Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-11-27 / 24. szám
ftKülönben nem történt semmi... n Özv. Weisz Sámuelné, az Izraelita Nőegylet volt elnöke A Magyar Rádió számára a fenti cím alatt olyan budapesti lakosokkal készítettem műsort, akik az 1941-es és 1981-es telefonkönyv tanúsága szerint, legalább negyven éve laknak ugyanabban a lakásban, átvészelve háborút, s minden más megpróbáltatást. E magnetofonszalagra vett beszélgetésekből mutatok be az alábbiakban néhány érdekes és jellemző részletet. (Egyszobás szolid lakás a Visegrádi utca egyik hatalmas, több udvaros bérházában. Régi bútorok, ebédlőasztal középen, öreg karosszék az ablak közelében. Könyvek, porcelánok, zsidó rituális kegytárgyak. De — bár minden ragyogóan tiszta — mindenen látszik, hogy hosszú évtizedek óta használják már. A nagyon idős néni, fizikailag már nem, de szellemileg teljesen friss; megfontoltan és kereken fogalmaz. Emlékezete is élénkebb, mint néhány, nála akár évtizeddel is fiatalabb beszélgetőtársunké volt.) — Mióta tetszik ebben a házban lakni? — 1935 óta, bár előtte is itt laktunk a közelben, vagy huszonhat esztendőn át. Akkor költöztünk ide, s azt hiszem, most már itt maradok végig. Itt születtem Budapesten, 1909-ben mentem férjhez. A férjem rabbi volt, ha tudja, hogy mi az. A Csáky utcai templom főrabbija, ma Hegedűs Gyula utca. Onnan ment nyugdíjba, s azután már csak időnként ment be egy-egy előadást tartani. Nagyon szerették őt... Ha véletlenül egy idősebb emberrel találkozik és említi neki a nevét, akkor majd hallani fog róla sok szépet. Én nem vagyok mérvadó, hogy a férjemről szépet, vagy nem szépet mondjak. — Hány esztendős most Weisz néni? — Januárban leszek kilencvenkettő. — Az 1941-es telefonkönyvben úgy tetszik szerepelni, hogy az Izraelita Nőegylet pénztárosa. Ez milyen elfoglaltságot jelentett? — Mint minden pénztárosi munka. Én kezeltem a befolyt pénzeket, a kiadásokat is én intéztem, amíg pénztáros voltam. Később ellenőr lettem, majd a végén elnök. Hatvan évig dolgoztam: húszéves voltam, amikor bekapcsolódtam a Nőegyletbe, és nyolcvanéves, amikor azt mondtam, hogy most már csinálja más. — Mivel foglalkozott a Nőegylet? — A társadalmi élet különböző, szokásos dolgaival. De volt például egy konyhánk is, ahol naponta negyven-negyvenöt szegény ember számára főztünk ebédet. Az egyesület ma is működik. Egyegy uzsonnát csinálunk, vagy hangversenyt rendezünk. A Fürst Sándor utcai teremben például, amely eredetileg a hitközségé volt, ma zenede működik benne. De ha valami nagyobbszerű hangversenyt rendezünk, vagy népszerű színészeket hívunk meg vendégül, meg zongoristát, akkor ott tartjuk meg az előadást. Egyebekben, ha kisebbszerű dolog van, akkor a Csáky utcában van egy szép termünk, ott rendezzük meg. — A háború alatt is működött az egyesület? — Ha volt módunk rá, segélyeztünk ... Az uram egyik születésnapjára Izraelből kaptunk egy levelet valakitől, aki ebben a házban lakott. Abban írja, hogy ha valaki megérdemli, hogy írjanak és beszéljenek róla, akkor az én uram az. Ö volt az egyedüli a házban, aki törődött azzal, hogy a többieknek van-e mit enni, vagy van-e mivel tüzleniük. Persze, hozzánk is jók voltak . . . Egyszer nagyon elkeseredtem, amikor kihirdették, hogy minden éles fegyvert be kell szolgáltatni. Ugye minden háztartásban van egy csomó éles kés, nekem is volt vagy három nagyobb konyhakésem, hát ezeket most adjam be? Találkozom a lakóbizottsági elnökkel, aki nagyon finom ember volt, s kérdi: rabbi néni, miért sír? Az egész házban bennünket úgy hívtak, hogy rabbi bácsi, meg rabbi néni. Elmondtam neki, hogy mi a bánatom, mire azt felelte, hogy