Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-30 / 22. szám
rrKülönben nem történt semmi'' (5.) Vági Antal mérnök A Magyar Rádió számára a fenti cím alatt olyan budapesti lakosokról készítettem műsort, akik az 1941-es és 1981-es telefonkönyv tanúsága szerint, legalább negyven éve laknak ugyanabban a lakásban, átvészelve háborút, s minden más megpróbáltatást. E magnetofonszalagra vett beszélgetésekből mutatok be az alábbiakban néhány érdekes és jellemző részletet. („Egy kis, mostani értelemben vett társasház, hat lakással — így jellemzi maga a helyszínt — valami huszonnyolc aknatalálat érte... Rendbehoztuk, a fiam lakik benne.” — A beszélgetés feleségének, ugyancsak budai lakása kertjében folyik, a mikrofonba, a a technikus nem kis bosszúságára, belecsicseregnek a madarak, s időnként egy távoli fűnyíró gép berregése is ideszűrődik. Csendes, nyugodt, precíz előadó. Mérnök.) — Mérnök úr, ugorjunk fejest. Negyven év. — Negyven ? Inkább ötven ... A Németvölgyi úti lakás? 1939 szeptember. Diák voltam, amikor odakerültem a szüleimmel és tulajdonképpen tőlük örököltem. Most már a fiam örökli. Akkor épült, még eléggé külső területnek számított, de a villamosmegálló már ott volt a közelben. Először a Ganz Villamossági Gyárban dolgoztam, diplomázás után. Később pedig a Budapesti Elektromos Műveknél, akkor még úgy hívták, hogy Budapest Székesfőváros Elektromos Művei. Akkoriban még nem volt olyan értelmű üzemirányítás, mint ma. Még nem volt az egész országra, sőt, több országra kiterjedő összefüggő villamoshálózati rendszer kialakítva. A budapesti energiaellátás akkor — mi úgy mondjuk — „sziget üzemben” ment. Teljesen független volt az ország többi részétől, s nagyobbrészt még csak egyetlen villamos erőműre támaszkodott, a most már jelentőségét veszített Kelenföldi Erőműre. Persze, a főváros melletti kisebb helységeknek nem volt saját áramfejlesztőjük, de az áramellátás ott is magántulajdonban volt. A Fővárosi Elektromos Művek ezekkel a magántulajdonosokkal kötött egy-egy energiaszolgáltatási szerződést és biztosította a villamos energiát a község számára. így kapott áramot például Budakeszi, vagy Pesterzsébet. Amit azután részletekben adtak tovább a fogyasztóknak. Kispest felé már kifejezetten lánckereskedelem folyt: a mai közlekedési vállalat elődje, a BESZKÁRT látta el elektromos energiával. — Rentábilis üzlet volt akkoriban energiát termelni? — Ügy voltak megállapítva az aramdíjak, hogy nyereségesek legyenek. Régebben a nagyobb gyáraknak saját erőművük volt. Az elektromos műveknek azonban nagy teljesítményű áramfejlesztő gépei, generátorai voltak, s ezért az energiát olcsóbban termelte. Akinek még volt esetleg régebben kisebb erőműve, az is leállította, mert olcsóbb volt neki vásárolni, mint megtermelni az energiát. Az elektromos művek, hogy így fejezzem ki magamat, kapitalista piaci gazdálkodása alulkínálta az egységárat... — A háborús idők milyen külön terhet róttak az elektromos müvekre? — Amíg a harcok, pontosabban a légitámadások el nem érték Budapestet, addig el lehet mondani, normálisan ment a hálózati és villamosenergia-ellátási üzem. Valamikor 1944 áprilisában érte Budapestet az első nagy angolszász légitámadás, nyolc, vagy kilencszáz gép támadta a fővárost, nagy magasságból, csak a legjobb légelhárító lövegek tudtak egyáltalán odáig fellőni. Nem sok veszteséget okoztak. Maga a légitámadás nem közvetlen káraival okozott nekünk nagyobb gondot, hanem azzal, hogy megzavarta az energiaellátást. Rengeteg nagyfeszültségű kábelt ért találat, amelyet egy-egy üzemzavarnak tekinthetünk. Már felkutatásuk sem volt egyszerű, s ebben a támadásban huszonkilenc kábelt lőttek ki, méghozzá nagy teljesítményű szállító kábeleket. Jellemző azért, hogy az akkori felkészültséggel is, egy ilyen nagy üzemzavartömeget egy hét alatt helyreállítottunk. Egy hét alatt mindenkit elláttunk energiával. S ez így ment kisebb-nagyobb megszakításokkal a háború végéig. A háború végén már szomorúbb volt az állapot. 