Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-12-25 / 25-26. szám
báré), amely a fiatal íróknak, hírlapíróknak és zeneszerzőknek annyi feladatot kínáltak, őt is eltérítették eredeti céljától. Közben — mert zeneszerzésből akkoriban még nem lehetett megélni —, néhány évig zenekritikus is volt. A Pesti Napló szerkesztőségében kapott kedvére való munkát. A főváros egyre szaporodó zenei eseményeinek krónikása lett, vagy ahogy ő nevezte: „zenei referense”. Ezt a munkát nagy kedvvel végezte, de — kortársai legalább is így látták —, ítéletei mindig nagyon szigorúak, kemények és határozottak voltak. A Wesselényi utcai Magyar Színházban 1906. április 7-én játszották először „A pereszlényi juss” című zenés darabot, amelyhez Kálmán Imre tizenegy zeneszámot komponált. A darab már a bemutatón elvérzett, tökéletesen megbukott, nem így a fiatal muzsikus, akit „a felvonások végeztével zajosan hívtak a függöny elé”. S ezzel a figyelem középpontjába került. Természetesen még csak a színházi világ figyelme szegeződött rá, hiszen ahhoz, hogy szélesebb körben is megismerjék, kevés volt egy sikertelen darab. 1908. február 22-én tűzte műsorára a Vígszínház a „Tatárjárás” című operettet, amelynek szövegét Bakonyi Károly, verseit Gábor Andor írta, zenéjét pedig Kálmán Imre komponálta. Űtrakelt az a magyar operetttriász, amely fontos fejezetet nyithatott volna a hazai zenés színpadi játékok történetében. Nem így történt. Kálmán Imrét már az első siker elragadta itthonról és Bécsbe költözött. Bakonyi Károly más zeneszerzők társaságát kereste — és találta is meg —, Gábor Andor pedig a pesti kabarék egyik legtöbbet foglalkoztatott, s legtalálékonyabb szerzője lett, majd 1919 őszén, a fehérterror elől emigrációba kellett vonulnia. Kálmán Imre bécsi operettszerző lett. Librettóit osztrák szövegírók készítették, az ősbemutatók a bécsi Johann Strauss Theaterben, illetve a Theater an der Wien-ben zajlottak le, és csak azután kerültek Pesten is színre. A pesti bemutatók sorrendje: Az obsitos (1910), A kis király (1913), Cigányprímás (1914), Zsuzsi kisasszony (1915), Csárdáskirálynő (1916), Farsang tündére (1919), Hollandi menyecske (1921), Bajadér (1922), Marica grófnő (1924), Cirkuszhercegnő (1926), Csikágó hercegnő (1928), Az ördöglovas (1934), A montmartre-i ibolya (1935), Josephine császárnő (1937). S a két utolsó mű, amelyek Budapesten már nem kerültek színre: Marinka (1945), és a poszthumusz Arizona Lady (1954). A Kálmán-operettek az Osztrák—Magyar Monarchia boldog, úgynevezett békebeli világában születtek. Ennek a kornak voltak jellegzetes termékei. Aztán kitört az első világháború, amely a Monarchia felbomlásához vezetett, s a művészetben új irányzatok kerekedtek felül. Kálmán Imrének új zenei világ felé kellett néznie, hiszen a Csárdáskirálynő, amely többé meg nem ismételhető nagy műve volt, egy korszakot is lezárt életművében. 1. Az ötvenéves Kálmán Imre 2. A kis király című Kálmán-operettet a Népopera mutatta be - Berky Lili a primadonna szerepében 3. Kálmán Imre és Rózsahegyi Kálmán a Cigányprímás pesti felújításán 4. Két komikus: Rátkai Márton és Latabár Árpád a Mórica grófnő című Kálmán-operettben 5. Fedák Sári és Rátkai Márton a Cigányprímás előadásában 6. Németh Marika és Marik Péter a Cirkuszhercegnő című Kálmán-operettben (1973) 7. Feleki Kamill színészpályájának legnagyobb sikerében, mint Miska pincér a felújított Csárdáskirálynő előadásában (1954) 8. Galambos Erzsi és Németh Sándor a Cirkuszhercegnő felújításában (1973) A húszas évek legelején a Bajadér keleti témájával — a gyenge szövegkönyv ellenére '— ismét valami