Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Magyar tanszék az amerikai középnyugat szívében Sinor Dénes professzornak, az Indiana University Urál-Altáji Intézet alapító igazgatójának cikke az USA című, magyar nyelvű folyóiratban jelent meg. A szerző — miután ismerteti a több mint százötven éves felsőoktatási intézmény megalakulásának körülményeit, a fejlődési ívet, amely a ma 32 ezer diákot oktató-nevelő egyetemig vezetett — a magyar oktatás meggyökerezésének, fejlődésének, a Magyar Tanszék létrejöttének és mai munkálkodásának képét adja az érdekfeszítő írásban, melyből az alábbiakban részleteket közlünk. Amikor 1962 tavaszán én erre az egyetemre érkeztem, a rnagyaroktatás vezetője az észt születésű Aló Raun professzor volt. A második világháború előtt a budapesti Eötvös Kollégiumban tanult, és jól beszélt magyarul. Én magam Magyarországon születtem és bár a belső-ázsiai tanulmányokra, valamint az összehasonlító altaji nyelvészetre szakosodtam, már tanítottam magyart a háborús évek alatt Párizsban, majd pedig 1948 után — amikor az angliai Cambridges Egyetem oktatóinak sorába kerültem — meghonosítottam a magyar nyelv és irodalom oktatását. Indianába való átköltözésem egyik korántsem elhanyagolható oka az a meggyőződés volt, hogy kialakuló ural-altaji programjának keretében alkalom nyílhat a magyar tanulmányok kitágítására, nevezetesen arra, hogy ne csak magát a nyelvet, hanem Magyarország történelmét és civilizációját is oktassák. Ez a várakozásom be is igazolódott. 1963-ban az urál-altaji kurzus vezetőjévé neveztek ki, mely 1966-ban intézeti rangot nyert, ily módon jogában állt különböző fokozatú diplomákat is kibocsátani. Ugyanebben az esztendőben került intézetünkbe a magyar születésű Bayerle Gusztáv, aki turkológiát tanult a Columbia University-n. Nemcsak a magyar irodalomról szóló előadás sorozatát tartotta, hanem képes volt a nehéz magyar nyelvű irodalmi szövegek elemző olvasására is megtanítani azokat a hallgatókat, akik már előrehaladt nyelvismerettel rendelkeztek, ő irányította továbbá a kezdő és haladó magyar nyelvtanfolyamok oktatását vezető anyanyelvi lektor (ok) munkáját is, akik az évek folyamán nagy szerepet játszottak nemcsak abban, hogy a magyar program egyre változatosabb és sikeresebb lett, hanem az illetékes magyar szervek együttműködésének elnyerésében is. Fokozatosan világossá vált, hogy a segítség legalkalmasabb formája egy letéti alapítvány, amely meghatározatlan és korlátlan ideig anyagi alapját képezné egy, a hungarológia ápolásának, terjesztésének szentelt magyar tanszék munkájának, melynek lényegi hatásszintje túlnőne az egyetem falain és- magába foglalná szinte az egész Államokat. Ezt az elképzelést magáévá tette az Akadémia éppúgy, mint az Indiana University elnöke (rektora), John W. Ryan, aki az egyetem nevében kötelezettséget vállalt arra, hogy a tanszék működési költségvetéséhez évenként olyan összeggel járul hozzá, amely nem kevesebb, mint az alapítványnak ugyanezen időszakra eső hozadéka. Az Akadémia Tudós Klubjában. 