott város más szerepet osztott rá. A gettóban holttesteket Cemetery in Buda Three old women, peasants in black, Peer over the heaped earth, Into a newly-dug grave. Tight shawls hide their faces. On the slabs some lights are lit, Little paraffin flames, Flickering behind broken glass. I run through in bright shorts, and purple and yellow vest. My footsteps thud too loud. A huodle of mourners in the distance, My pace slows to an awkward walk. Vases and tulips and spring lilac. I run on, past lines of endless graves, Seering only the odd name, And wonder if I’ve passed the father That I briefly loved. In that instant, Did he know me for his son? Irta: Don Salter Fordította: Sz. M. szállított kiskocsin, a távozók teste alá rejtve az életben maradóknak — feleségnek, gyerekének — az ennivalót, meg apró, kedves holmikat. „Valahogy azért apád mindig megszerezte, amit kellett” — emlékezik vissza Mary. Amikor vége lett a háborúnak, Mary elhatározta, hogy hazamegy Angliába. Vitte Dont magával; nem búcsúzott örökre Molnártól. Megállapodtak, hogy amint megfelelő munkát talál férjének, ő utána megy Angliába. Két év telt el így. Egy napon befutott vele a vonat Londonba: Mary várja, nehéz szívvel, gyerekkel, munkával. Molnár nem fogadja1 el a munkát, nem megy ki az utcára, a lakást sem hagyja el. Még a kapu felé közeledőben is üldözőjét látja. Mary nem tudja mire vélni ezt a különös viselkedést, de megnyugtatja magát, hogy eleinte mindenütt nehéz. Egy hét múlva Molnár István nyomtalanul eltűnik, Mary mindenütt keresi, de hiába. Megszüli második gyerekét, egy kislányt. Attól a pillanattól kezdve lesi, hátha felbukkan valahol? Hátha valaki tud róla? Mary-nek most ezüstfehér a haja, haj háló szorítja hátra. Ruhája egyszerű, megjelenése, mint egy jó tündéré. Háta kissé hajlott, arcán derűs, jóságos mosoly. Búcsúzkodás után egyetlen kérdést teszek még fel neki: Vajon nem gyűlölte-e meg a férjét, mert magára hagyta, mert eltűnése, élete örök rejtély marad? „Nem. Nem tudhatom, mi késztette őt arra, hogy elhagyjon minket. Soha nem éreztem iránta haragot.” Fia mellett eltörpül, ahogy a rózsák között, az előkertben lefényképezem őket. A fénykép jól sikerült. Megígérem, hogy küldök belőle. Don verseket ad át, budapesti látogatásairól írta. Apját keresi. Angliában, Budapesten, a Rókus kápolna anyakönyvében, a Farkasréti temető fejfáin. 38 éves, és csak az apja nevetésére emlékszik. SZABÓ KLARA Temető Budán Három idős parasztasszony — feketében A halomba rakott föld felett Belebámul a frissen ásott sírba. Feszes kendő rejti arcukat. A sírkőlapokon fények gyúlnak, Apró gyertyalángok. Reszketnek tört üvegek mögött. Én rohanok világos shortomban, Bíborvörös és sárga mellényemben. A lépteim tompán dobbannak — túlhangosan — A távolban torlódnak a gyászolók, Léptem lassú, félszeg séta lesz belőle Virágkelybekben tulipán, tavaszi orgona Rohanok tovább végtelen sírok sora mellett Csak a szokatlan nevekre vetek egy pillantást, És töprengek, ha elhaladok a sír mellett, melyben nyugszik apám Akit oly kurta ideig szerethettem. Abban a páratlan pillanatban Felismer-e engem, saját fiát. 15
