Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-09 / 1. szám

rint a pedagógusok 80,4 százaléka nő, márpedig a falusi értelmiség zömében éppen pedagógusokból áll.

— A férjemmel, Istvánnal 1972- ben házasodtunk össze. Ö törzsökös pécsi volt, ahogyan Baranyában mondjuk, valódi „tűké”. Tíz évvel azelőtt költözött ide a szüleivel, mielőtt összekerültünk. Itt, a művelődési házban ismerkedtünk meg. Valahogyan be akartuk hozni ide a húsz év körüli fiatalokat, ezért alakítottuk meg a Húszasok Klubját. Össze is jött egy jó kis társaság, de igazi közösség mégsem lett belőle. Az egyik sarokba leült néhány fiú kártyázni, a másikban egy bokorra való lány beszélgetett. így aztán a klub hamar jobblétre szenderült. Mondták is annakidején: „Ez a nő képes volt megszervezni egy klubot csak azért, hogy férjhezadja magát!” Persze ez nem igaz, de az már igen, hogy ezzel a házassággal egy jó karbantartó lakatost szereztem a művelődési háznak. Mert István szintén itt dolgozik.

Egy 1971-es vizsgálat kimutatta, hogy a kötetlen munkaidőben dolgozó gyermekes népművelők

— közülük is elsősorban a falusiak — napi átlagban mindössze 66—76 percet töltenek gyermekeik ellátásával, nevelésével. Ha viszont egyazon helyen dolgoznak, mint Kati és István, akkor meg tudják szervezni úgy a munkájukat, hogy esténként legalább egyikük a kicsikkel legyen.

— A gyerekekkel most már könnyű, mert nagyok és jól meg- 5

1. Szent István király 1015-ben Pécsváradon bencés apátságot alapított, ahol 1112-ben II. (Vak) Béla menedéket talált. Ennek helyén épült a XV. században a ma is álló - és éppen renoválás alatt lévő - várkolostor

2. A művelődési otthon igazgatója, Dretzky Kati, telefonon is felveszi a jelentkezőt a kötő szakkörbe

3. Sárközi István: „Most már csak egy csavarintás a keréken, és meleget ad az új központi fűtés”

4. Ha nem is műemlékek, de hangulatosak a „Mosó"-beli régi házak (a „Mosó” onnan kapta a nevét, hogy egykor ide jártak ruhát és embert szapulni az asszonyok)

5. Ez a lámpás a templomdombon már rég nem világit

A SZERZŐ FELVÉTELEI

vannak együtt. Ami azért jó, mert nagyon kevés időnk jut rájuk. Hétköznap csak annyi, hogy megkérdezzem: kész-e a leckéd? Vagy hogy rájuk szóljak: siess már, ne vacakolj annyit abban a fürdőszobában, indíts az ágyba és alvás! Ez nem gyermeknevelés. Amit tehetünk: a hétvégeken és a szabadságidőben pótoljuk, amit a hétköznapokon mulasztottunk. Egyszer, de csak egyszer, a gyerekek nélkül próbáltunk vakációzni, elutaztunk ketten Olaszországba. Ez volt az első nagy kirándulásunk a négyéves házhozkötöttség, a gyermekgondozási segélyen töltött időszak után. De a harmadik héten annyira hiányoztak a gyerekek, hogy haza kellett jönnünk. Akkor megfogadtuk, hogy nem hagyjuk el őket többször. De akkor hová? Mert amíg kicsik voltak, tehát mostig, nem járhatták velünk végig az Uffizi képtárat. Olyan helyekre megyünk hát, ahol víz van vagy hegy. Egyik nyáron a Mazuri tavakat jártuk végig, két nyarat töltöttünk az Északi-tengeren. 1981-ben voltunk Bulgáriában: Burgasz, Szozopol, Neszebár, Sipka-szoros, Trnovo, Szófia, Rila. És a kolostorban már három órát kibírtak a srácok, ők is úgy élvezték a látnivalókat, mint mi.