1979. június 15-én megállapodást írt alá Köpeczi Béla, (az MTA akkori főtitkárhelyettese) és John W. Ryan elnök „az Indiana Egyetemen létrehozandó Magyar Tanszékről hogy ott állandó jelleggel biztosítsák a magyar történelem, kultúra, irodalom, művészet és az ország múltjára és jelenére vonatkozó egyéb tárgyak oktatását, kutatását.” Egy év múlva a letéti alapítvány összegét (250 ezer dollárt) átutalták, és 1981 januárjában a tanszék első vendégprofesszora, Ránki György, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese elfoglalta tanszékét az Indiana Egyetemen. Ránki professzor hivatalában ülve — a kis „Magyar szoba” tőszomszédságában, amelynek polcain már egy kis referenciakönyvtár sorakozik, és amely az oktatók és a Magyarország iránt érdeklődő hallgatók részvételével lezajló megannyi rendszeres társadalmi és kulturális esemény színhelye — beszélgetünk kétéves indianai megbízatásának első esztendejéről. — Hogyan ítéled meg az eddigi eredményeket? — Noha nem először járok az Egyesült Államokban és már különböző itteni egyetemeken tanítottam is, úgy vélem, hogy nagy különbség van a vendégprofesszortól elvárt munka és aközött, amit én szeretnék itt elvégezni. Szerepem meghaladja az oktatási kereteket. Elvégre az egyetem és az Akadémia közti megállapodás megkívánja, hogy a tanszék „nemcsak az Indiana Egyetem magyar vonatkozású oktatói és kutatói tevékenységének magasabb szintre emeléséhez járuljon hozzá, hanem országosan is éreztesse kedvező hatását a hungarológiai tanulmányok fejlesztésében és ismeretek terjesztésében.” Az első feladat viszonylag könnyű ... Átvállaltam tőled három történelmi kurzust s‘ kollégiumokkal egészítem ki. Hálás a munkám, mert hallgatóim közül néhány valóban érdeklődő és tehetséges és közülük olyan is akad, aki érdeklődést tanúsít szakterületem, a 19. és a 20. századi gazdaságtörténet iránt. Ám mindez a vendégprofeszszor kötelezettségei közé tartozik. — A neheze nem ebben van. Hanem abban, hogyan fejtsünk ki kellő hatást egy olyan hatalmas országban, mint az Egyesült Államok a több mint kétezer egyetemével avagy 70 ezer oktatójával? Bloomington viszonylagos elszigeteltsége, a fontosabb városközpontoktól való távolsága következtében nem egyszerű dolog felhívnunk magunkra a magyar származású amerikaiak nagyobb csoportjainak figyelmét. — Elsősorban a tudósok közösségeire kell összpontosítanunk erőfeszítéseinket. Először is úgy, hogy bebizonyítjuk: a magyar tanulmányok egyetemi, szellemi szempontból teljességgel egyenrangúak másokkal, továbbá, hogy fórumot bocsátunk — szóban és írásban — az érdeklődők rendelkezésére, ahol kutatásaik eredményeit közölhetik is. — Miben látod a tanszék hasznosságát? — Azt hiszem, ez magától értetődik. Ha hisszük, hogy kutatásainknak, oktatási munkánknak bármi értelme van — márpedig ezt hinnünk kell —, akkor csak örömmel fogadhatjuk egy szervezetileg és gazdaságilag megalapozott bázis létét. Mindebből kiderül, hogy Ránki professzor aligha unatkozik Bloomingtonban, válaszai mégiscsak teljes tevékenységének töredékeire utalnak. Nem ejtett szót arról, hogy sikerült a legjobb hallgatók számára ösztöndíjat szereznie a minden év nyarán megtartott Debreceni Nyári Egyetemre. Közülük az elsők 1981- ben vettek részt azon. Egyikük, Stephen Cook ottani tartózkodását igen eredményesnek mondja. — „Nemcsak nagyon jó alapképzést kaptunk a magyar nyelvből és irodalomból, de valósággal alámerültünk a magyar környezetben —, ez volt legrevelálóbb élményünk. Remélem, ismét visszamehetek.” A Magyarországra való újabb ellátogatás gondolata Gerd Nehler-t is nagyon foglalkoztatja; a diploma utáni