Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-09 / 1. szám
LÁMPÁS Dí>az utolsó zellerlevelet is a boltban vagy a piacon vesszük meg. Vagy itt van az öltözködés... Még az édesanyámtól is hallom néha: „Dretzky, a te társadalmi helyzetedben nem kellene folyton farmerben járnod!” Egy kissé eretnekségnek számít az is, hogy a hétvégeken folyton kirándulunk. Mert falun a vasárnap vagy a zsíros, nehéz ünnepi ebédek, a nagy trakták ideje, vagy pedig — és ez a másik véglet — a maszekolásnak, a háztáji földnek vagy a kiskertnek van szánva. De ezek a megjegyzések, célzások vagy szelíd csúfolódások többnyire szemtől-szembe hangzanak el, és nem is rosszindulatból, hanem javító szándékkal. Szóval néha olyan csüöabogárnak néznek bennünket. És nemcsak az öregek, hanem a fiatalok is, akik igyekeznek, hogy szerezzenek egy kis telket, aztán fölraknak rá egy kis házat, és nekiállnak zöldséget termelni. Mi nem ezt az utat választottuk. Igaz, érezzük a hátrányát: nincs „mellékesünk”. De amink van, azt úgy osztjuk be, úgy használjuk, hogy jól járjunk mind a négyen, hogy minél többet együtt legyünk, hogy elégedettek legyünk a munkánkkal is, egymással is. És bízunk benne, hogy nemcsak mi vagyunk és leszünk Pécsváradon ilyen csudabogarak. Pécsváradon az 1980. évi népszámlálás adatai szerint 4072 lakos él, majd háromszázzal több, mint tíz évvel ezelőtt. Ha már nem is járási székhely, fejlődik a község. Tulajdonképpen a fejlődés jele lenne az is, hogy a főutcán, a művelődési házzal éppen szemközt, háromemeletes társasházak épültek. De ezek eléggé jellegtelenek, megbontották a település építészeti harmóniáját. Dretzky Kati legnagyobb népművelői teljesítményének éppen azt tartja, hogy egy falugyűlés segítségével sikerült meggyőznie a község vezetőit: nem mindegy, mit és hogyan építenek Pécsváradon, amelyet a Magyarország útikönyv így ír le: „Történelmi nevezetességeiről, műemlékeiről ismertté vált község Pécstől északkeletre, a Keleti- Mecsek déli lejtőjén. . . Festőién szép tájképi környezetben helyezkedik el. Északnyugatról a Mecsek legmagasabb pontja, a hegyes csúcsú Zengő, ettől kissé nyugatabbra a Hármas-hegy áll őrt a község fölött.” GARAMI LASZLÖ A Magyar Urbanisztikai Társaság legutóbbi ülésén történt. Egy pillanatra hökkent csend támadt, amikor az egyik felszólaló arról beszélt: a tervek szerint 1990-ben már minden második budapesti lakos házgyári — azaz előre gyártott elemekből összeállított — lakásban él majd. A csend egyik oka, hogy a lakásépítkezésnek e módjáról idehaza évek óta — hol hangosabban, hol halkabban — viták kavarognak. Az urbanisztikai társaságnak ezen az ülésén is támogató és ellenző vélemények sora hangzott el. * A házgyári lakásokat Budapesten a 43. számú Állami Építőipari Vállalat készíti, évente mintegy 10—12 ezret. Elsősorban őket, a „negyvenhármasokat” szapulják vagy védik, ha az előre gyártott elemekből épített házakról, lakótelepekről esik szó. Erről beszélgettünk dr. Balázs Györggyel, a vállalat vezérigazgatójával. — Ha a budai hegyek bármelyikéről lenézünk a városra, tisztán látszik, hogy a vállalatuk által épített lakótelepek már szinte gyűrűbe fogják a történelmi városmagot. — Valóban, az elmúlt másfél évtized alatt több mint százezer házgyári lakás készült a fővárosban, tavaly például több mint tizenkétezret adtunk át. — Az elmúlt években több bírálat érte ezeket az öt-tízezer lakásból álló minivárosokat. — A kritikák egy része nem minket illet, hiszen a terveket nem mi készítjük, s a szolgáltatóházak késedelmes felépítéséért vagy a parkosítás esetleges elhúzódásáért sem mi vagyunk a felelősek. — Ami az esztétikai kifogásokat illeti, a „kockaház” építkezési módot a közvélemény joggal bírálja. Gyakran nekem is felteszik a kérdést, hogy miért építünk ezzel a módszerrel ilyen hatalmas mértékben. Ennek megértéséhez vissza kell mennünk az időben vagy harminc évet. Közismert, hogy a második világháború során a budapesti lakások nagy része megsemmisült, megrongálódott. Sajnos, sokáig csak a helyreállítási munkákra futotta pénzünkből és energiánkból. 1960-ban még az volt a helyzet, hogy a fővárosi lakóépületeknek körülbelül negyede a századforduló táján épült, s ennek megfelelően alacsony komfortfokozatú volt. Társbérletben is legalább 130 ezren laktak. A tarthatatlan állapot javítására akkor készítettek egy tizenöt évre szóló lakásépitési tervet. Célkitűzése szerint 1975-ig Magyarországon egymillió lakásnak kellett épülnie. — Hogyan tudták ezt megvalósítani? — Ilyen hatalmas program nem valósulhatott meg a hagyományos építőipari módszerekkel, ez az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt. A téglát és a kőműveskanalat törvényszerűen fel kellett váltania az előre gyártott elemeknek és a toronydarunak. Az állami építőipar átvette az akkor korszerű, nagy termelékenységű házgyári építési módot. Szovjet és dán házgyárakat vásároltunk. — Amikor ezt a tizenöt éves programot elfogadták, számunkra ez az építési mód ígérkezett a legmegfelelőbbnek, mivel a többi modern építkezési módszerhez egyszerűen hiányzott a technológiai felkészültségünk, a szakembergárdánk. — S miért uralkodik a panel még ma is hazánkban? — A nagyüzemi „lakásterme-10