— Lehet, hogy eretnekségnek hangzik, ha kimondom az igazat: nekúnk népművelőknek szinte minden energiánk arra megy el, hogy másokat szórakoztassunk. Bálokat rendezünk, színházi előadásokat szervezünk, előadói estekre verbuválunk közönséget, szakköri foglalkozásokon veszünk részt, órákat töltünk a különböző klubokban, előadókkal tárgyalunk, ha kell, mi magunk tartunk előadásokat. Itt nincs különbség város és falu között, ez mindenütt így van. Ezért is járunk nagyonnagyon ritkán közönségként egymás rendezvényeire. Ha mégis megyünk, az már tapasztalatcsere, tehát nem szórakozás vagy művelődés. Nevezhetjük ezt akár foglalkozási ártalomnak is. Ami energiánk marad, azt olvasással töltjük. Meg csavargással. Persze együtt a gyerekekkel. Itt magasodik fölöttünk a Keleti Mecsek. Ez nem olyan, mint a Pécs környéki hegyek; ez vadabb, komorabb, ez nem szép, ez gyönyörű. Öt perc alatt a hegyek közt, az erdőben lehetünk. És Pécs is csak egy ugrás: van kocsink, negyed óra alatt ott lehetünk. Igaz, színházba, koncertre nem jártunk eddig, a gyerekek miatt, de barátokhoz, ismerősökhöz gyakran. És ők is kijárnak hozzánk. De még egyszer mondom: ez nem azért alakult így, mert falun élünk, hanem a foglalkozásunk meg a gyerekek miatt. Hasonló körülmények között sok pécsi se tesz másként, én legalábbis ezt tapasztalom.

A szociológiai vizsgálatok szerint sok falusi értelmiséginek rossz a közérzete. Vagy mert konfliktusa támadt a helyi vezetéssel, vagy mert nem találja meg a társaságát. Egy 1979-es vizsgálat során például 94 falusi pedagógusnál néztük meg: a munkahely változtatás lakóhelyváltoztatással jár-e. Kiderült, hogy a legtöbbnél igen: 48 százalékuk faluról városba költözött, 15 százalékuk pedig falun maradt ugyan, de az elhagyottnál nagyobb, rangosabb, városiasabb községbe települt át.

— Én nagyon szeretek falun élni, nem mennék el innen semmi pénzért. István ugyanezt vallja, pedig ő pécsi. Meg aztán úgy lakunk itt, mint a városban; van vízvezeték, boyler, fürdőszoba. A központi fűtés nemrég készült el. A lakás tehát komfortra nézve olyan, mint a városi, a környezete pedig összehasonlíthatatlanul szebb. A gyerekek itt, a park közepén nőnek föl, nem pedig egy öt- vagy tízemeletes városi házban, a kőrengetegben. És külön előny, hogy ez a lakás egybeépült a művelődési házzal, tehát bármikor hazakukkanthatok, legalább egy pillanatra. Hogy megbecsülnek bennünket, azt igazolja a lakás, amit kaptunk, meg az is, hogy a központi fűtés beszereléséhez másfél milliót adott a községi tanács. A helyi vezetők a munkánkat elismerik, a szakkérdésekbe pedig nem szólnak bele. A legtöbb helyen ugyanis ez a baj. Egyelőre a gyerekek iskoláztatása szempontjából is jó, hogy itt lakunk. Pécsett nagyon zsúfoltak az iskolák, negyvenes osztálylétszámok is vannak. Falun egyébként is többet kapnak a gyerekek. Ha kinéznek az ablakon, cinkét látnak; az erdőben egy sereg olyan ismeretet szerezhetnek, amit a városi csak képen vagy tévén láthat. Azt hiszem, a természet még ma is többet ad, mint amennyit akár a legjobban fölszerelt iskola nyújthat. De azért ez mégiscsak ideiglenes előny. Mert középiskolásként Pécsre vagy Bonyhádra kell majd bejárniuk. És hiába csak 18 kilométer ide Pécs, a buszmegállóhoz el kell menni, ott télen fagyoskodni, esőben ázni, mert a busz mindig késik. Bizony, vagy napi két órát kell számolni majd az utazásra, ami — ha így nézzük, ha úgy — mindenképpen elpocsékolt idő. De én úgy látom: még ezzel együtt is a falun élésnek több az előnye, mint a hátránya.

A legtöbb szociológiai vizsgálat jelezte: a falusi értelmiségiek állandó reflektorfényben élnek. Nemcsak közéleti tevékenységük, hanem magánéletük is nyilvános. így, ha nem akarják a közvéleményt kihívni maguk ellen, kénytelenek elfogadni és követni azokat a normákat, amelyek még a régi polgári-paraszti, sőt hellyel-közzel feudális viszonyok szülöttei.

— Ha egy értelmiségibe beleköt a falu, az többnyire a magánélete miatt történik. Ilyen a városban nem fordulhat elő, mert ott a pedagógus vagy a mérnök elvész a tömegben, itt meg mindenki mindenkit ismer. Én is érzem, hogy figyelnek, de már megszoktam. Nem hiszem, hogy azért csinálnék vagy nem csinálnék valamit, hogy a szomszédasszony ne szóljon meg. És mivel jól sikerült a házasságunk, rólunk senki nem tud pletykát költeni. Persze azért bennünket is a szájukra vesznek, például azért, mert a havi fixből élünk — ez 11—12 ezer forint —, és mert