Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-10-02 / 20. szám

I

ttudcrtunk tükrében

sen vállalta, hogy »►faji, nyelvi vagy vallási különbség nélkül«, tiszteletben tartja a törvény előtti egyenlőség elvét, ám a két világháború között elfogadott két alkotmány egyikében sem találjuk nyomát a kötelezettségvállalás teljesítésének, még a jogi normák »világában« sem. Így nem esik szó a nemzetiségek nyelvhasználatáról: az 1923. évi alkotmány például — Mikó Imre kutatásaira hivatkozunk —, egyáltalán nem ismeri el a nemzetiségeket »közöleteknek«, hanem csak románokról beszél, akik az alkotmány 5. §-a szerint »»faji, nyelvi vagy vallási különbségre való tekintet nélkül élvezik a közszabadságokat«. Nem nehéz e koncepció mögöttes rendezőelveként felfedeznünk az egységes politikai nemzet román változatát. A királyi diktatúra alatt hozott második alkotmány a közszabadságokat biztosítja ugyan, de azokat — idézzük Mikó Imrét —, »faji és vallási különbségekre való tekintet nélkül« terjeszti ki az összes románra — 4. és 5. § —, a fasiszta terminológiának megfelelően, nem említve a nyelvi különbségeket. A nemzetiségek közösségekként való elismerése az alkotmányban tulajdonképpen közvetve éppen a kisebbségi jogok megsértésével kapcsolatos. A 22. § kimondta, hogy a köztisztségek »csak román állampolgárokkal tölthetők be, figyelembe véve a román nemzet többségi és államalkotó jellegét«.)

Ezen új folyamatokkal is számolva és az irredenta politika távlattalanságát is felismerve, az ellenzéki nemzeti radikális mozgalmak a kultúrnemzet fogalmának megújítására tettek kísérletet. A Bartha Miklós Társaság fiataljai például kinyilvánították, hogy olyan történelmi körülmények között, amikor az állami keretek nem fogják át az élő nemzet egészét, a nemzeti lét alapvető kerete a kultúra: a nemzethez tartozás ismérve e megváltozott feltételek között meghatározóan a kulturális-nyelvi kötelék benső parancsként való vállalása. A nemzet folytonossága szempontjából a legfontosabbak azok a rétegek, amelyek sértetlenül őrzik az ősi kultúrát. Ezért elsődleges parancs a paraszti létforma óvása és tanulmányozása. őszinte népszeretet, újító szándék ötvöződött ezen elméletben a konzervatív elvekkel, de — mint ezt a Bartha Miklós Társaság jobbszárnyának későbbi története is példázta —, az etnikai ismérvek irracionális értelmezése a fajelmélet felé fordulás veszélyét is magában rejtette.

Az ellenzéki mozgalmak politikailag is elhatárolták magukat az irredentizmustól. S nemcsak a szociáldemokrata és kommunista politikusok. Móricz Zsigmond a totális revízió ábrándkergetése helyett, »a haza belülről való gazdagításának« útját tartotta járhatónak; Németh László Kelet-Európa kis népeinek együvé tartozását kísérelte meg igazolni a kultúratörténet tényeivel: Bartók Béla munkássága azt példázta, hogy a népi kultúrákban a határok jelképesek, a szomszédságban élő népek gazdagítják egymás kultúráját: együttműködésük és egymásra utaltságuk egyidejűleg hagyomány és korparancs. A Márciusi Front kiáltvány a dunai népek öszszefogását követelte 1937. március 15-én.

A végkifejlet azonban ezúttal is tragikusnak bizonyult. A történelmi Magyarországot nacionalista mozgalmak robbantották szét, s a nacionalizmus nacionalizmust szül: az elmagyarosítási kísérletek az utódállamokban hasonló praktikák igazolásául szolgáltak. A kisebbségben élő magyarság sérelmeit a revizionizmus céltudatosan dramatizálta, s a világháborúban való részvétel kötelezettségeit vállalva — jóllehet annak kimenetele minden józan gondolkodású ember számára kiszámítható volt —, az uralkodó elit rálépett az országgyarapítás útjára. A visszacsatolás eufóriát eredményezett, józan hangok alig voltak hallhatóak az ünneplők kórusában.

