Magyar Hírek, 1983 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1983-03-12 / 5. szám
MAGYARORSZÁG FŐORVOSA Bugát Pál (1793- 1865) Bugát Pál nemcsak a magyar orvostörténet, de egész tudománytörténetünk meghatározó egyénisége volt, egyike azoknak, akik a múlt század első felében kiépülő szaktudományos kereteknek formát és profilt szabtak. Sajátos magatartásával, erőteljes stílusával jobbágy származású tudósaink csekély számú körének tipikus képviselője. Szülei paraszti kézművesek voltak Gyöngyösön, Bugát szülővárosában. A tehetséges gyermekre környezete hamar felfigyelt, így Bugát az egri líceumba kerülhetett. Középiskoláinak elvégzése után — ínséges időket átélve — Pesten szerezte meg az orvosdoktori oklevelet. Társai számára e karrier valahol itt érkezett volna zenitjére, Bugáinak azonban a diploma csak a kezdeteket jelentette. Rendkívüli ambíciók hajtották. 1820-ban sikeres szemészmesteri vizsgát tett. Feljegyezték róla, hogy bal kézzel is „dicséretes ügyességgel” végezte el a hályogextractio-műtétet. Noha az egyetem szemészeti tanszékére került asszisztensnek, a sebész hallgatók részére rendelt gyakorlati orvostan tanszéken is kisegített. De Bugát — főként a társadalmi elismerés dolgában — többre vágyott. Neve rendszeresen szóba került az egyes orvosi tanszékek üresedésekor, ám a pályázataival kapcsolatos huzavonák megkeserítették életét. Érthető, ha a hatóságok idegenkedtek attól a gondolattól, hogy Bugát orvosdoktorból egyetemi professzor legyen. Még reformkori mércével mérve is igen erőteljesen radikális magatartása Petőfi plebejus harciasságával rokonítható. Bugát „halálra éheztetné” a dologtalanokat, a „munkátlan öröklőket”. Azt fejtegeti — ráadásul orvosi szaklapban —, hogy „a státusnak nincs nagyobb fenéje a nagyon meggazdagodott polgároknál”, akiknek Bugát szervezett formában szeretné szétküldeni a „török selyemzsinórt”. Minden alapja megvolt tehát, ha úgy érezte, hogy az eddiginél magasabb társadalmi pozíciót hiába is remél. Már-már arra az elhatározásra jutott, hogy új hazát választ. Ekkoriban a cári Oroszország gavallér os ajánlatokkal igyekezett orvosokat verbuválni városaiba és falvaiba. A hatóságok azonban elutasították Bugát útlevélkérelmét. A haragban fogant kivándorlási terv végül mégis meghozta gyümölcsét: 1824-ben az egyetem elméleti orvostan-tanszékének élére nevezték ki a 31 éves orvost. Bugát most azt nehezményezte, hogy tanszéke az orvosképzésben csekély jelentőséggel bír, amit számára az jelzett, hogy nem rendelkezett szigorlatoztatási jogkörrel. Ambícióinak az egyetem falai is szűknek bizonyultak, ezért szakmai téren és az előbbre lépés dolgában is új utakra lépett. A tudományos közélet vezetői éppen a nyelvújítás körül kirobbant vita foglalkoztatta. Ez a tény Bugát Pál figyelmét saját tudományának nyelvi helyzetére irányította. Német munkákat kezdett „magyarítani”. Fordításról azért nem beszélhetünk, mert Bugáinak rá kellett döbbennie, hogy számos szakkifejezésnek nincs is magyar megfelelője. Orvosirodalmi tevékenységét ettől kezdve a műnyelv fejlesztésének szenteli. Toldy Ferenccel együtt — aki még „elsősorban” orvos — 1841-ben megindítja az Orvosi Tárat, amelyben Bugát a szakmai kérdésekkel azonos fontosságot tulajdonított a nyelvi kérdéseknek. 1843-ban megjelenik fő műve, a „Természettudományi Szóhalmaz”, amely 40 000 műszót tartalmaz. Számos szava meg is honosodott a magyar nyelvben, többek között a láz, lob, heveny, genny, tályog, izom, mirigy, ideg, idegdúc, csipesz. Sőt, még a „Jó étvágyat!” szokását is Bugát terjesztette el. Nyelvészeti működésének sikere sajnálatos módon orvosi munkásságának háttérbe szorulását eredményezte. Bugátot is megfertőzte a korszak valósággal mániákus nyelvészkedési divatja. Az orvosprofesszor Bugát az Akadémiát ostromolja finnugrisztikai tanulmányútjának finanszírozásáért. Már-már létrejönnek a stockholmi utazás feltételei, amikor 1848 márciusának eseményei új medret adnak élete folyásának. Kitörő örömmel üdvözli a születési előjogokat eltörlő forradalmat. Most a politikus Bugát lép elénk, aki azonban — vérmérsékletét tekintve — mitsem veszített hevességéből. Az Orvosi Tár 1848 áprilisi számában vezércikket ír, hogy az „új korszakot” köszöntse, amely végre „embert ember mellé tett”. Kifejti, hogy Magyarország elérkezett ugyan az új világ küszöbére, de népe műveletlen, ezért csak erőteljes „népképzés” révén érezheti magát otthon az átalakuló társadalomban. A tudományos