Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-04-02 / 6-7. szám
Konferencia a „magyar image'-ról Bloomingtonban Nagy és bonyolult feladatra vállalkozott a konferencia, amikor megkísérelte megadni a választ arra a kérdésre, milyen is a magyarságról kialakult kép az USA-ban. A gondok már az „Image” fogalmával kezdődnek. Éltető Lajos professzor, aki a vitaindító előadást tartotta, így kezdte előadását: Az „Image” amerikai énemnek egyszerű fogalom, annál nehezebb, ha magyar magamnak próbálom meg lefordítani. Hogyan is mondanák ebben az összefüggésben: „A magyarság képe az Egyesült Államokban?” Képtelenség. „Magyarságkép?” Ez is rossz stílus. „Magyarságismeret?” Ezzel túl sokat mondtunk. Ha azt kérdezem, mit tudnak az amerikaiak a magyarokról, mi a benyomásuk, véleményük rólunk, ez világos beszéd Nekeresden is, de egyik kifejezés sem adja vissza az angol „image” minden árnyalatát. Arról van ugyanis szó, hogy milyen egy cég, testület, ország, nép említésekor a keletkező kép, a felidézés, milyen tudatos vagy tudatalatti eszmetársításokat kell egyénekben, vagy társadalmi csoportokban. Mérlegeltem és elvetettem a „profil” szót is, nem mert nem magyar eredetű, hanem mert legfennebb a külsőségekre vonatkozik, a „becs”, „becsület”, „hír”, „hírnév” szavakat pedig azért, mert töltetük erkölcsi, míg az „image” tartalma érzelmi, lélektani. E nyelvi bökkenő kultúrabeli különbségre vezethető vissza, azért nehéz a problémát megoldani. * Szorosan kapcsolódik a magyarokról kialakult kép témájához egy másik fontos megközelítés: milyen az amerikai magyarság önmagáról alkotott „Image”-a? Erről Dégh Linda, az ismert néprajztudós beszélt. Mindenütt választ kerestem arra, hogy hogyan látja magát és a maga közössegét az etnikus magyar, hogyan hasonlítja magát az óhazai magyarhoz, az amerikaihoz és más nemzeti kisebbségekhez, amelyekkel érintkezik. Igyekeztem felismerni a sztereotípiákat, szellemi és tárgyi szimbólumokat és emblémákat, amelyeket a magyarok hagyományoztak, létrehoztak, kifejlesztettek, elorzítottak vagy alkotóan felhasználtak. A magyar sztereotípia elemeinek — mint megállapíthattam — eredete különböző és alkalmazása változó. Némelyik fokozatosan kristályosodott ki, és érvényessé vált az egész magyar—amerikai etnikumra, más pedig csak egyes lokális csoportok körében. Az ön-definíciós kép kialakításában döntő szerepe van az „óhaza" pozitív és negatív elemekből összetett elképzelésének. A megvizsgált anyag alapján különbséget kell tenni az össznemzeti magyar és a lokálisetnikus identitás között. A megkérdezettek két-három generáció távolságában is megkülönböztetik a kettőt. A magyarok identitástudatát, s annak szimbólumait valójában csak történeti-generációs folyamatban lehet lemérni. Ezért egyrészt a Magyarországon született és iskolázott, másrészt az Amerikában született első és második aenerációt tekintettem vizsgálati alapnak. Két lényeges körülmény hatott rájuk döntőlég. Az egyik, hogy az USA a második világháború befejezéséig a bevándorlók gyors asszimilálódását szorgalmazta és elnyomta az etnikus lojalitás megnyilvánulásait. A másik, hogy ennek ellentéteként, a „civil right”-, és különösképpen az azt követő „white ethnic” mozgalom ismét felélesztette a nemzetiségi öntudatot. Folklo-1982. október első napjaiban az USA Indiana államában levő bloomingtoni Indiana Egyetem magyar tanszéke konferenciát szervezett, amelynek témája a következő volt: „The Image of the Hungarians in the USA". A megbeszélésen a különböző amerikai egyetemeken dolgozó magyar előadók, a magyarságtudat szakemberei vettek részt. Nyolc előadás hangzott el, köztük e sorok írójáé is. A konferencia során üdvözölte a résztvevőket Sipka Ferenc, a Magyar Népköztársaság washingtoni nagykövetségének első titkára. A magyar tanszék — mint arról már sokszor volt szó lapunk hasábjain — egy nagyobb egység, a Bayerle Gusztáv professzor vezetése alatt működő Ural-Altáji tanszék része. A konferenciát a magyar tanszék vezetője, Ránki György akadémikus, történész szervezte, Sinor Dénes professzor védnökségével és támogatásával. risztikus-kulturális szempontból különös jelentősége volt az USA 200. éves évfordulójának, amely a nemzeti kisebbségek saját kultúrájának felélesztését és országos elismerését propagálta. Vagyis világos, hogy az „Image” milyensége történetileg változó és mindenekelőtt attól függ, melyik korszak emigrációs hullámai alapján rajzolódik ki a magyarságról alkotott vélemény. Ez volt a vezérszólama sok hozzászólásnak, az eszmecsere résztvevői valamennyien elfogadták. Egyetértés volt atekintetben, hogy az első világháború előtti vándormunkás-tömegek — a magyar telepek „burdos-házaiban” meghúzódó, az angol nyelvet, az