1944 karácsonya előtti napon még ügyeletben voltam. Ekkor szakadt meg az összeköttetés a bánhidai erőművel, amellyel akkor már együttműködve ment a kelenföldi és a budapesti rendszer. Amikor február 13-án Budapest felszabadult, akkor kezdtük el, mai szemmel nézve elképzelhetetlen körülmények között a helyreállítást. Kis kézikocsit húzva hordtuk szét a szerelési anyagot, s akár mérnök volt, akár segédmunkás, egyformán húztatolta a kocsit. Az első cél az volt. hogy a Vízművek áramot kaphasson, mert nem volt a városban víz. Elsősorban a budai oldalon, az újlaki vízmű kapjon villamos energiát, mert ott víztermelő kutak is voltak akkoriban. Pesten a Kossuth Lajos téri vízmű ma is megvan a föld alatt, az folyamatosan kapott energiát. Később, az egyes helyi parancsnokságok engedelmével, a pékségeknek kellett áramot bizFOTO: NOVOTTA FERENC tosítani, amelyek kenyeret sütöttek a harcoló csapatok szármára, és a lakoság számára is. Ezek voltak a legfontosabb és legsürgősebb igények, amelyeket ki kellett elégítenünk, hiszen a gyárak még nem működtek. De rendre sorra került minden és mindenki. Tulajdonképpen 1945 őszére mindenki el volt látva energiával. 1973. december 31-ig dolgoztam. Azóta nyugdíjban vagyok. Most is bejárok azért, mint nyugdíjas, hetente kétszer az üzemviteli főosztályra járok dolgozni. — Mindez ipartörténetnek érdekes. És a saját élete? — Kérem, az élet, az egy furcsa dolog. Nem mindig úgy sikerül, ahogyan gondolja az ember. Sok minden változott egy élet folyamán, hogy mást ne mondjak, egész államberendezésünk is. Sok minden másként történt, mint az ember fiatal korában gondolta. Én, majdnem úgy volt, hogy kivándorolok, még 1938-ban, amikor végeztem. Már megvoltak az irataim is. Nővérem, illetve sógorom még 1931-ben kivándoroltak Dél-Afrikába, ők hívtak ki. Negyvenöt után még egyszer hívtak, de akkor se mentem. Két éve, látogatóban kint voltam Johannesburgban. Hát biztos, hogy másként alakult volna az életem, ha akkor kimegyek. Megnéztem az ottani elektromos műveket, hogy hogyan működnek, s elképzeltem, hogy ha nekem ott zajlott volna le az életemnek az aktív része... De annyira más világ, hogy megérthető, hogy azok az emberek is mások, akik ott élnek. Még a testvér is másként látja a dolgokat... Érthető, hiszen több, mint ötven éve hagyta el Budapestet. Bár jól beszél magyarul, de az ottani körülmények mások, s az ember mindent csak úgy tud igazán megérteni, ha benne van, benne él. — Az elmondottakból következik, hogy ön nem volt katona. — Besoroztak, de fölmentettek, mert a hadiüzemnél szükség volt rám. Igaz, 1944 októberében, amikor Szálasi uralomra került, behívtak, de nem mentem be. Döntenem kellett, mert mindenki saját maga dönt a sorsáról. Végül is nem mentem be. Egyszerűen nem szóltam semmit, csak nem mentem be ... — Mikor nősült meg? — A háború miatt bizony elhúzódott. Valahogy az emberi mérlegelés azt mondta, hogy olyan zavaros időket élünk, amelyik nem a legalkalmasabb időpont a házasságkötésre. De hát ez vég nélkül nem húzódhatott így. 1952-ben megnősültem és 1954-ben született egy fiam. — Ő most mit csinál? — Az Elektromos Műveknél dolgozott épületvillamossági technikusként, de megnősült, s azóta az anyósának a műhelyében dolgozik. Családi műhely. Autógumi szerelés, centírozás, kiegyensúlyozás, ilyesmi. — Miért váltott szakmát? — Ismeretes, hogy a magánszektorban elvileg többet lehet keresni, bár sokan elfelejtik, hogy természetesen jóval több munkával. Reggel nyolctól délután fél hatig dolgozik és elég kemény munka ám az. De kérem, az egyént mindig a közgazdasági alaptörvények hatják át. Mérlegre teszi: ha ezen a munkahelyen maradok, ennyit kell produkálnom, s ennyit kapok érte. Vállalok esetleg rizikót, többet dolgozom, önállósítom magamat, a nagyobb jövedelemért. Persze, ez függ az egyéniségtől is. Aki nem vállalkozó szellem, az inkább megelégszik a biztos kisebbel. Aki kivándorolt, talán nem a bizonytalanba ment bele? Az egyik több rizikót vállal, a másik kevesebbet. — A saját életét hogyan foglalná össze? — A mi korosztályunkat a háborús évek, pontosabban, a vége az, ami legjobban igénybe vett. Aki nem élte át, annak akár könyvből olvassa, akár filmen látja, nem mondja ugyanazt, mint annak, aki benne volt. S én benne voltam. BOGÁTI PÉTER 20
