Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-30 / 22. szám
A két Kazinczy a „Közös Műhelyben” A két Kazinczy, aikiről szólni szeretnék, nem Ferenc (az író, nyelvújító), és Gábor (Ferenc unokaöccse, a politikus, író, publicista, könyvkiadó), hanem a két János, apa és fia, akiket életkoruk, az ifjabb Kazinczy neve mellé biggyesztett A betű és művészetük tárgya, stílusa különböztet meg egymástól. Mindketten művészek. Így kerültek Franciaországból a „Közös Műhelybe”, ahogyan a hajdúböszörményi nemzetközi művésztelepet a házigazdák és vendégeik nevezik. A két Kazinczy-leszármazottat — mert azok — Kurucz D, István, a telep művészeti vezetője invitálta ide, és amint az idősebb Kazinczy János szavaiból kiderült, nem is elsőizben „csábította” : — Kuruczcal éppen fél évszázada együtt jártunk a főiskolára, és akkoriban ő folyton hívott engem az Alföldre, igaz, akkor még nem Böszörménybe, hanem Hódmezővásárhelyre. Én meg csak halasztottam, halasztottam az utazást. Azazhogy eljutottam én Hódmezővásárhelyre többször is, de mindig hivatalosan, csak néhány órácskára, az igazi Alföldet nem is láttam. Aztán elkerültünk innen, a fiam is, én is elmentünk, így most elmondhatom, hogy csekélyke ötven esztendővel az első meghívás után láthatom az Alföldet, a Hortobágyot. ök is és akik hozzájuk hasonlóan most először vannak itt, nem titkolják: döbbenetesen nagy élmény számukra a végeláthatatlan puszta, amelyet az ide meghívott külföldi művészek romantikus „felhangok” nélkül ismerhetnek meg. És ez a megismerkedés általában sokkolja az idegenből jött alkotókat. — Ezért van az — mondja Kurucz D. István, a telep művészeti vezetője —, hogy a legtöbben nem a pusztát, hanem inkább a böszörményi utcákat, az idevaló embereket próbálják ittlétük egy hónapja alatt megrajzolni, megfesteni. A helybeliek, persze, mások. Ök vérbeli alföldi festők, a böszörményi iskolát 1909-ben megállapító Király Jenő vagy a „legalföldibb” alföldi piktor, Káplár Miklós utódai-követői. Igaz, a meghívottak között is akad néhány rendszeresen vissza-visszatérő, mint például a jugoszláviai Torok Sándor, aki — ismét idézve a művészeti vezetőit — „úgy ismeri a Hortobágyot, mint az idevalók, így érzékeli és ábrázolni is tudja a síkság monumentalitását, hatalmas feszítő erejét”. Az idősebb Kazinczy nem hallotta, mit mondott öreg barátja, de igazolja Kurucz D, István szavait: — Egyszerre túlontúl sok élmény szakadt a nyakunkba, túl sokat és túl hirtelen láttunk. És sorolja, mi mindent: jártak Tokajban, voltak Budapesten, megnézték Szentendrén a Czóbel- és a Kmetty-múzeumot, és persze bejárták az egész Hortobágyot, Az ifjabb Kazinczy szerint ez volt, ami leginkább megkapta őket. Amikor faggatom őket, hogyan dolgozzák fel élményeiket, a válaszok bizonytalanok: — Élmény, méghozzá sok-sok élmény kell ahhoz, hogy egy festő tovább éljen és tovább dolgozzék. Még akkor is az élmények éltetik, ha ezeket nem közvetlenül dolgozza is föl — vélekedik az apa. — Mert az szinte biztos — veszi át a szót a fia —, hogy otthon nem Alföldet festünk majd, de az is biztos, hogy amit a sziken éreztem, az valamilyen módon nyomot hagy a jövendő alkotásaimon. Miközben beszélgetünk, a Kazinczyak meginvitálnak a szobáikba. Először az apa szállására térünk be, amely eredetileg kollégiumi szoba volt, csak ideiglenesen neveztetett ki műteremmé. Itt aztán