Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-10-30 / 22. szám
Sorsválasztók Ha gondolatmenetét nem szűkebb földrajzi helyhez és történelmi időponthoz szabja a világirodalom tán leghatásosabb, mert legmélyebbre ható írásműve az a csak nálunk nevezetes tanulmány, melyet Bibó István a faji elfogultságról közzétett, apró betűkkel telenyomtatott száz nagyformátumú oldalon. Még a Válasz című folyóirat 1948 október-november havi számában. A kérdés tüneteinek bemutatásához Bibó István az antiszemitizmus közép-európai alakzatát, organizmusát helyezte az olvasó elé. Olyanképpen, mint az orvostanár a tanítványai elé a műtőasztalra helyezett beteget. A levegőben még ott nyüzsögtek a nácizmus sötét miazmái, együtt a máról holnapra lehetséges világmegváltás szent mikrobáival. A tanulmány egyidőben huzatos és zavaros légkörben jelent meg, előzetes mérlegelések, elvegyeztetések után, mint a szerkesztőség állásfoglalása. Folytatása — folytatásai — lettek volna. A származási elfogultság minden tünetének megszemléltetése. A légkör teljes kiszellőztetése. A Sorsválasztók nézője nyilván már az első jelenetek után fölfedi, akár leleplezheti a darab eszmei fonalát, elvi szálvetéseit. Az író munkáját segíti. Mert az változatlanul azzal a mélyebben gyökerező kérdésnek megjelenítésével küszködik, melyekről már azokon a hajdani szerkesztőségi teendő-mérlegeléseken keserves tapasztalatok birtokában szólhatott ő is a tárgyhoz. Ezúttal azonban a művészi erőkifejtés legkockázatosabb ringjébe lépve. S csaknem olyan fülledt, szellőztetésre szoruló világtörténelmi légkörben, mint amilyen az a hajdani volt. A dráma „emelkedett” nyelvén olyan földközeli, olyan göröngyösen érdekes fogalmak tisztázását, melyeket a társadalomtudomány is háromszor megkerül, mielőtt hozzányúl. Ez a dráma érinti, éspedig szándékosan azt, amit világszerte ma is zsidókérdésnek neveznek, de magva nem az. Ez a „téma” itt csak lépcsőfok annál is „örökebb” és aktuálisabb probléma megközelítésére. Arra, amivel már Szophoklész és Euripidész hősei birkóztak. Hogy urai lehetünk-e sorsunknak. S ha nem: mi lehet viszonyunk földi és égi közösségünkkel, mely így duplaajtós cellával fenyeget és fegyelmez. Ez a téma — századunk nagy meglepetéseként — egyre aktuálisabb. Mintha a fejlődés ésszerű ígéretének teljesüléséhez, az emberiség világméretű üdvös egyesüléséhez a szétszakadás poklán át vezetne az út. Mintha az egy akol eljövetelét az sürgetné, hogy jövendő lakói képesek már halálra tépni egymást. Hegel hiedelme, hogy a mennyiség baljós fokozódása is szerencsés minőségre válthat át; soha nem volt végsőbb remény. A vastörvényű dialektika, hogy minél rosszabb, annál jobb. Lehet ebben a szemriasztó folyamatban feladata szépírónak? Bereked a költő, ha tartósan a napi politika levegőjét szívja. De hangszála sorvad, ha azt, ami a levegőben, azaz mindenkinek már a nyelve hegyén van, éppen ő nem mondja ki idejekorán. Idejekorán — itt kétféleképp érthető. Korábban mindenkinél a veszély elfajulása előtt. Amikor még lehet tenni az elkerülésére, vagy legalább emberi elviselésére. Kortársaim közt azoknak az íróknak szaporítottam nem jelentéktelen számát, akik nem féltették hangszálukat a közélet még kórt hordozó áramaitól sem. Híven a már-már szállóigévé vált verssorhoz, hogy „növeli, ki elfödi a bajt”, mesterségbeli önnógatást éreztem, hogy zeneszerszámommal olyan hangokat is kifogjak a levegőből, amiket a társadalom más antennái alig képesek kellő árnyalattal megszólaltatni. Az Utóbbi években ezek között mind nagyobb teret kapott az a megkülönböztetés, mely anyanyelvűk — vagy származásuk — szerint zárt volna egy végzetbe, megsemmisítendő gettókba népcsoportokat. E színdarab minden alakja arra érez jogot, hogy végzetét — akár tragédiák meredélyén — önmaga alakíthatja. Sorsunk a kezünkben van. Kezünkben lehet, mihelyt megtaláltuk, magunkévá tettük azt az elvet, amellyel minden külön sors beilleszthető — mint megannyi tégla — az emberi közösség szellős-szabad — eljövendő — épületébe. Ha erre tereli figyelmünket, a tragikus élet is előre mutat; az egyéni kudarc látványa is tettre ösztökél bennünket. Ezt az élményt szerettem volna fölkelteni — hasznosítani — ezzel a színdarabbal. (1981.) Dolgozószobájában FOTÓ: MOLNÁR EDIT — MT! Táviratok SZÉCHENYI SZELLEMÉNEK „Honfinak lenni nehéz, de nem lehetetlen” Sz. I. így kerül ma a jaj s nevetés „hív s hő” kebelekben: magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen. EGY SZOCIOLÓGUSNAK Egy-egy társadalmi rend milliók érdeke, de leginkább csak százak lelki gondja. De ugyanaz a rend éppúgy lehet százak érdeke és milliók lelki gondja. Fogalmunk sincs róla, hogy hányán töltenek álmatlan éjszakát értünk. És hányán miattunk. EGY ÁLLAMFÉRFINAK Pap, politikus, költő. Képzelet és álomvilág nélkül leginkább még az utóbbi gyakorolhatja a mesterségét. A legérdekesebb, legpusztább valóságból is gyárthat árut. Az előbbi kettő csak állandó ihletettségben űzheti kedvére — jó lelki egyensúlyban — az iparát. EGY TÖRTÉNETÍRÓNAK Készülő képét a festő hátra-hátra lépve ellenőrzi. Ilyesmit tanácsolnék neked is — történelmi távlatot —, akár a tegnapi eseményt rajzolva. Én, a. lírikus, beledobhatom magam az eseményekbe. Perspektíva nélkül téged egy perc alatt elnyel, megfullaszt közös anyagunk, az idő. 18
