Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-02 / 20. szám

Nemzeti létünk-nemze

Az utóbbi években a szellemi életben pezsgő viták kereszttüzébe került, s újra időszerűvé vált történelemszemléletünk egyik alapkérdése: nemzeti tudatunk fejlődése és jelen állapota. Tudományos publikációk és hírlapi cikkek jelentek meg erről a témáról, illetve az ide tartozó kérdések láncolatáról. Láncolatot írunk és nem véletlenül: nemzettudatunk több, egymással szoros kölcsönhatásban álló gondolati csomópont köré sűrűsödik — és ez a kölcsönhatás annyira szoros, hogy igen elemző figyelem kell a témák szétválasztásához.

Legalább három ilyen, egymás nélkül csonka, tematikai csomópontot fogalmaztak meg a megjelent írások. Ezek:

— történelemtudományunk mai állása, történelmünk egyes kulcskérdései a legújabb kutatásokban;

— a történelemtudomány eredményeinek „átszűrődése” hétköznapi, általános gondolkodásunkba;

— a magyar nép nemzettudatának, nemzeti önismeretének helyzete (hozzá kell tennünk: országhatárainkon belül és kívül, az egyes magyar kisebbségek körében).

Az írások többnyire egyetértettek abban, hogy a magyar nemzeti tudat, magyar közösségtudat meggyengült. Ceremoniális, formális aktussá vált a hivatkozás közös múltunkra, a kohéziós erőre — ugyanakkor történelmi tisztánlátásunkat gyakorta zavarták a nemzeti önismeretünkre rárakódott pozitív és negatív előjelű mítoszok, a lényeget meghamisító egyszerűsítések, a múlt egyes illúzióiból táplálkozó, axiómának kikiáltott tévedések. Történetírásunk az utóbbi időben nagy harcot folytatott látás zavarainak megszüntetéséért — s ugyanekkor felszínre került, hogy az „átlagember” történelmi, nemzeti tudatából lényegesen nehezebben küszöbölhetők ki a beidegződött téves sztereotípiák, minisem azt előre gondoltuk.

A „Valóság” idei 7. és 8. száma Huszár Tibor tanulmányát közölte, amely rámutat történelmi tudatunk számos tévedésére, babonává merevült illúziójára. Fontosnak tartjuk, hogy Olvasóink megismerjék ezt az írást, s az idézetek révén is bepillantsanak történelmi vitáink legfontosabb kérdéseibe.

Huszár Tibor tanulmánya néhány módszertani intelemmel kezdődik. A történettudomány nevében elutasítja az ellenőrizetlen forrásokra, feltételezésekre épülő mítoszok tudományoskodó világát.

„Nyilvánvaló, hogy minden nép érdekelt saját történelmének, irodalmának, népművészetének szuverén feldolgozásában, hogy ebben az értelemben feladatai szuverének és senki más által el nem végezhetőek. De a megismerés és a tudományos ■bizonyítás törvényei egyetemesek, nem mások, nem lehetnek mások Budapesten, Párizsban, Brüsszelben vagy Bukarestben. S az értéktan, az esztétika törvényei sem szingulárisak. Az Ómagyar Mária-siralomnak, Kölcsey Ferenc Himnuszának, Katona József Bánk bánjának vagy Bartók Béla Divertimentójának jelentése és jelentősége számunkra gazdagabb, s ezért érthetően más érzelmeket motivál, ám esztétikai értékei az egyetemes művészet látószögéből minősíthetők csak érvényesen, mint ahogy a magyar népi kultúra gyűjtése és rendszerezése is csak az összehasonlító nyelvészet, néprajz, zenetudomány, az egyetemes tudományosság fogalmi keretében és esztétikai kritériumai szerint végezhetők el. Ezen elvek, episztemológiai törvények természetesen maguk sem befejezettek: a tudományok rendszerező elvei, akárcsak a művészet értékkritériumai, megújulhatnak, de a megújulás azonos mezőn belül valósul meg.

