Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1983-04-02 / 6-7. szám

Utcai baleset futásban menekül, rekedt, sánta is, meg kell ütni! Jön a rendőr. Haragosan villan a szeme. A képe pirosán izzik, utat tör az öklével, tágulnak az oreikai. Kit lehet itt, Üristen, összeaprítani! Parányi vágyó, reszkető vonaglás a szájaszélén. Lecsap öklének vaskalapácsával egy ténfergő rossz kalapra úgy, hogy kong és zúg alatta a koponya. — Rendőr! — Itt a rendőr! — Utat! Utat! A rendőr az autóhoz ér, a sofőr pislog, .da­ganat és vörös folt az arcán, a képe fel is ha­sadt, szivárog a könnye; lenn a földön még él és hangtalanul liheg a sápadt rongydarab. A rendőr tiszteleg Kövérembernek, aki az autó mellett áll. Halkan néhány szót váltanak, sza­bad kérnem a becses nevét; azután a sofőr neve, gép száma, lakás. Kövérember kéri a rendőrt, hogy vezesse ki őt és családját a tömegből. — Félre! Kiált és int a kezével a rendőr. Kövérék in­dulnak kifelé, utálattal és kicsit szepegve. A rendőr most a sofőr elé áll, kifeszíti a mellét, néz rá, az arcára, a szemébe s egy percig nem szól. Azután notesszel és ceruzával a kezében: — Hogy hívják? És már benne van a hangjában: — Na megállj! Körülöttük csönd figyelem. A tömeg forr, re­meg, szomjazik, öreg Gyámoltalan a tömegben áll. Ebben a percben érkezett. Lihegve fúrta be magát a népbe, előre, egészen a rendőr mögé, itt megállt és görcsösen szorongatta az öklét, körmei belevágtak a tenyerébe, a szája megnyílt és úgy maradt, széléről lecsordult a nyál; a sze­me kidülledt, a jobb karja meg-megrándult — hiába, már későn érkezett, ott áll a rendőr. Néz körös-körül, még remél — de a vihar talán már elzúgott. Csenget a mentőkocsi, forognak hátrafelé a fejek, út nyílik, két siralmasan ko­moly, formasapkás fiatalember lép ki a kocsi­ból, borzalom, hogy mi lesz itt! Talán tüzes va­sak és hüvelykszorító is! Odamennek a fekvő asszonyhoz, az egyik melléje térdel, talán majd tőrt döf beléje! Talán kinyomja a szemét, lesza­kítja a fülét, a fejét betöri, a haját kitépi!... De megfogja a kezét és halkan kérdezi: — Fáj valahol? Kínos, idegen kérdés, szinte megszégyenítő, összehúzódnak a szemöldökök, tátva maradnak a szájak és valaki fel is sóhajt: — Szegény asszony. Az Opera ragyogó öblében már rég felzendül­­tek' a hangszerek. Elza már térden állva elrebeg­­te imáját, hogy jöjjön el az álombéli lovag és mentse meg őt; már megérkezett a hattyú és csónakjából kilépve, az ezüstpáncélos Loheng­rin elsóhajtotta búcsúját a hattyúhoz — kitűnően volt diszponálva. A pátosz megható pózait mű­velte s egy szeplős kisleány a harmadik emeleten maga elé suttogott: — Milyen szép, hosszú, szőke haja van! Kövérember még ezt mondta a feleségének a folyosón: — Elcsapom. Kérlek, nem tarthatok egy percig sem olyan sofőrt, aki embert gázol! És a felesége s leánya után belépett a páholy­ba ... Éppen megvillant Telramund feje fölött a Lohengrin kardja s a gonosz e kard bűvös erejétől sújtva földre hullott. Ott vergődött kín­ban, vértespikkelyes teste kígyószerűen vonag­­lott, csavarodott, a fejét megemelte s leejtette, arccal a földre borult, jobb keze a szívén je­lezte irtózatos kínját. Lohengrin diadalmasan harsogott, rálépett a gonosz Telramund mellére, a lovagok és hölgyek üvöltöttek, fortisszimó, dicsőség, kürtök harsogása, a hangok az eget verik, a függöny legördült, a nézők összecsapták tenyereiket, szemükben és arcukon ragyogott a boldogság. 