A Horthy-rendszer — jóllehet szavakban türelmet, megértést ígért — Bibó István tanúságtétele szerint — »a bekebelezett nemzetiségekkel szemben megismételte a régi magyar nemzetiségi politika összes balfogásait és brutalitásait: egyik oldalon a Szent István-i állameszmével, mely már akkor is kevés volt, mikor Deák Ferenc-féle nemzetiségi törvénynek hívták; másik oldalon a Szent István-i—Deák Ferenc-i állameszmére való minden tekintet nélkül folyó otromba és visszafelé elsülő magyarosítási kísérletekkel és végzetes karhatalmi atrocitásokkal. S a werbőcziánus köznemesség uralmi szellemének és kiváltságtudatának a továbbélése gondoskodott arról, hogy elegendő számban álljanak rendelkezésre felsőbbrendűségi tudattal áthatott kisemberek is mindeme esztelenségek végrehajtásához«. 1946-ban az új Magyarország képviselői Párizsban újra a vesztesek asztalánál foglalhattak helyet.”

A második világháború után Kelet-Európábán sorra alakultak meg a népi demokratikus államok, s fejlődésünk egyik meghatározó tétje a szomszéd országokkal való kapcsolatunk rendezése volt.

„Az irredenta politika kompromittálódott, a háborút vesztett nemzetnek nem volt más útja, mint a Duna-völgyi népekkel való barátságos viszony kialakítása, a népi demokratikus országokkal való összefogás.

A felszabadulás utáni első éveket e vonatkozásban egymásnak ellentmondó tendenciák jellemzik: az újvidéki és erdélyi atrocitások, a felvidéki magyarság áttelepítésével kapcsolatos fájdalmas történések szembesülnek a demokratikus, szocialista erők hídépítő törekvéseivel. Mégis, a népi demokratikus erők felülkerekedése a szomszédos országokban erősítette a reményt: a nemzetek közötti viszonyban egy új korszak kezdődik e térségben; az atrocitások csak egy régi korszak utórezgései. Az államközi szerződések a nemzetiségi jogok szavatolása, a kultúra munkásainak közeledése, egymás kulturális értékeinek bemutatása, a demokratikus ifjúsági szövetségek építőtáborai megerősíteni látszottak ezt a feltételezést. Nem kevesekben az a remény is megfogalmazódott, hogy a szocialista távlatokban a baráti népeket elválasztó határok is jelképessé válnak. Nem így történt: az ötvenes években a határok lezárultak; nem a közeledés.

hanem az eltávolodás jellemezte ezen években a Duna-völgyi népek kapcsolatát.”

Nemzettudatunk mai helyzetét vizsgálva nem feledkezhetünk meg ezekről a történelmi aspektusokról, s nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a mai jelenségeket sem, amelyek — pozitív vagy negatív irányban — ma is befolyásolhatják egészséges nemzettudatunk kialakítását. A tanulmány szerzője itt a nyilvánosságot emeli ki:

„A nemzeti lét ellentmondásainak nyilvános megvitatása, a nagyobb mozgástér a feladatok megoldásában, a közös felelősségvállalás a nemzeti önbecsülés erősítésének leghatékonyabb formája.

Nemzettudatunk belső kiegyensúlyozottságának történelmi fejlődésünk sajátosságaiból következő másik fontos eleme: az anyaország és a Magyar Népköztársaság határain kívül élő magyarság viszonya. E viszonyrendszer elválaszthatatlan attól a napjainkban új módon időszerű kérdéstől, hogy »ki a magyar, ki tartozik a nemzethez«, vagy más megfogalmazásban, az állami lét nélkülözhetetlen eleme-e a nemzet létezésnek, vagy fennmaradhat pusztán szellemi képződményként, corpus spirituáléként is?”

E kérdések megválaszolásánál nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy 1917 októberét követően a világ számos részén új nemzettípus alakult ki, amelyben „elvben már fejlődésük jelen fokán is adottak a nemzeti egység és a nemzetközi osztályszolidaritás érvényesítésének politikai feltételei. A gyakorlatban ugyanakkor ezen elvek nem mindenütt valósulnak meg egyforma következetességgel. Különösen azon országokban nem, amelyekben a forradalmak előtt nem fejeződött be a polgári nemzetté válás folyamata, s erősek a nacionalista tendenciák.”