maga ne adjon be semmit. Tartsa meg a kést, és ameddig engem lát, ne féljen. Máskülönben a háborús időszakról nem mondhatok sokat. Be voltunk zárva a házba. Ki nem mozdulhattunk, vásárolni nem lehetett elmenni, templomba nem lehetett eljárni, vizitelni nem volt az embernek hangulata. Az uram egyszer elment hazulról, és amikor leszállt a villamosról, elfogták, kivitték az óbudai téglagyárba, és egy hétig ott volt. Csak annyit tudtam róla, hogy ott van. Azután valahogyan hazajött. Különben a háborút szerencsésen átvészelte az egész család, bár a vidékiek közül sokan nem jöttek vissza . . . De a pestiek megmaradtak, csak egy rokonomat találta el egy eltévedt lövedék, ami berepült a lépcsőházba. De máskülönben nem történt semmi sem ... — Ha visszagondol rá, szép élete volt? — Nem panaszkodhatom. Volt egy jó uram. Fix fizetésűek lévén, anyagi gondjaink nem voltak, csak be kellett osztani a pénzt, és most is megvagyok. — Mi a legszebb emléke? — A legszebb emlékem talán az esküvő utáni utazásunk. Ausztriában és Németországban tettünk egy háromhetes utazást. Mi volt még szép emlékem? Az együtt töltött esztendők . . . De különleges dolgaim nem voltak soha. A nagy öröm az volt az életemben, hogy ő nagyon nagy tiszteletnek örvendett, még a kollégák is tőle kértek tanácsot, a gyerekek, akiket tanított, azok is rajongtak érte. Hát talán ez volt a szép emlék életemben . . . — És ha az ellenkezőjét kérdem, nem zaklatom fel vele? — Az uram halála, meg az anyám halála. Az a kettő. Az első az nagyon nehéz volt, mert kért, hogy vigyem haza a kórházból, és én megígértem neki. hogy másnap hazahozom. Azután reggel azzal fogadnak, hogy az éjjel befejezte az életét. . . — Mikor történt ez? — A nyolcvanhatodik évemben voltam, amikor meghalt, ki lehet számítani... Ami még nem volt szép emlék az életből, az ő életéből is, hogy amikor a kommün után a kivégzések voltak, tizenkilencben, meg húszban, az egyik kivégzésre neki is el kellett mennie. A Korvin Ottó akasztására. Már kora hajnalban érte jött egy kocsi, azzal kivitték, és másnap, körülbelül 11—12 órakor jött haza, kimerültén, holtfáradtan. hófehér arccal. Ott kellett állnia, és végignéznie a kivégzést. Nem olyan embernek való, mint ő volt. Mondom, ez az egy volt, amire nagyon keservesen tudok emlékezni. Másként is, keserves idők voltak azok. Például hívták le, Kecskemétre, temetni. Akkor dühöngött a fehérterror, különösen Kecskeméten voltak napirenden az atrocitások. Én könyörögtem neki, hogy ne menjen le, az embereket a vonatról szedik le, s terajtad igazán meglátszik, hogy mi vagy! Azt felelte nekem, fiam, engem hívtak, nekem mennem kell! De elképzelheti azt a napot, amit én eltöltöttem akkor. — M< ;t mivel tölti a napjait? — Amikor betöltöttem a nyolcvanat, lemondtam a nőegyleti elnökségről. Nem akartak elengedni, de mondtam, ez már a fiatalabbak dolga, nem az enyém. Akkor aztán megválasztottak díszelnöknek. Amire én azt kérdeztem: mondjátok, és a díszelnöknek mi a dolga azon felül, hogy itten ül? És nem vállaltam. De most már nem járok sehova. Még egy rendes levelet meg tudok írni, és sokat, nagyon sokat olvasok. Vannak német folyóirataim, azokat olvasom, gyermekkoromtól jól beszélek németül. Van rádióm, televízióm, úgyhogy szórakozásban nem volna hiány, csak hát a kezemből már kiesik minden, és járni nem tudok. Máskülönben nem panaszkodom, a Jóisten megsegített, s a családom is túlélte, azt az egyet kivéve, a nehéz éveket. Volt idő persze, amikor az ember félt, amikor lefeküdt, hogy talán nem fog reggel felébredni már... De hát az egész országnak úgy volt, nem csak nekem, vagy másnak. S lám, az is elmúlt. BOGÁTI PÉTER