1928 CSORTOS GYULA Kevés népszerűbb színész volt nála a ma­gyar színpadokon. Mégis a tűnő idő távolából, egyre nehezebb felidézni a legendák ködébe vesző alakját. Túl sok „sztori” lengte őt körül már életé­ben is, s ezek az évek során tovább finomod­tak, sok-sok adalékkal (hordalékkal!) bővül­tek. Félő, hogy nem sok közük van már az eredeti modellhez, Csortos Gyulához. Ezért a hamisításért voltaképpen ő is felelős, hiszen sokáig hagyta — mi mást is tehetett volna?! — hogy mindenféle híresztelések keljenek szárnyra vele kapcsolatban. Egyszer, egy ha­ragos-őszinte pillanatában így fakadt ki: „Ál­talában az újságokból szoktam értesülni szín­padi terveimről, sőt még magánéletem leg­belsőbb mozzanatairól is, holott soha senkinek nem nyilatkozom. Nem furcsa ez?! Miképp közelíthetjük meg reálisan a száz esztendeje 1883. március 3-án született mű­vészt, akinél kevés eredetibb tehetség ját­szott a magyar színpadokon. Egy óvatlan pillanatában, amikor éppen nem volt résen, drámai vallomásban adta elő színészi előéletét. Nyersen és keményen, ahogy volt. Ezt a monológját érdemes felele­veníteni, hiszen sok mindenre magyarázatot kaphatunk belőle: „Munkácson születtem, de sohasem láttam a várost — mondta. — Rögtön elkerültem on­nan, kétéves koromban már Budapesten vol­tam. Apám a honvédelmi minisztériumban dolgozott. A Logody utcában vettünk lakást, Budán. Tizenöt éves koromban megszöktem hazulról. Színész akartam lenni és jelentkez­tem a Vígszínház iskolájába. Nem vettek fel. Bánatomban elmentem Soltvadkertre, segéd­jegyzőnek. A Krisztina téren, a templom előtt ácsorogtam, mint szökött gyerek. Vala­ki, egy ismerős megfogott, ki voltam éhezve, hát elfogadtam a segítségét és mentem Solt­vadkertre. Akkor elmentem volna a pokolba is! Egyévi jegyzősködés után megesett raj­tam anyám szíve, becsapta aranyóráját, lán­cát a zálogházba és pénzt adott, hogy beirat­kozhassam a színiakadémiára. Haza nem me­hettem, ha itt is voltam Pesten, apám nem engedett be. Ügy éltem, mint egy koldus. A Dísz téren lakott egy barátom, titokban szök­tem be a szobájába és szülei nem is tudták, hogy nála aludtam. Reggel ötkor keltem fel, a sötétben lopóztam ki, mint egy betörő .. . Nappal a Budapesti Hírlap apróhirdetési iro­dájában melegedtem. Címeket írtam. 1901- ben iratkoztam be a Színművészeti Akadé­miára, bizony rosszul ment a sorom. Gyak­ran kaptam ingyenebédet a Pannóniában, néha meg, ha másként nem ment, a régi ház­ba, apámékhoz mentem. De a lakásba nem mehettem be. Édesanyám az ebédet kitette az ablakba, onnan ehettem hidegen, kocsonya formájában ... 1904-ben vizsgáztam a „Há­rom testőr”-ben, egy évfolyamtársamtól köl­csönkapott ruhában. Tanáraim, Csillag Te­réz és Gál Gyula nagyon szerettek. Az aka­démiai vizsga után kétéves szerződést kap­tam. Kolozsvárra és Debrecenbe. Az első ál­lomásom Debrecen volt, hetvenöt korona havi gázsival. Debrecen után jött Temesvár, Kre­­csányi társulata, aztán a Népszínház-Vígope­­ra...” 1907. október 1-én a Népszínház-Vígopera első előadásában, Szemere György humoros színjátékának, a „Bolond Istók”-nak címsze­repét játszotta. Huszonnégy éves volt. Nem egészen nyolc hét múlva elkezdődött vándor­díja, amely egyik színháztól a másikig vezet­te: a műfajokat pedig úgy válogatta, mint egy szemfényvesztő bűvész a maga eszközeit. Fiatal éveiben jó kiállású, csinos fiatalem­ber volt, aki a kibontakozó új magyar dráma­­irodalmat teljes szívvel szolgálta. Bródy Sán­dor, Földes Imre, Herczeg Ferenc, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Szomory Dezső és Zilahy Lajos darabjait vitte sikerre. Valamennyi kö­zül leghíresebb A testőr Színésze és a Liliom címszerepe volt; ez utóbbit pedig Hegedűs Gyula után kellett eljátszania, 44

Next

/
Oldalképek
Tartalom