Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 2. szám
A legényem behozta a reggeli postát. A hírlapok és árjegyzékek közt egy levelet találtam, melynek borítékján megismertem Áldó Kálmán kezevonását. Ezek a gömbölyű, gondos és rokonszenves betűk már sok vidám családi lakomához hívtak. A levél Fiúméból érkezett. Áldó egy héttel ezelőtt Abbáziába utazott, hogy rendbe szedje az idegeit. Az utóbbi időben igazán kissé idegesnek látszott... Vajon hogy érzi magát most A levél így szólt: Kedves Imre! Holnapután tudni fogja az egész ország, hogy sikkasztottam. A bűnömet nem tehetem többet jóvá. Nem tudom, hogy túlélem-e a becstelenségemet, de annyi bizonyos, hogy élve nem fogtok többé viszontlátni. Hajdani barátságunk emlékére kérlek, készítsd elő szegény jó Vilmámat a szörnyű csapásra, ö semmit sem sejt, és nem akarom, hogy a hírlapokból tudja meg a valót. Megpróbáltam, de képtelen vagyok rá, hogy írjak neki. Te gyakran szoktál nagy elnézéssel beszélni bűnbe esett emberekről. Talán el tudod képzelni azt is, hogy nem vagyok rossz ember, ha rosszat tettem is. Mondd meg Vilmának, hogy bocsásson meg ha tud, és csókold meg helyettem a szegény gyermekeimet. Isten fizessen meg jóságodért! Köszönt boldogtalan híved: Áldó Kálmán 17. i. Semmiképpen nem akarlak belekeverni az én nyomorúságomba, azért bátran átadhatod ezt a levelet a rendőrségnek. Kálmán Áldó volt ismerőseim közül az, akire szívesen rábíztam volna á becsületemet és a vagyonomat ... Némi restelkedéssel vallom be, hogy bizalmas embereim közül ő már a második, aki sikkasztott. Az első is szakasztott olyan finom lelkű, rokonszenves és rendes ember volt, mint Áldó, ő is példás családapa volt, és a fellebbvalói őt is nagyon kedvelték ... Délelőtt tízkor bekopogtattam Áldóék lakásán. Ott laktak a város végén, ablakaik a népkertre nyíltak. Sejtelmem se volt még akkor, hogy mit fogok mondani az asszonynak. Hogyan mondja el az ember a szerető hitvesnek, hogy az ura gazember? Erre vonatkozólag nem ad utasítást semmiféle Művelt Társalgó. Áldóné a nagy nappaliban volt, és éppen tízórait adott a gyerekeknek. Vidáman fogadtak, mint a ház régi barátját szokás. — Üljön le, Imre bácsi — mondta az aszszony —, maga is kap a meleg pogácsából! Amire a tíz esztendő alatt sohasem gondoltam, az most egyszerre világos lett előttem, amint körülnéztem az Áldó otthonában: ennek a nyomorult embernek sikkasztóvá kellett lennie! Az volt a baja, hogy előkelő lélek volt. és irtózott mindentől, ami közönséges: Áldó vértanúja volt a művészi ízlésnek. Gyűlölte a papírkárpitokat, az olajnyomatokat, a budapesti kárpitosok olcsó díszítéseit és a cifrálkodó zsugoriságot. A lakása azzal a pomDás egyszerűséggel volt berendezve, mely a fejedelmek magánlakosztálvait jellemzi. Stukkós padmaly, selyemkárnit, válogatott műtárgyak. A szoba délnek feküdt, de igen világos volt, bár odakünn erősen havazott. A gázra berendezett velencei kandalló fölött bájos Bunny-kép függött. A gáz égett a kandallóban. és a szobát kellemes fenvőillat járta át. Áldóék előkelő, tiszta és kedves levegőben éltek. Herczeg Ferenc 1863-1954 A Ferenc József-i aranyidők és a két háború közti hivatalos, konzervatív társadalomszemlélet és politika ünnepelt írója jómódú sváb polgárcsaládból származott; a Herczogok gyógyszerészek, selyemgombolyitó üzemtulajdonosok voltak, apja pedig Versec polgármesteri tisztét töltötte be. ű maga is csak a gimnáziumban tanult meg magyarul, s első müveit német nyelven irta. Jogász volt a pesti egyetemen, de egy halálos kimenetelű párbaj miatt a váci fogházba került. Ott írta meg Fenn és lenn (1890) c. regényét, amellyel elnyerte az Egyetemes Regénytár ezerforintos pályadiját, s egycsapásra hírnevet szerzett. Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjának lett belső munkatársa, osztozván szerkesztője nagy-magyar illúzióiban és hivatalos erkölcsi idealizmusában; 1894-ben megindította a magyar úri középosztály ízlését, szemléletét kifejező Új Időket, amelynek fél évszázadon át volt a főszerkesztője. Tisza Istvánnak feltétlen híve; együtt indították meg 1911-ben a Magyar Figyelő c. politikai lapot. Képviselő, főrendházi tag volt, adriai jachttulajdonos, badacsonyi szőlőbirtokos, a felső tízezerhez tartozó személyiség, aki Schöpflin Aladár szerint a huszártisztek, e könnyű életfelfogású, kisportolt úriemberek könnyű kézzel, mulattató szándékkal és szeretetteljesen ábrázolt világát hozta a magyar irodalomba, azoknak az urbánus uraknak a tetszését keresve, akik olvasmányaiktól nem az élet erkölcsi és intellektuális problémáinak a megmutatását és megoldását várják. Ennek a szórakoztató igénynek a legnépszerűbb terméke volt a Gyurkovics lányok s színpadon A dolovai nábob leánya. Egyébként jó képességű mesterember volt: színművei (Bizánc, Ocskay brigadéros, A kék róka), regényei (Pogányok, Az élet kapuja, Fehér Páva), s a Maupassant-i novellaszerkezetet másoló elbeszélései elegáns stílusukkal, fordulatos meseszövésükkel tettek szert népszerűségre. A második világháború után haláláig teljes visszavonultságban élt, könyve nem jelent meg. D. M. A sikkasztó felesége Az asszony mindig olyan viruló és friss benyomást tett, mintha most jött volna hideg vízből. A haja barna és hullámos, makacs és erélyes arcán a bőr barnáspiros, a tekintete erős és vidám, a szája ugyan nagy, de szép vágású, és a foga pompás. Ha arccal a világosság felé fordul, akkor látja az ember, hogy finom pehely teszi bársonyossá a bőrét. Kissé erős csontú, de azért nagyon kecses: Mindig egyszerűen, de sok gonddal és ízléssel öltözködik. Most is világoskék zubbony és fehér flanell szoknya van rajta. A lába nem kicsi, de formás, és a cipője remekbe szabott. A két kisleánya fehér ruhát visel, a fülük fölött kék csokrot kötöttek a selymes hajukba. A két szőke baba szinte megdöbbentően szép. Rózsásak, gömbölyűek, finomak mint — bocsánatot kérek! —, mint a tejen hizlalt kis malacok. Az ő gödrös arcukon is állandóan ott mosolyog az édesanyjuk derült nyugalma. — Levelet kaptam Kálmántól — kezdtem. — Nekem is írt tegnap — vágott közbe az asszony. — Holnapután már itthon lesz. Majd tréfás elkeseredéssel tette hozzá: — Nem is képzeli, az ilyen szegény szalmaözvegyet még az ág is húzza! Ma is valami nagy kellemetlenségem volt: kisült, hogy meglopott a bonne-om. — Á kis Sári? — Ö. — Kálmán valami megbízást adott nekem, azért is jöttem — kezdtem később. — Tudom már, hogy mi az! Ö mindenáron azt akarja, hogy engedjük el a fivéremnek a kamatokat. Ezen már sokat veszekedtünk. Mesébe való ennek az embernek a szíve, ha én nem volnék, biztosan tönkre tenné magát... Áldóné arca egyszerre felragyogott. Az ura jó szívéről beszélt, és ekkor eszébe jutott valami. — Jöjjön, mutatok magának valamit. De ha fecseg, kikap! A szomszéd szobába vezetett. Az ébenfa zongorán fehér márványszobor állott: a kisleányok kettős mellszobra volt. A két kőfejecske összehajolt és mosolygott. Szép és jó képmás volt. — A Kálmán karácsonyi meglepetése! ő nem is sejti, hogy a kicsinyek a szobrászhoz jártak. Mindig féltem, hogy egyikük kikotytyantja az asztalnál, de ők híven megőrizték a titkot. Tetszik a szobor? — Nagyon! Most már tessék ennek az asszonynak elmondani, hogy az ura sikkasztott! — Bácsi — mondta a nagyobbik leány —, tudunk egy karácsonyi verset... Apának tanultuk ! Együtt mondták ketten. Pásztorokról, bárányokról meg angyalokról szólt a vers. A csendesen gügyögő moll-hangjuktól kissé könnyes lett az asszony szeme. Restelite is az elérzékenyülését, és kinevette önmagát. Mikor elvégezték, megcsókoltam a gyerekeket. Az apjuk különben is megbízott, hogy csókoljam meg őket az ő nevében, a megbízásom kellemesebbik részét tehát elvégeztem volna. De most már tessék ennek az asszonynak elmondani, hogy az ura sikkasztott! Cseresznyepálinkát hoztak, az asszony maga is ivott fél pohárral, és rajtam valami kellemes és léha fatalizmus vett erőt. Olyasmit éreztem, hogy nem is érdemes a Kálmán dolgával gyötrődni. Valami majd csak lesz belőle. Csak azzal érdemes törődni, ami van: a szép lakással, a kedves asszonnyal és a bájos gyermekekkel. (Meglehet, hogy ilyenféle lelki zsibbadás vitte bele Áldót is a sikkasztásba.) Az asszony az órát nézte, majd megnyomta a csengetyű gombját. — A kisleányokat most öltöztetik. Ebéd előtt sétálniuk kell egy órát. Maga, Imre bácsi, addig majd elmondja nekem, hogy mit üzen az uram. — Igen! Bejött Jutka, a szobalány. — Nagyságos asszony — mondta titokzatos hangon, de sugárzó arccal —, itt vannak a rendőrségtől! A rendőrség szó hallatára hideg futott végig rajtam. Mintha csak értem jöttek volna! Fekete alak lépett a szobába. Festett bajszú, sárga arcú ember volt, kopott úr formá-18