A sors irracionális képzete és a tudomány fogalmi világa különnemű, sőt egymást kizáró. A tétel tudományelméletileg nem kérdőjelezhető meg. Mi hát akkor az oka, hogy a magyar művelődés és kultúra oly sok kiváló alkotójának immáron másfél évszázada legfájdalmasabb látomásaiban, lényegre törő töprengéseiben a sors a balsors képzetét idézi fel? A romantika hatása? A nemzeti lét személyes drámaként való meg-megjelenítésének igénye? Vagy e szó csak metafora? Annak a szorongatott érzésnek költői kifejezése, hogy a magyarság e földrajzi térségben rokontalan, állandó fenyegetettségben élő nép, helyzete eleve meghatározott, kiúttalan? Bizonyosan mindezen motívumok szerepet játszanak. S e veszélyek nem konstruált fantomok: a tatárdúlás, a török hódoltság, a német hegemónia kritikus pillanatokban önálló államiságunkat, nemzeti létünk alapjait veszélyeztette.

Annak a magától értetődő elvnek az érvényre juttatása, hogy a magyarság csak akkor életképes, ha ezer idegszállal ágyazódik bele az emberiség fejlődési folyamataiba, ha átengedi magán, saját hagyományaival ötvözi s gazdagítja az új koreszméket, korántsem ellentmondásmentes. A kérdés éppen az, hogy történelmileg adottnak és feloldhatónak, vagy fátumszerűnek tekintjük-e nemzeti történelmünk évezredes adottságát.

A nemzetiét és nemzettudat valós vagy vélt ellentmondásait elemezve még egy hagyomány létével kell számolnunk. Arra a konzervatív szemléletmódra gondolunk, amely a magyar társadalomfejlődés idézett ellentmondásait egymást kizáró típusok megalkotásával rögzíti, merevíti ki. Az »egészséges« és a »beteg« nemzet, a »keleti« és a »nyugati«, a »népi« és »urbánus« ilyen konstruált bipoláris típusok. Jellemzi e konzervatív gondolkodási módot továbbá az egymást feltételező tünetegyüttesek dichotomikus szembeállítása. Ily módon szembesítik például feloldhatatlan ellentétként a nemzeti és az internacionális vonatkozásokat, a várost és a falut, állítják szembe a modernizációt és a hagyományőrzést stb.

Ezen gondolkodási stílusok, ideológiák a történelmi tudat formálásában fontos szerepet játszottak, s olyan feltételezéseket, evidenciaként kezelt megállapításokat építettek közgondolkodásunkba, amelyek egyaránt nehezítik nemzeti történelmünk és létünk valóságos ellentmondásainak érzékelését. Aki tehát e kérdéseken töpreng, értékválasztásra kényszerül. A bipoláris típusalkotás tudományos kritikája, s e szemléletmód meghaladása témánk szempontjából nemcsak azért kulcsjelentőségű, mert értéktételezései idegenek saját felfogásunktól, hanem azért is, mert e szemléletmód kizárja a történelmi folyamatok dialektikus értelmezését, annak megértését, hogyan és miért vált érvényesen vagy felemás módon a külső hatás belső feltétellé, hogy milyen áttételekkel válhatott az európai kontinens különböző régióiból származó katolicizmus, a humanizmus, a reformáció, a felvilágosodás vagy a szocializmus a magyar szellemi élet belső erjesztőjévé. Idegen továbbá e szemléletmódtól a társadalomszerkezeti összefüggések vizsgálata, ami nélkül a rendek és osztályok valóságos szerepe a nemzeti lét, nemzeti állam formálásában nem értelmezhető. A dichotomikus látásmód ugyanakkor szembeállítja a nemzeti történelem szerkezeti és lineáris vizsgálatát, értéktartalmat is tulajdonítva a történelmi megismerés irányzatokká stilizált, s egymást kizáró ideológiaként jellemzett mozzanatainak.”

A szerző ez után a magyar államalapítás korát elemzi, s Győrffy György kutatásaira alapozva bizonyítja be, hogy a Német- Római Birodalom terjeszkedő politikájával szemben a birodalom határain lakó pogány népek számára „a kereszténység felvétele, a frank királysággal rokon jellegű államszervezet létrehozása volt az önmegőrzés egyetlen járható útja. A cseh, a lengyel és magyar államalapítás megközelítő egyidejűségét e tény magyarázza.

Az államalapítás az említett országokban sem kapcsolható történelmi személyiséghez. Magyarországon is történelmi folyamatot teljesített be I. István. Államszervező munkája korszakos jelentőségű, nem egyszerűen lemásolta, hanem adaptálta a frank királyság intézményeit. E szempontból fontos, hogy bármily megrázkódtatásokkal járt is, a folytonosság megszakításának, majd magasabb szinten való reprodukálásának magában a magyar társadalomszervezetben alakultak ki a feltételei.”

