Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-23 / 2. szám
I nek, aki belopódzik idegen ember lakásába, előbb meg lehet bocsátani, mint a házi tolvajnak. A házi tolvaj visszaél a bizalommal, és ez a legförtelmesebb dolog a világon! Áldó Kálmánra kellett gondolnom, akiben oly nagyon megbíztak a fölebbvalói... — Én a maga helyében mégis megbocsátanék neki most... — Mért az én helyemben? Mért most? — Maga mondta, hogy a szülei intelligens és tisztességes emberek! Aldóné, aki nagyon bírta a szót — ezt régebbi vitáink alkalmával tapasztaltam — kész volt a válasszal. — Ha műveletlen szülők gyermeke volna, előbb meg lehetne bocsátani. De ő a viszonyaihoz képest igen jó nevelést kapott. Ö tudja, hogy mi a jó, mi a rossz, mi szabad, mi tilos. Az intelligens ember bűne súlyosabb beszámítás alá esik, mint a tudatlané. A tolvaj talán nem értette, hogy mit beszélünk, de mindenesetre megérezte, hogy ha valakitől, hát tőlem várhat segítséget, összekulcsolt kezekkel, kétségbeesett könyörgéssel tekintett reám. Most kiadtam az utolsó kártyámat. — Gondolja meg, hogy szerelemből vétkezett. Az asszony keserűen mosolygott. — Megbocsátanék, ha éhségből tette volna. De ő nem éhezett. Jó dolga volt a házamban, ennek ő maga a megmondhatója. Ügy bántam vele, mintha családtag volna. Már karácsonyi ajándékot is vettem neki... (Ennél a szónál a leány — nem tudni miért — görcsös zokogásra fakadt. A forró könnyei csak úgy patakzottak.) Aldóné pedig folytatta: — Nem vagyok szívtelen, azt maga is tudja. De ki nem állhatom az ilyen szentimentális okoskodást. Mindenki tudja, hogy mit tesz. Mindenki felelős azért, amit tesz. Vigye, kérem! Az utóbbi felszólítás a titkosrendőrnek szólt. A leány a földön feküdt, és sikongatott, mint az állat, melyet a vágóhídra visznek. A detektív úgy is hurcolta ki a szobából, mint az állatot. Az ajtóban a szerencsétlen még megkapaszkodott mind a két kezével, Jutka — akinek az egész jelenetben láthatólag igen nagy és előttem érthetetlen gyönyörűsége telt — egyenként fejtette le az ujjait. Nem fogom elfelejteni a rettenetesen szomorú pillantást, melyet a bonne ekkor rám vetett. Aldóné a szomszéd szobába szökött a kínos jelenet elől. Mikor odakünn már elcsendesedett a sikoltozás, bejött megint hozzám. Az egyébként szép arca most is még szinte szögletes volt a makacsságtól. Egy ideig szó nélkül járt fel s alá, végül megállóit előttem. — Tulajdonképpen kár volt összekülönböznünk ezen a semmiségen. Nem gondolja? Nem tudtam neki válaszolni. A lelkem tele volt keserű haraggal. Aldóné most azon törte a fejét, hogy más tárgyra terelje a szót. — Igaz — mondta —, mit is üzen az uram ? — Azt üzeni, hogy bocsásson meg neki, ha tud. Ö nem jön többé haza, mert sikkasztott. Kimondtam. A következő pillanatban már jobb szerettem volna, ha némán születtem volna. Most már ez az asszony tekintett rám krétafehér arccal, kétségbeesetten és összekulcsolt kezekkel. . . jú, első pillantásra megismertem, hogy titkosrendőr. — A kapitány úr küldte? — kérdezte az asszony. — Igenis, nagyságos asszonyom. Aldóné felém fordult. — A Sári dolgában írtam a rendőrséghez. Ki hitte volna a szenteskedőről? A smaragdos karperecemet lopta el, nem nagyon értékes, de kedves emlékem, mert az uramtól kaptam, mikor Bözsike született... Jutka megtalálta a bonne holmija közt a zálogcédulát. Most tudódott ki, hogy a kis alamuszinak kedvese is volt, valami postaszolga, annak adta a pénzt. Pedig tisztességes polgárcsaládból való leány! Megkönnyebbültem! Hál’ Istennek, hogy csak ennyiben van a dolog, ebédig még lesz időm, hogy előkészítsem az asszonyt... Igen kínos jeleneteknek lettem tanúja. Becsöngették a mit sem sejtő bonne-t — szőke, gömbölyű, kissé együgyű arcú leány volt — a detektív aztán hirtelen hozzálépett, és dörgő hangon rákiáltott: — Tolvaj! — A kis ostoba krétafehér lett, reszketett, és elpityeredett. Semmit se tagadott. Igen, ő ellopta és elzálogosította a karperecét ... A pénzt a vőlegényének adta, a postaszolgának ... Valami hiány esett a hivatalos pénzben (gondolom huszonkét forintról volt szó!), és mivel a királyi posta irgalmatlan az ilyen dolgokban, Sári meg akarta menteni a vőlegénye egzisztenciáját. . . Azt hitte, hogy a nagyságos asszony nem fogja észrevenni, mert már több egy éve, hogy nem viselte azt a karperecét... Az volt a tervük, hogy ha ketten a postással megtakarítottak annyit, akkor megint kiváltják az ékszert a zálogból, és Sári visszalopja megint a helyére .. . — Rendben vagyunk — mondta a tisztviselő. — A postás tehát bűntárs. A sikkasztás dolgának is utána fogunk járni... Azzal megfogta a leány karját. — Te most velem jössz! A kis bamba erre láthatólag nem volt elkészülve. Rémülten az asszony lába elé vetette magát, és könyörgött, hogy bocsásson meg neki. Azt mondta, hogy sohasem mer többet a szülei szeme elé kerülni, ha börtönbe viszik. — Azt hiszem, meghocsáthatna neki — szóltam halkan az asszonyhoz, A beleavatkozásom láthatólag bosszantotta Áldónét. — Szó sincs róla! — mondta. — A betörő-19