tanulmányokat folytató hallgató a magyar költészet iránt érdeklődik és már korábban egy teljes egyetemi évet töltött Szegeden. Sem Cooknak, sem Nehlernek nincs semmiféle családi-származási kapcsolata Magyarországgal és mindketten egy volt tanáruk ösztönzésére kezdték tanulni a magyar nyelvet. S ez egyáltalán nem kivételes. Az Akadémia és az Indiana University között kötött megállapodás értelmében a magyar tanszék az Urál-Altaji Intézet keretében működik. Amikor 1981 júliusában viszszavonultam az Intézet vezetésétől, Bayerle professzor lett az utódom. Tőle azt kérdezem, hogy milyen érzés egy alapítványi tanszéket „tartalmazó” egyetemi ,részlegeet” vezetni. — Természetesen a Magyar Tanszék az intézet életének jelentős tényezője. S bár tárgyait azelőtt is tanítottuk, hála Ránki professzor jelenlétének, már sokkal intenzívebben adhatjuk elő ezeket. Egy másik kollégánk is teljes erejét a magyar szaknak szenteli. A kimeríthetetlen energiájú Ránki professzor talál időt és erőt arra, hogy intézetünk tekintélyét növelje. Az egyetem híres zenei fakultásával való együttműködés — ennek oktatói között sok a magyar származású muzsikus — már eddig is igen gyümölcsözőnek bizonyult, ennek példája a Bartók-Kodály konferencia is. Az intézet a magyar vonatkozású tárgyak széles választékát kínálja. A magyar nyelvészetet Décsy Gyula professzor oktatja, aki a budapesti egyetemen végzett és Hamburgból jött Indianába. Paul Marer, a Közgazdaságtudományi Kar professzora a kelet-európai gazdaságokra szakosodott, óráin behatóan foglalkozik a magyar vonatkozásokkal, elsősorban a jelenlegi magyar gazdasággal. Támaszkodhatunk a jó képességű már diplomázott hallgatóinkra is, mint például idén Boros-Kazai Andrásra, aki a magyar irodalom oktatásában vesz részt. Felesége, Marika a Magyarországról való bevándorlás kérdésével foglalkozik. Mindannyian egyformán valljuk: egyetlen országot, annak kultúráját sem lehet absztrakt módon boncolgatni, elszakadva az odahaza élő szakemberek munkájától, valamint állampolgáraink mindennapi életétől. Mindannyian gyakran látogatunk el Magyarországra. Ennek nem mond ellent az, hogy az ország földrajzi határain kívül dolgozó elfogulatlan megfigyelő észlelhet és kidolgozhat olyan gondolatokat, amelyek esetleg elkerülik az odahaza élő szaktudósok figyelmét. Hála az érintettek előrelátásának és tárgyilagosságának (Magyarországon éppen úgy, mint az Indiana Egyetemen) szilárd alapot sikerült teremtenünk ahhoz, hogy az elkövetkező években — függetlenedve a személyi tényezőktől és a napi politika veszélyeitől — otthont emeljünk a hungarológia felkészült, előítéletektől mentes művelői, oktatói számára. Ránki György egyetemi tanár a magyar vendégprofesszura első betöltője. Amikor — sajnálatunkra — visszatér Magyarországra, valaki más foglalja el helyét. Az ilyen formátumú egyéniségek nem egykönnyen felcserélhetők; de én, mint a jelölő bizottság elnöke, el vagyok tökélve: olyan utódot találok, aki hasonló rátermettséggel, lelkesedéssel munkálkodik majd az amerikai hungarológusok magvának kialakításán. Nincs kétségem, hogy ezzel mindkét ország érdekeit szolgálom. Raáb György fordítása Ránki György, a Indiana Egyetem első magyar vendégprofesszora és (balra) Bayerle Gusztáv egyetemi tanár, az Ural-Altáji Intézet igazgatója, hallgatóik társaságában FOTO: DAVE REPP 10
