Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-08-21 / 17-18. szám
Doráti Antal előszava Vámos László készülő albumához „A muzsika, persze, kizárólag auditív művészet, de vizuális melléktüneteit nehéz és talán nem is tanácsos kikerülni” — mondta egyszer Sztravinszkij egy kaliforniai beszélgetés közben, a társaság egy tagjának válaszolva, aki a zene elvontságáért kardoskodott. Valóban, nemigen lehet figyelmen kívül hagynunk vagy letagadnunk, hogy auditív és vizuális reakcióink összefüggésben állanak egymással. Ha valamit meghallunk, ami felkelti érdeklődésünket, a hang irányába fordítjuk fejünket, odanézünk, mintegy „látni akarjuk” a hangot, keressük a hangadó forrást. Ezen ösztönös mozdulat alól kivétel nincs. Sőt, annyira rabjai vagyunk ennek a „hangralátási” ösztönnek, hogy olyan hangadó objektumokra is rátapad a szemünk, melyeken semmi olyan látnivaló nincs, ami a belőle kiáradó hangok megértését, esetleg élvezetét elősegítené, például egy működő magnetofon-kazetta, egy forgó gramofonlemez, egy bömbölő sziréna. Zenehallgatás közben majdnem mindig az előadó zenészeket nézzük. A hangversenytermekben az oszlop mögötti ülőhelyek a legolcsóbbak, mégis legtöbbnyire üresek maradnak. Van persze, aki behunyt szemmel élvezi a muzsikát, de ha megfigyeljük ezeket a „szemethunyó” hallgatókat, hamar észrevesszük, hogy magukbazárt, áhítatos magatartásuk sohasem tart néhány „pillanatnál” tovább; szemük függönyei hamarosan felnyílnak, és ők is csatlakoznak azokhoz, akik nyitott szemmel élvezik a muzsikát, tehát nemcsak hallani, hanem látni is akarják. Ez a megállapítás, az átlagos zenehallgatókra vonatkozik, nem a zenecsinálókra. Ezeknek ez kevés volna, ök hallják, látják, tapintják, ízlelik, lélegzik, a hangok művészetét, ez az ő légkörük, amelynek szféráján kívül nincs létezésük. Ilyen gondolatok járnak a fejemben Vámos László fotóit nézegetve. A kötet anyagát nézve — egyik kiválóbban van fényképezve, mint a másik — szinte restellem, hogy alkotójuk ennyi gondot, szeretetet, megérzést, megértést pazarolt zenészkollégáim — s jómagam — fintoraira. Eltűnődöm. Hát „így nézünk ki”. Elég baj, de így van, nincs kétség, itt a bizonyíték. És miért is ne lássák mások is, ha kíváncsiak rá? Becsületes, emberi mélységből jövő, és azokat feltáró „torzképek” ezek. Bizony, a zenélés fizikai megnyilvánulásai nem „szépek” a szó szokványos értelmében; sokszor groteszkek, néha egyenesen visszataszítók. A felfújt arcú fúvós, kitekert kezű hegedűs, kidagadt nyakú énekes, ficánkoló karmester látványa messze jár az esztétikus ideáltól. Mindezt jól tükrözik az itt összegyűjtött képek, melyeknek első nagy érdeme, hogy nem hízelegnek. Második, és még nagyobb érdemük azonban, hogy keresztülvilágítanak a formai felszínen és tisztán mutatják az ábrázolt muzsikusok mindenen keresztül való teljes koncentrációját, szinte démoni megszállottságát, énjüknek a zenében való teljes elmerülését. Harmadik és legfelsőbb érdemük pedig — benyomásom szerint — az, hogy összességükben egy, egyetlen, egyéni tapasztalatot közölnek: — a fényképezőét, aki mintegy átszűrte lencséjén a látottakat és saját egyéniségének egyensúlyába hozta őket. Ez a vizuális harmónia immár független választott objektumaitól, és önálló művészi élményt, élvezetet nyújt. Ha jól figyelünk rá, ezt a könyvet nemcsak látni, de „hallani” is lehet._____. i(kl\ 40