eredetit alkotott. Viszont az ő magyaros dallamvilágához mégis csak a kelet-európai témák álltak a legközelebb. Ezért ismét a hazai tájak felé fordult. A „Marica grófnő” című operettjében még egyszer, de most már valóban utoljára és viszszavonhatatlanul, felizzott régi, jól ismert dallamvilága. A „Jöjj cigány, jöjj cigány” kezdetű belépő, vagy a „Szép város Kolozsvár” refrénű induló (ez utóbbi Harsányi Zsolt találékony fordításában változott át Kolozsvárra, az eredeti librettóban még Várasd szerepel, állítólag a zeneszerző nagymamájára emlékezve, aki ebben az erdélyi helységben született) a legismertebb Kálmánmelódiákkal egyenértékű sláger lett. A darabokat, elsősorban természetesen a szövegkönyveket, a pesti bemutatók alkalmával mindig nagyon kritikusan fogadták. Kertelés nélkül kimondták, hogy ezek a művecskék alkalmatlanok, hogy a magyaros témákat képviseljék világszerte. „Túl vagyunk azon — írta ezzel kapcsolatban a Világ című napilap kritikusa 1924. október 19-én, a „Marica grófnő” király színházi bemutatója alkalmával —, hogy idegen íróknál az etnográfiai hűséget keressük. Ezt még a magyar előadás sem tudta belehamisítani a bécsi librettóba. Nagyobb baj, hogy ez a szöveg egyszerűen vértelen, s hogy vonszolt cselekményét sem a magyar fordító, Harsányi Zsolt szellemi injekciói, sem a hamisítatlan jókedv nem tudják lendületbe hozni.. Voltak persze olyan pesti premierek is, amikor a zeneszerző is a vádlottak padjára került. így történt ez 1926 őszén, a „Cirkuszhercegnő” bemutatója alkalmával. Az Esti Kurír kritikusa ekkor a szöveget és a zenét is nagyító alá vonta, s a konklúziója: „Mi lehet a zeneszerző mondanivalója ebben a történetben, ezekben a fordulattalan bonyodalmakban? Hogyan öntsön életet az unalmas figurákba, mihez fűzze költői reflexióit, hol tombolja ki jókedvét a százszor megírt mese ötlettelenségében? Szerencse, hogy Kálmán Imre a győzelmes operettkirály fennsöbbséges gesztusával nem is törődik többé oly kicsinyességekkel, mint költöiség, eredetiség vagy jókedv, hanem brilliáns mesterségbeli tudásával és az üzletember rutinos számításával akár órák hosszat is ellírizál anélkül, hogy egyébre is gondolna, mint például a pénzre . ..” A pénzt, vagyis az üzletet szinte egyfolytában a szemére vetették és minden alkalmat megragadtak, hogy sikerei mögött a gyors meggazdagodást, a mértéktelen mohóságot sejtsék vagy sejtessék. Ezek méltatlan gyanúsítgatások voltak. Kálmán Imrének nem tudták megbocsátani, hogy komoly zenei pályáját feláldozta az operett kedvéért. Budapesten a régi librettók is újraéledtek. Gáspár Margit, aki 1949 és 1956 között a Fővárosi Operettszínházat európai színvonalra emelte, kitalálta, hogy a sokat ostorozott operettek szövegkönyveit miképp lehet élővé tenni. Találmányának lényege: épkézláb vígjátékká kell átalakítani az eredeti szöveget. így történt ez például a Csárdáskirálynő esetében, amelyben azt a szerkesztői-írói bravúrt is keresztül vitték, hogy az eredeti darab két nyúlfarknyi szerepéből, Cecíliából és Miska pincérből, vezető főszerepeket kreáltak a színház két zseniális színésze, Honthy Hanna és Feleki Kamill számára, ök ketten száz meg száz estén át szereztek felejthetetlen élményt mindazoknak, akik ezt az előadást látták. S ebben a tökéletesen megújított keretben Kálmán Imre eredeti muzsikája zavartalanul érvényesült, vagy még inkább: ebben érvényesült igazán a maga színpompás gazdagságával, sodró lendületével, fékezhetetlen tempójával és törhetetlen optimizmusával. A száz éve született zeneszerző így él tovább, muzsikája ma is frissen, elevenen hat. BÁNOS TIBOR 53
