Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-08-21 / 17-18. szám

Amerikai vázlatok

(Betörő) Egy éjjel arra ébredtem fel, hogy L. fönn vaui, és szokatlan idegességgel járkál.

— Mi történt?

— Valaki van a házban.

— Nálunk?

— Itt nálunk.

— Ezt honnan veszed?

— Hallottam. És jobb, ha te is figyelsz.

Figyeltem, füleltem, nem hallottam semmit.

— Álmodtad.

— Dehogy álmodtam.

De azért csak rászánta magát, hogy visszafeküdjön. Egy kis idő múltán azonban a csendben most már én is hallottam, amit ő hallott. Fönn két szoba van, lenn is kettő meg a konyha. A nesz lentről jön. Mintha valaki morogna odalenn, s mintha ö maga is fülelne közben., figyelő csendeket iktatva óvatos mozgásába.

— Hallod?

— Hallom.

S ahogy hallottam, én is ideges lettem.

— Megmondtam, hogy nem lehet fegyver nélkül lenni itt, az isten háta mögött, magunkban. Mindenkinek van fegyvere, csak nekünk nincs.

S ez igaz volt, s egy idő óta mind gyakrabban vitatott téma is köztünk. Főként azóta, hogy annyi rémületes dolog esik meg mindennap ebben az országban.

S ezen a nyáron szinte minden kintlétünkkor vitatkoztunk fölötte. Itt Hillsdale-ben ugyanis egy jótét lélek odaadta üresen álló házát valami egyesületnek, mely szintén jótéteményként, magánszorgalomból, bódítószerre kapott fiúkat és lányokat kezdett kúrálni benne. Az egész falu megbolydult ettől. A község hivatalos eljárást indított eltávolításukra. Köztudomású, hogy a bódítószier nyomorultjai viselkedésükben kiszámíthatatlanok, nemritkán életveszélyesek, s ha egycsomóban vannak, még veszedelmesebbek lehetnek Minden kitelhet tőlük. A hillsdale-iek félelme így joggal zúdult fel. S én is joggal erősködtem azon, hogy most már valóban ideje volna valami lőfegyvert beszerezni. De L. még mindig nem akart hallani róla. Tessék, most itt állunk védtelenül. Ki tudja, ki van a házban. Lehet, hogy egy meglógott alak — esetleg többen is — a kúrálóházból. A rendőrséget kéne felhívni. De mit mondunk nekik? Hogy gyantás zajt hallottunk? Nevetséges. Különben is a telefon lent van. S talán már el is vágták a vonalat. Az effajta emberek kábulatukban vagy kábulatszomjukban, bármennyire is beszámíthatatlanok, ördögien módszeresek tudnak lenni.

Közben valamennyire felöltöztünk, azzal, hogy muszáj lemenni. S ahogy a falépcső megroppant léptünk alatt, ijedt szemrehányással néztünk egymásra. A neszezés mozgolódásunkra megszűnt. Leérve, a lámpákat sorra felgyújtottuk, ahogy jártuk körbe nagy elővigyázattal a helyiségeket. Benéztünk minden szekrénybe, még a zuhanyozóba is. A helyzet javulni látszott, de még hátra volt a pince. Pincénk bentről a házból nyílik, s az oda szolgáló villanyokat fönt is meg lehet gyújtani. Meggyújtottuk és vártunk; semmi gyanús. Lementünk, ez a lépcső is ropogott, de odalenn se volt semmi, csak csupasz falak meg a hideg fényben a nagy üresség. Az ablakok zárva, s mind épek. Most már megkönnyebbültünk. De felérve, alighogy megálltunk a pinceajtóban, a nesze zést ismét tisztán lehetett hallani. A nappali felől jött, s annak is abból a részéből, melynek falába a kandalló van beépítve.

— A kandallóban?

— A kéményben — mondta L. —, csak egy szerencsétlen állat lehet.

Így már bátran mentünk oda. De közeledtünkre a nesz megint megszűnt. Helyette, most először, hosszú sziszegés jött. Valóban a kéményből. Most már nem volt nehéz kitalálni, mi történt. A kandalló tágas, nyitott tűzihelyrészét a belőle nyíló kéménytől, a1 torkolatban, egy rézsűt álló fémlemez választja el. Ez egy fogantyúval nyitható és csukható. Most éppen be volt csukva. Az történhetett tehát, hogy az állat beleesett vagy belemászott a kéménybe, s e fémlemezen fennakadt, s ez mintegy csapdaként tartja fogva. Ebből próbált újra meg újra szabadulni. S ez az újra meg újra okozta az ismétlődő neszeket. Hosszabb csendjeit pedig az, hogy időnként hallotta a mi mozgolódásunk zaját, s féltében egy darabig nem mozdult. L. persze mindjárt ki akarta szabadítani, csak nehezen tudtam lebeszélni róla. Nem tudjuk, miféle állat — sziszeg is! —, mit kezdünk vele, ha bekerül ide a házba. Majd reggel kitalálunk valamit. Félni már nem kellett, de aludni nem sokat aludtunk. Az állat vergődését csak hallottuk, s egyre roszszabb volt hallgatni.

