Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Mini a madarak — Itt volt akkor szükség ránk. Méghozzá nagy szükség. Az igazgatónő elment egy nagyobb helyre, valahová a Balaton mellékére, ahol a szülei laktak, s még ez előtt búcsút mondott az iskolának öt másik kartárs. Ez összesen hét a tizenhétből! — Csak ezért? — Nemcsak ezért. Az is vonzott, hogy kapok egy iskolát, amit rám bíznak, ahol szabadon dolgozhatok, ahol kipróbálhatom magamat. És itt vannak még az anyagiak! Említettem az imént: a feleségem éppen gyesen volt (a „gyes”: a gyermekgondozási segély rövidítése), ő kapott 900 forintot, én meg hoztam haza havi kerek háromezret. És voltunk rá négyen, két felnőtt, két gyermek. Itt meg kezdtem háromezer-hatszázzal. erre jött a 800 forint igazgatói pótlék. És tudtuk, hogy szeptemberben emelik a pedagógusok fizetését — 1977-et írtunk akkor —, és én az emelést már nem 3000, hanem 4400 forintos alapra kaptam. Nagy különbség! Csak zárójelben: a tfaracsi Miklós által elhagyott nagydobszai iskolát dicséri, hogy nem egyedül őt „emelték ki” innen iskolavezetőnek, hanem négy évvel később Tóth Árpádot is. A lényeg azonban témánk szempontjából mégiscsak az. hogy Haracsiék újra költöztek, és legelső feladatuk az volt, hogy akár a föld alól is, de megszerezzék-odacsábítsák a hiányzó öt nevelőt. Egyébként a pedagógus-utánpótlás ma — amikor a demográfiai hullámhegy elérte az általános iskolákat — az iskolavezetők és általában az oktatásirányítás legégetőbb gondja. A nyugdíjba menő és elhalálozott „tanerőket” is számolva, a munkahelyükről távozók és a munkából ideiglenesen — egy-három esztendőre — kiesők (például: gyes) évi átlaga városon és falun egyaránt 15—16 százalék. Legalább ennyi embert kell pótolni, hogy a tantestületi létszám ne csökkenjen. Van, ahol ez sikerül. A városokban például a képzett utánpótlás rátája meghaladja az eltávozottakét. Ezzel szemben falvainkon az 1981-ben távozottak helyét csak kétharmadában sikerült diplomás pedagógusokkal betölteni. (A testületek fogyatéka 15.4, gyarapodása 10,6 százaléknyi volt, még egyszer hangsúlyozom, csak a képzett tanerőket számolva.) És mi lesz a többi státussal? Az bizony részben betöltetlen marad, részben pedig kénytelenek a helyeket képesítés nélküli nevelőkkel betölteni. Ők többnyire a gimnáziumi érettségi megszerzése után kezdenek el tanítani, és ha néminemű rátermettséget mutatnak, akkor az iskola ajánlja őket, és így felvételi vizsgát tehetnek valamilyen pedagógusképző intézményben. Ha ez sikerül, akkor úgynevezett levelező képzéssel három-öt év alatt megszerezhetik az oklevelet. Ezzel magyarázható, hogy miért tanít a magyar falvakban 8,3 százaléknyi képesítés nélküli, és hogy a városokban miért csupán 3,7 százalék az arányuk. De nemcsak arról van szó, hogy a szükséges alapozás-fölkészítés nélkül tanítja a falusi gyerekeket a pedagógusok kereken tíz százaléka. Hanem arról is, hogy a levelező képzés nem készít, nem készíthet úgy fel, mint a nappali tagozat, Harmadik beszélgetés — Amit nem tudtam, amikor az állást elfogadtam: itt sokkal több a gondunk a gyerMég egy eredmény: sikerült szakképzett nevelőket „csábítani" a faluba. Közülük az egyik: a nemrég végzett matematika-kémia szakos tanárnő mekekkel, mint a régi helyen volt. Több a cigány tanuló, minden ötödik gyerekünk veszélyeztetettnek tekinthető, ez pedig éppen háromszorosa a megyei átlagnak. — Ez annyit jelent, hogy megbánta? — Igen is, nem is. Most telt le az első öt évem, az ősszel kezdtem meg a második ötéves ciklusomat igazgatóként. Iszonyú