amerikai kultúrát elsajátítani tömegesen nem képes hullám tagjai kedvezőtlen Imagert keltettek, a „hunky”-jelző enyhén szólva nem ment dicséretszámba. Ez mutatkozott meg abban is, hogy a húszas években a kelet-európai származásúakat a hátrányosan kezelt kategóriák közé sorolták. Éltető Lajos professzor szerint a szélesebb amerikai köztudatba csak 1956-tal került be a magyarság. Bevezetőjében azonban szükségesnek érezte, hogy szenteljen néhány megjegyzést az úgynevezett 45-ös, vagy másképpen „dipi” hullámnak is. A részben helytálló, részben nagyon igazságtalan közhelyeket mindegyikünk ismeri, íme eqy-két szokatlanabb meggondolás: — Ők voltak történelmünk egyetlen nagyobb létszámú politikai emigrációja, s már ezért is nagyobb elfogulatlan figyelmet érdemelnének : — a 45-ös címke csak magyarországi szempontból illik rájuk. Amerikába nem sokkal az 56-osok előtt érkeztek, ezért a két hullámot nem lehet minden tekintetben mereven elkülönítve kezelni. Noha mindegyikük igazolványán legalább öt esztendeig rajta éktelenkedett az „ex-enemy” (— „volt-ellenség”) pecsét, a szocialista világban ma a „személyi kultusz” korának szépített időben s a koreai háború idején felfogásuk, legalábbis a sztálini rendszerrel szemben, egybeesett az amerikai állásponttal és közvéleménnyel. Bizonyos tekintetben ők voltak ideát az 56-os hullám előfutárai és szálláscsinálói. Mivel nagyrészük negyvenévesen vagy még idősebben, s családostul, anyagi felelősséggel terhelve szállt partra, az amerikai életben általában nem tudtak olyan jól érvényesülni, mint utánuk az 56-os tizen- s huszonévesek, s így közvetlen hatásuk az amerikai közvéleményre alig lehetett, bár ez sem egészen biztos. Ha azonban azt nézzük, mi lett gyermekeikből, akiknek többsége az itteni világba jól beilleszkedve is megmaradt magyarnak, sőt gyermekeit is annak neveli, akkor több jó szót, s nagyobb megértést érdemelnének Magyarországon, mint amit kapnak. * Más oldalról közelíti meg ugyanezt a jelenséget Dégh Linda: A második világháború után érkezett „immigránsok” vezető szerepet játszottak a magyar etnikus művészet felújításában: nem az egyes vidékek magyarjainak rejtetten, emlékben pislákoló hagyományát fejlesztették tovább helyileg másként és másként, hanem részben népszínmű ízű, részben klasszikus paraszti művészetet plántáltak újonnan oda, ahol annak nem, volt hagyománya. Inkább nosztalgikus nemzeti, mint népi aspirációnak tekinthető tehát a magyaroknak az az igyekezete, hogy dalokat, táncokat, kézimunkát tanítsanak, nyelvtanfolyamokat, vetélkedőket, fesztiválokat rendezzenek a század eleji emigránsok unokái számára. 1956 tavaszától kezdve egyre sűrűbben foglalkozik az amerikai sajtó Magyarországgal, egyre többet hall felőle az amerikai társadalom rádión (ami akkor még a. legfontosabb hírközlő eszköz). 56, októberétől 1957 tavaszáig aztán alig van nap, hogy ne olvasná, hallaná a „Hungary” és Hungarian” szót egy egész ország, s hogy ne látna valamit magyar vonatkozásban a moziban vagy televízión. S közben megjönnek a fiatal magyarok ezrei. Nem politikai emigráció, vagy nem olyan politikai emigráció az övék, mint a 45-ösöké, hanem menekvés egy rossz, embertelen állapotból. A 45-ös azért jött el, vagy azért nem ment viszsza, mert világa, életformája — akár a fehéroroszoké hajdan — megszűnt. Az 56-os azért jött, mert világa nem szűnt meg, és mert „most vagy soha” eljöhetett. Ők nem „exenemy”-k, hanem eleinte dédelgetett hősök, bár csak kevesen forgattak közülük fegyvert. Fiatalságuk, koruk, tanulékonyságuk, sok esetben már magukkal hozott kész, vagy félig kész szakképzettségük a garancia arra, hogy rövid időn belül jól megtalálják a helyüket. Az amerikai bűntudat is nekik gyümölcsözik: aránylag rossz a gazdasági helyzet, de preferenciával kapnak állást, ösztöndíjat. A jobb beilleszkedéssel nagyobb fokú elszór ódás is jár. 1956 óta nemcsak tudják Amerikában, hogy van egy Magyarország, s hogy kb. hol, de nagy a valószínűsége annak, hogy egy átlagamerikai ismer is valakit, akit magyarnak tart, mert alig van olyan település, ahol ne élnének magyarok, magyar származásúak, ha csak kevesen is. Az is adódik ebből, hogy az 56-osok minden más magyar emigrációnál nagyobb arányban kötöttek vegyes házasságot (amit persze az is magyaráz, hogy sokkal több volt a fiatal férfi, mint a nő). Gyermekeik többsége nem tud magyarul, de az „image” szempontjából egy-egy integrálódás jó: a magyar származás tudata megvan a magát már amerikainak érző gyermekben, az oda is tartozás érzése pedig sokszor bámulatos fokon mutatkozik az amerikai házastársakban. Részben ennek köszönhető bizonyára, meg annak, hogy 56 óta magyarnak tartja magát sok olyan magyar származású, 11