„Az állami és nemzetiségi határok a szocialista társadalmakban sem esnek egybe. Vannak olyan országok, amelyek történelmi-földrajzi adottságaikból következően szocialista köztársaságok föderatív elven alapuló államszövetségei (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia), vannak soknemzetiségű államok, amelyekben a vezető etnikum egésze vagy meghatározó többsége az adott ország határain belül él (Románia), s — mint Magyarország is példázza —, van olyan szocialista nemzet, amelynek etnikuma nem egy állam területén él.

E történelmi adottságok motiválják, hogy különbséget tegyünk etnikum, nemzet, nemzetiség között. Az etnikum — ez korábbi elemzéseinkből is kitetszett — a legnagyobb múltú képződmény, melyet a közös nyelv, kultúra, történelmi hagyomány köt össze. Nemzetnek szocialista viszonyok között is az önálló államisággal rendelkező etnikumot tekintjük, eltérően azoktól, akik a nemzetet »lelki valóságként« határozzák meg. Ez azt is jelenti, hogy felfogásunk szerint a szocialista nemzet — fejlődésünk mai fokán és belátható távlatokban —, a fejlődő kooperáció ellenére, s az által is ösztönözötten önálló népgazdasággal rendelkezik, s ily módon a szocialista nemzetközösség tagjaként is önálló érdekviszonnyal rendelkezik. Egyidejűleg a szocialista nemzeti állam a történelmi folytonosságnak, a nemzeti kultúra és anyanyelv ápolásának is letéteményese. A magyarságnak a »világban való jelenléte« szempontjából is azért meghatározó jelentőségű a Magyar Népköztársaság gazdasági, politikai, kulturális fejlődése.

A nemzetiség kisebbségi státussal rendelkező etnikum. E fogalom megfelelő értelmezése nemzettudatunk kiegyensúlyozottsága szempontjából különösen két vonatkozásban jelentős. Egyrészt, mert a mai Magyarország területén összefüggő tömbökben élnek magyar nemzetiségiek, akiknek állampolgári hovatartozása és nemzeti identitástudata nem föltétlenül esik egybe: lojális polgárai annak a szocialista államnak, amelynek területén élnek, amely szavatolja számukra az egyenjogúságot, az anyanyelv szabad használatát, kultúrájának ápolását, míg a közös történelmi múlt és hagyomány az anyanemzethez kapcsolja őket. A lenini nemzetiségi politika elveinek következetes és méltányos betartása esetén — s mint a pozitív és negatív tapasztalatok tanúsítják: csak akkor — e sajátos kettősség nem szolgál feszültségforrásul, s a nemzetiségek valóban betölthetik az e térségben élő népek között a híd szerepét.

Ugyanakkor a magyar etnikum nem csupán összefüggő tömbökben él. Szerte a világban élnek magukat magyar származásúnak valló családok, akik távoli államok polgáraiként is kötődnek saját vagy szüleik egykori anyanemzetéhez. E szórványmagyarság is a magyar etnikumhoz tartozik, jóllehet azon országokban, melyben élnek, nem tartják számon őket önálló kisebbségként, s maguk sem tartanak igényt kisebbségi jogokra.

A múlt, a jelen s a jövő kapcsolatát ily módon értelmezzük tehát. Csak a megújulásra kész népeknek van jövőjük. A napjainkban oly gyakran emlegetett szervesség nem azonos a múlt értékeinek változatlan reprodukciójával, s még kevésbé a mozdulatlansággal. Ellenkezőleg, csak ha egy nép újra és újra képes a szerkezetváltozásra, s azt saját megszenvedett tapasztalataival összhangban valósítja meg, van és lehet reménye a lépéstartásra. A folyamatos megújulási készség, a »közös múlt« vállalása és bevallása, a nemzeti előítéletekkel való szembenézés ugyanakkor csak együtt biztosíthatja a nemzetiét és nemzettudat harmóniáját. A megfordított előítélet, a Lenin által oly találóan jellemzett »önmegvetés« ugyanúgy nem biztosíthatja egyetlen nemzet egészséges identitástudatát sem, mint a történelmi múlt mitologizálása, amely mindig más népek »romantikus« mitológiáival szembesül. Mert „A harcot, amelyet őseink vívtak, még nem oldotta békévé az emlékezés.” Mégis az egyetlen alternatíva, amely a megkezdett jövő folytonosságát biztosítja, a József Attiláéi jövendölést előlegezi: »...rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés«.”

S. P. J.

15