meggyőződhetek róla, hogy az eddigiekben volt egy jó adag szerénykedés. Mert annak ellenére, hogy a jobbja megsérült („Három hét után, amikor végre el akartam kezdeni dolgozni, elestem, és két ujjam egészen földagadt!”), és három ujjal hiába próbált olajjal festeni, akvarellel és tussal mégis csak rizspapírra „tette” egyik legnagyobb élményét, a Hortobágyon megcsodált bivalyokat. És a fiú szoba-műtermében is ott van néhány vázlat: a Hortobágy a vakító-vibráló nappal, aztán a böszörményi temető kopjafái kemény-gyászos feketében. Ügy látszik, — még ha soha nem látták is — őket nem sokkolta a Hortobágy annyira, hogy ne mertek volna hozzányúlni mint festői témához. Pedig nem is tudták pontosan, mire érkeznek: nem hoztak magukkal anyagot, szerszámokat. De hoztak magukkal helyettük valami mást. Közvetlenül vagy közvetve szerzett tapasztalatot Magyarországról általában és benne a Hortobágyról is. Az ifjabb Kazinczy János például Avignonban olvassa — természetesen magyarul, méghozzá a XVIII. század végi, a XIX. század eleji magyar nyelven — nagy elődje, Ferenc levelezését. Megvan belőle 18 kötet, a hiányzókat most kutatják az antikváriumokban. 1. Az apa-Kazinczy legnagyobb élménye: bivalyok a Hortobágyon 2. Az ifjabb Kazinczy „modelljei”: kopjafák a temetőben 3. Az állandó tárlat a Hajdúsági Galériában FOTO: VENCSEIXEI ISTVÁN — Neki egy élet kellett, hogy megírja, nekem egy élet, hogy elolvassam — mondja, nem csekély öniróniával, a fiú —, de ha nehéz olvasmány is, csodás kordokumentum ez a levelezés, megjeleníti annak a kornak az egész szellemi életét. Ebédre kongatnak. Az étkezőben összegyűlik a társaság, mind a 24 meghívott művész; helybeliek, a más vidékről érkezettek meg a külországbeliek. A közös nagy asztalt ülik körül. Ahány festő, annyi kifejező arc. Kurucz D. István mintha egy Káplár Miklós vászonról lépett volna le, mellette egy barnabőrű cserkesz férfi, amellett egy litván nő, aztán vannak itt Romániából, Csehszlovákiából, az NDK-ból, Bulgáriából. Ahogyan Lázár Imre, a művésztelep titkára mondja: a szocialista országból jött művészek csereszerződés alapján vannak itt, tehát költségmentesen kapnak lakást, ellátást, ösztöndíjat, anyagtérítésrt, ahogyan a mi művészeink őnáluk. A Kazinczyakkal más a helyzet: ők térítik azt, amibe az itt-tartózkodásuk kerül. A művésztelep vezetői azonban tárgyalnak a Képzőművészeti Alappal, hogy a nyugati művészeket is vendégként fogadhassák már a jövő évtől, amikor a művésztelep megalapításának huszadik évfordulóját ünnepük. Ez az évforduló alkalom lesz arra is, hogy a telep vendégeinek és tagjainak műveiből a fővárosban reprezentatív kiállítást rendezzenek. Ennél az ünnepi kiállításnál azonban fontosabb az az állandó tárlat, amelyet hétköznap, ünnepnap a böszörményi Hajdúsági Galériában tekinthetnek meg tavaly július óta az érdeklődők. Régi hagyomány ugyanis, hogy a város vendégeként dolgozó művészek mindegyike egy-egy zsűrizett képet itt hagy ajándékba. Már több minit 300 alkotás gyűlt így össze, egyharmaduk külföldi művészek keze munkája. Most már — hiszen mire e sorok megjelennek, megvolt a zárókiállítás, a zsűrizés, lezajlott a Káplár Miklós emlékérmek és a nívójutalmak kiosztása, s a meghívott művészek elszéledtek a világ négy sarka felé — talán a Hajdúsági Galéria birtokában van a két Kazinczy-utód egy-egy alkotása is.— ami 21