Terjedelmi okokból nem követhetjük végig a tanulmánynak az ezeréves magyar történelem fordulataihoz fűzött megjegyzéseit. A legfontosabbnak azokat a megállapításait tartjuk, amelyeket a szerző jelen századunk magyar történelmével kapcsolatban fogalmazott meg. A trianoni békekötésről és a rákövetkező korszakról a következőket mondja:

„A magyar uralkodó osztályok végzetes mulasztásairól tárgyilagosan kívántunk szólni, de az is történelmi tény — s az egyik igazsága nem olthatja ki a másikat —, hogy Trianon nem az igazságtétel fóruma volt. Tény, hogy magyarlakta területeket is elcsatoltak, ott is elvágták a falvakat a számukra természetes központot jelentő városoktól, ahol ezt sem nyelvi, sem földrajzi kritériumok nem indokolták. Az ellenforradalmi rendszer azonban e fájdalmas igazságtalanságokat arra használta fel, hogy diszkreditálja a demokráciát, a szocializmust, s viszszamenőleg igazolja a volt történelmi osztályok nemzetiségi politikáját

— legfeljebb annak liberális illúzióit marasztalva el.

Az események egymásutániságát ugyanis, az ok és az okozat viszonyaként jellemezték, ily módon közvetlenül a forradalmakat jelölték meg a történelmi Magyarország öszszeomlása okaként. Arról a nyilvánosság fórumain 1945-ig nem esett szó, hogy Horthyékat az antant azzal a feltétellel juttatta uralomra, hogy a trianoni békeszerződést elfogadják. Elmaradt ily módon az erőszakos magyarosítás következményeinek és az új realitásoknak a tárgyilagos számbavétele, az elmaradottság tüneteinek és szerkezeti okainak lényegre törő elemzése, s minden visszásság gyógyírjaként megfogalmazódott az új mitológia: »Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.« A hivatalos politika számára a politikai játéktér átdíszletezése ellenére — az antiliberalizmus, a keresztény nemzeti elv előtérbe állítása, a hivatalos ideológia rangjára emelt reformkonzervativizmus ennek a dekórumváltásnak jellemzői

— ezért kínálkozott egyetlen alternatívaként az ellenforradalmi folyamat radikális elemeinek pacifikálása és — megváltoztatva a megváltoztatandót — a feudálkapitalista társadalomszerkezet restaurálása. Az irredenta és a korszerűtlen társadalomszerkezet megőrzése egy politika két oldala, s mivel az irredentizmus érzelmi kihatása oly erőteljes volt, hogy annak létjogosultságát az uralkodó elit egyetlen csoportosulása sem kérdőjelezte meg, a konzervatív álláspont gazdag érzelmi tartalékokkal számolhatott. »Az ellenforradalmi garnitúrának — írja Bibó István —, mind reakciós, mind fasiszta árnyalata is elszakíthatatlanul el volt kötelezve ennek a mozdulatlanságnak — s közöttük a különbség csak annyi volt, hogy az egyik következetesen végigvitte, a másik álreformokkal és álforradalmakkal spékelte meg ... Csakis ennek a mozdulatlanságnak az ismeretében érthetjük meg, hogyan volt képes a magyar társadalom vezető rétege a húsz esztendő trianoni revizionizmus ideje alatt a kiegyezés nemzetiségi szemléletét is a maga teljességében megőrizni.«

Az uralkodó elit egyetlen frakciója sem merte kimondani, hogy a jogorvoslást követelő igazságtalanságokon túl mi az, ami a politikai realitások közepette megmásíthatatlan, hogy a »mindent vissza« jelszava hosszabb távon sem megvalósítható. A követelések történeti-jogi igazolása érdekében ugyanakkor újrafogalmazták a Szent István-i állameszményt és a szentkorona-tant. E megalapozatlan párhuzamokkal, középkori metaforákkal operáló elméletben, mely tudatosan táplálta az irracionális szenvedélyeket, a történeti Magyarországot a szent korona testével azonosították, az elcsatolt területeket pedig az István megalkotta corpus politicum letört darabjaiként jelenítették meg. Az érzelmek felszítását megkönnyítette, hogy az utódállamok polgári politikusai — Romániában és Jugoszláviában szélsőséges formában —, megismételték a történelmi Magyarország uralkodó köreinek tévedéseit. (Románia például a szövetséges és társult főhatalmak előtt ünnepélye-14