sok energiámat emésztette föl ez az öt év, és nemcsak a miénket, a kartársakét is. — Ügy érzi, fölösleges munka, energiapazarlás volt? — Szó sincs róla! Az első eredmény az volt, hogy sikerült a tantestületet kiegészíteni, mégpedig képzett erőkkel. Aztán — részben ennek eredményeként — javultak a tanulmányi eredmények, pedig nem voltunk engedékenyek. Akadtak, akik eredménnyel tanultak tovább. — Akkor mit jelent az is-is? — A baj az, hogy úgy érzem: hiába tanácsszékhely-község Somogyhárságy, hiába vagyunk körzeti iskola, bizonytalan a sorsunk. Néhány éve például elterjedt a híre a faluban, hogy körzetesítik, megszüntetik az iskolát, amit pedig részben 1971-ben építettek. A pedagógusok, persze, elkezdtek nyugtalankodni, majd tapogatózni, hová tovább? Ugyanígy a falu lakosai. Mert az emberek jól tudják: ha az iskola megszűnik, ha elmegy az utolsó nadrágos ember is, akkor a falu meghal. Kész. A termelőszövetkezet központja már elköltözött, most jön sorra az iskola, azután következik a tanács. És akkor a faluból az lesz, ami Gyűrűfűből vagy Korpádból lett: halott. — De kiderült, szerencsére, hogy mindez vaklárma volt. — Kiderült, persze, mert 170 gyermeket nem lehet csak úgy „bekorzetesíteni”, pláne nem ebben az oktatási körzetben, ahol csináltak már enélkül is egy sereg megalapozatlan összevonást. Állnak új vagy fölújított iskoláink üresen, a körzeti iskolákban meg 45 gyerek szoroskodik egy osztályban, megy a délelőtt-délutáni tanítás, meg egyebek. Szóval az iskola megszüntetése álhír volt csak, az azonban nagyon is igaz, hogy Somogyhárságy és környéke nem fejlődik. Amit kapunk, az csak a szinten tartáshoz elég vagy még ahhoz sem. Nagy szerencsénk, hogy a tanács nem sajnálja tőlünk a pénzt, szinte erején felül ad. — Például mire? — Például: nem lett volna elegendő pénzünk, hogy kicseréljük mind a nyolc tanterem bútorzatát, hogy parkettázzunk, hogy óvodát építsünk, ha a tanácstól nem kapunk pénzt, és ha a község lakossága, a termelőszövetkezet és az állami gazdaság brigádjai nem fognak ásót, lapátot, csákányt, ha nem adnak fuvart. — Akkor miért az is-is? Hiszen sorra-rendre megoldódnak a gondjaik! — Hogyan is magyarázzam . . . Éppen egy hete jártam a régi helyemen, Dobszán, egyszer-kétszer esztendőként ugyanis visszavisszatérünk látogatóba. Az igazgató végigvezetett az iskolán, és én csak elnéztem, hogy amióta eljöttem onnan, mi minden történt! Emeletráépítés, új konyha és étkező... És most épül az új tornaterem ... Itt meg a tornaterem, nézze meg, két bordásfal a folyosón! És én testnevelő tanár lennék! Nem tehetek róla, csak gondolnom kell rá: ha ott maradtunk volna... Hiszen jól megvoltunk mi a faluval! A nejemet máig visszasírják, hogy ha marad, milyen énekkar lehetne! Meg hogy föloszlott a citerazenekar, mert nem volt, aki foglalkozzék vele! És azóta, hogy eljöttünk, nincs az iskolának énekszakosa ... Szóval, ha arra gondolok, hogy hiányzunk ott, meg arra, hogy Döbröközön volt utoljára tornatermem, több mint tíz éve, akkor el-elkap a vágy: de jó is lenne olyan helyen dolgozni, ahol minden megvan! — Ezek szerint megbánta, hogy már másodjára fészket bontott? — Ezt azért nem mondtam. Mert nálunk igen jó az összhang, amit a dobszaiak, azt hiszem, nem mondhatnak el mindig magukról. És ezen a mostoha helyen a legapróbb sikernek is örülünk, éppen mert nagyon nehéz a terep. És azért sok örömünk volt már ... De azért... — De azért? — De azért nem tudom, ha ez az ötéves ciklus letelik, „belefér-e” Somogyhárságyba egy harmadik öt év is ... GARAMI LÁSZLÓ 28