Reggel L. felhívta az öreg Granackert. Az úgy vélekedett, hogy ha az állat sziszeg, majdnem bizonyos, hogy mosómedve. S nem szabad hozzányúlni, mert csúnyán harap, ö majd átjön, leönti valamivel, amitől elkábul, s akkor kiveszi.

— És nem döglik abba bele?

— Beledögölhet.

L.-nak ez nem volt használható megoldás. Szombat volt, be kellett menni a faluba vásárolni. L., aki ismerőst látott, mindnek elmondta, hogy állat van a kéményünkben, s nem tudunk mit csinálni vele. Egy farmer, aki félifüllel hallgatta, amint

L. az üzletben meséli a történetet, odaszólt:

— Mért nem gyújtják be a kandallót?

— Maga is okos ember, csak ölni tud.

— Hát meg akarnak szabadulni tőle, nem?

L. csak egy pillantással válaszolt, mely sértőbb volt, mint amit az imént mondott. A farmer vállat vont. Nem értette — mások se nagyon —, miért kell az egészből ekkora ügyet csinálni. A nap eltelt használható gondolat nélkül. Az állat meg csak vergődött a kéményben. Késő este Great Barringtonban élő barátaink, Jászaiék azt a tanácsot adták, próbáljuk meg a tűzoltókat, azok ilyesmiben segíteni szoktak.

Másnap L. jókor fel is hívta őket. Húsvét vasárnapja volt: magas ég, tiszta idő, fényözön, S alighogy letette L. a telefont, a tűzoltókocsi már meg is állt házunk előtt az úton. Cseresznyepiros volt, nagy rézcsengővel, rézdudával s körben mindenütt rézpántokkal. A fecskendők

szürke kígyói szép karikába göngyölítve függtek az oldalán, fejük szintén sárgaréz. Az egész akár egy óriás játékszer. Cseresznyeszíne meg rengeteg reze csak úgy ropogott a reggeli ragyogásban. S ilyen ropogós emberek is ugráltak le róla, frissen a friss reggeltől, arcaikon a jót alvás balzsamával, jókedvűen. Csupán néhányon volt tűzoltóöltözet, az a hatalmas, háromszögű csákó meg a térdig érő, bő köntös. A többi civilben volt, csak úgy ingujjban, hajuk még nedves a zuhanyozástól. És még mindig jöttek, egyik személygépkocsi a másik után futott be. Szemlátomást örvendve a jó ürügynek, hogy megszökhetnek az ünnepi semmittevés otthoni unalmából. Voltak már vagy húszán, alighanem az egész hillsdale-i tűzoltó testület idegyűlt. Megkezdődött a művelet. Be csak egy jött a házba, nagy azbesztkesztyűvel a kezén, s szétvetett lábbal megállt a kandalló előtt.

— De nem szabad megölni — jött elő L-ből a két nap óta növekvő aggodalom.

— A tűzoltók nem ölnek — mondta a fiatalember, s mintegy ráébredve, hogy mily szép választ adott az egész testület nevében, egy nagyra nyílt mosolyt tett még hozzá. Odakint közben a szerkezettel hosszítható létrát nekitámasztották a kéménynek. Joe, a parancsnokuk fölment, kötelet és egy nagy zseblámpát vitt magával. A lámpával bevilágított a kémény üregébe, a fejét is utána dugta. Aztán kiegyenesedett, a kormos port leverte ingujjáról, s némi csodálkozással, de röviden csak azt mondta:

— Vadkacsa.

Az udvar gyepén nagy bolyban üldögélők-állongók közül egy befutott a házba.

— Vadkacsa.

És a fiatalember, aki még mindig szétvetett lábbal állt a kandalló előtt, lehúzta nagy kesztyűjét, a fogantyúval rést nyitott a kémény tortorkolatán, benyúlt, s már ott volt markában a madár.

— Egy vadkacsa — mondta ő is.

Ritka szép példány volt, színei

gyönyörűek. Zöldes is, szürkés is, barnás is, kékes is, a piroson kívül minden szín, bársonyosan egybemosódva. S meglepő nyugodtan viselte magát a marokban, csak apró gombszemei pillogtak. L. sírva fakadt.

— Tegyük ki a vízre — mondta —, hogy kipihenje magát. De én tudtam, arra is gondol, nehogy elvigyék és meg is egyék, mint Bogárdék a teknősbékát, melyet a tó vízéből fogtak egyszer ki kérésünkre. S hátha megmarad nálunk, s lesz vadkacsánk is.

Ám alighogy kiléptünk a házból, a madár felröppent a tűzoltó tenyeréből, s egyetlen húzással elrepült, anélkül, hogy röpte egyszer is megbicsaklott volna. Ki tudja, hány napig volt a kémény csapdájában, étlen-szomjan, küzdve szakadatlanul a szabadulásáért, s íme, mily könynyen elszáll, egyre magasabbra húz, föl a dombok fölé. Mögöttük tűnt el.

Ezen nemcsak mi, az egész tűzoltótestület elámult.

Részlet a Magvető könyvkiadónál 1982- ben megjelent kötetből.

39