Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-16 / 8. szám

9 11

s ott hagyta a rengetegben: hadd hirdesse örökös időkig a szépet, a művészetet. Munkakedve végigkísérte egész életében.

Szervátiusz Jenő immár hat évtizede teremtő szobrász. Azóta sokféle anyagban dolgozik: kőben, márványban, terrakottában, gránitban, bronzban s legnagyobb kedvvel az „emberiséghez leghűségesebb anyagban”, a fában. Mint annyi kelet-középeurópai kortársa, ő is a konstruktivizmuson, kubizmuson, az expresszionizmuson nevelkedve alakította ki a maga stílusát. Sokfelé tájékozódott, de nem állt be egyetlen iskola növendékei közé sem; szülőföldje valóságára figyelve, egyéniségét megőrizve, teremtette meg azt a formát, amelyben egyszerre érvényesülhet a népiség és a modem formakultúra, a jelen-12

kori tartalom és a népi közösségi hagyomány. Expresszionisztikus faragását sem az expreszszionista iskolával való találkozása magyarázza elsősorban, hanem az erdélyi valóság mély átélése, a szenvedés iránti érzékenysége. Amit nála konstruktív-expresszionistának mondanak, azt ő — okkal — inkább „erdélyi valóságnak” véli.

Vándorlásai is az erdélyi valóság felől értelmezhetők mélyebben. A pihenés, az ocsúdás szándékával indult annak idején Erdély falvainak, de az ő útján is, mint korábban Bartók, Kodály és Móricz Zsigmond gyűjtőútjain, fordulat történt. Móricz Zsigmond a népköltészet Ariadne-fonalán a népsors megismeréséhez jutott, Kodály és Bartók előtt. Szervátiusz Jenő pedig — a modernséget és

1. Madárdal

2. Menasági ballada

3. Fahordó

4. Alszeg

5. Rőzsehordó

6. Emré Bá

7. Két szobrász

8. Hargitai pásztor

9. Kokojzaevök

10. Öregasszony

11. Önarckép

12. Ősz

FOTÓ: NOVOTTA FERENC

a csendet kereső művész — a földre bukó emberek, a forrás fölé hajoló paraszt, s a villámütötte leány sorsának a mély átérzésén keresztül kultikus erejű alkotásokig, egy sorsvállaló népiséghez jutott. Az önéletíró, krónikás művész egyre inkább balladamondóvá vált: az emberi teljesség megtalálásának, illetve helyreállításának a szándékával.

Szervátiusz Jenő valósághűségét és alkotói módszerét többen Bartókéhoz is hasonlították: elemi egyszerűségű és tisztaságú valóságelemeket emelt a magas művészi világba. Bartók-illusztrációi — A csodálatos mandarin, A kékszakállú herceg vára, A fából faragott királyfi — a téma művészi átköltései; „párhuzamos gondolatok”, ahogy Koczogh Ákos mondja. Ezekben a művekben — Szabolcsi Bencét idézem — „ugyanabba a mélységbe szállt alá, ahonnan Bartók annak idején inspirációit merítette: a mítoszba, az ősi mesébe, a természetbe, az elemek közé”.

Szervátiusz Jenő, az ember, a művész, bármilyen nehéz szakaszai voltak is életének, nyolc évtizedének ormán elégedett lehet: nemcsak világot teremtett, de világteremtésének folytatását is láthatja. Immáron jó harminc esztendeje az elvégzett munka tudatában és a folytatóra, a folytatásra talált életmű sorsában bizakodva nézhet szembe az idővel. Már 1954-es Kettős portréjában együtt láthatjuk az apát a fiával: az apa a meglett kor, a fiú a csillagokba néző fiatalság jelképe; már akkor, s azóta is. Az apa — mint Csoóri Sándor mondja — a balladai magyarságot mutatja fel újra meg újra, a fiú a magyarság mítoszi erejű alakjait mintázza, Dózsát, Adyt, Móriczot, Petőfit. Halljuk — s köszönjük — a művekből sugárzó üzenetet, amit az apa már fiatalon, a párizsi utcák egykori barikádokba épített kövein járva kezdett fogalmazni: „győzni is lehet, s nem mindig veszíteni”.

Győzni még a lehetetlenségeken is.

Kívánjuk Szervátiusz Jenőnek: győzze még sokáig hittel és erővel. Gazdagítsa még tovább teremtett világát.

CZINE MIHÁLY

(Részlet a kiállítási megnyitóból)

25