ismeretterjesztés eszméje egyébként is Bugát régi vesszőparipája volt. A XIX. század negyvenes éveire — bár megkésve — nálunk is kifejlődtek és létrejöttek azok az intézmények, amelyekkel alkotóik évszázados szellemi mulasztást igyekeztek bepótolni. A Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház, a Magyar Tudós Társaság, a Pesti Királyi Orvosegyesület, és gazdasági létesítmények sora kezdett munkához. Az utóbbiak szoros személyi kapcsolatot alakítottak ki a tudomány embereivel. Éppen a természettudományok képviselőinek szerveződése azonban — hiszen ők kevésbé látványosan, mozgósitóan fejezhették ki az önálló, magyar nemzeti kultúra politikai törekvéseit — elmaradt a kívánt fejlődéstől. Az Akadémia a magyar nyelv kiművelését tekintette elsődleges céljának. Természettudományi osztályába lámpással keresték a leendő akadémikusokat szerte az országban, de megfelelő színvonalú egyéniségekre alig akadtak. Ismét felmerült egy tisztán természettudományos profilú, az Akadémiától független társaság gondolata, de anyagiak híján mindez igen lassan és torz alakot öltve haladt előre. Az új forma a természetvizsgálók német mintájú vándorgyűlése volt. Ennek a tapogatózó szervezetnek — jóval a forradalom előtt — Bugát adott programot. A „tudós” vándorgyűlések azonban a borral is serkentett hazafias nekibuzdulásokon és fogadkozásokon túl nemigen juthattak. Bugát Pál alig egy esztendő tapasztalatai nyomán rádöbbeni, hogy állandó szervezeti forma nélkül a hazai természettudósok eszmecseréje nem mélyülhet el. És a pesti vándorgyűlés előestéjén, 1841-ben, Bugát Pálnak, a pesti egyetem dékánjának, orvostudornak a körlevele fogadta az ország minden részéből érkező hazai tudósokat. A kurta dokumentum így hangzott: „Aláírási tv A Magyar Természettudományi Társulatra Alulírottak a természettudományokat mívelni, s azok jótékonyságát a hazában terjeszteni akarva, Részvénytársaságba állunk, s becsületünkkel kötelezzük magunkat az Alapszabályok értelmében közre dolgozni. Költ Pesten Tavaszutó 28-án, 1841.” Már az első felszólításra 134-en írták alá az ívet. Az új tudós társaság feladatkörét, az Akadémiával való munkamegosztás kérdéseit megint csak Bugát Pál vázolta. Az Orvosi Tár hasábjain közzétett programjából a mai Tudományos Ismeretterjesztő Társulat jogelődjének képe bontakozik ki. 1849 elején Bugátot a Honvédelmi Bizottmány Magyarország főorvosává nevezte ki, s ő végre azt a pozíciót töltheti be, amelyre valószínűleg egész életében áhítozott. Ebben a megjegyzésben nincs Bántó szándék: Bugát mindig is a honi orvostársadalom „első embere” kívánt lenni. Tény az is, hogy Bugát mindvégig kitartott a forradalmi kormányzat mellett. A világosi fegyverletétel után bújdosni kényszerült. Ügy érezte, s joggal, hogy a fővárosban nem lenne biztonságban, ezért az egyetemi igazolóbízottság hívásának sem tett eleget. Tudta, hogy a forradalom főorvosát az udvarhű egyetemi tanács nyilvánvalóan úgysem menthette volna fel. Az ekkor készült egyetemi minősítés szerint Bugát a forradalmi eseményekben „erősen terhelt”, „minden politikai tüntetés meleg résztvevője”, politikai klubok szónoka, a „lázadó kormány” főtisztviselője, aki minősítésének időpontjában is jobbnak látta, ha nem mutatkozik. Bugát Pál — közel a 60. évéhez — nyugdíj, munka és jövedelem nélkül maradt, és csak korára való tekintettel nem vesztette el személyes szabadságát is. Életének utolsó időszakáról keveset tudunk. Biztosra vehető, hogy visszavonultan praktizált is. Figyelme újra a nyelvészet felé fordult, de kéziratainak tömegei immár alig hordoznak komoly értéket. Az idős Bugát az abszolutizmus szelídülésével visszatérhetett a fővárosba. Inkább személyének, mint kvalitásának köszönhette, hogy harmadszor is megválasztották a Királyi Magyar Természettudományi Társulat elnökének. Funkcióját már inkább tiszteletbeli jelleggel kapta. Indítványainak sorozatos leszavazása döbbentette rá, hogy személyét fölöslegesnek tartják az általa létrehozott testület tagjai. Ennek ellenére csekélyke pénzén még alapítványt tett pályadíjak jutalmazására, majd lemondott. Végleg visszavonulva, magányosan, csendben távozott 1865-ben. Ravatala fölött a sírbeszéd a Királyi Magyar Természettudományi Társulat alapító elnökét, „folytonos pártfogóját, a természettudományok buzgó művelőjét és annak műnyelvének szerencsés megalkotóját” búcsúztatja Bugáiban, aki „méltó arra, hogy emlékét ápoljuk és illő módon megörökítsük”. SZ. GY. 18
