Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-23 / 2. szám

I

A könyvtárban levőkqn első pillantásra látszik, hogy nem „muszáj-olvasók”, hanem amikor csak tehetik — önként és örömmel — bújják a könyvet, az újságot, a folyóiratot. Pedig legtöbbjük alig-alig iskolázott kétkezi dolgozó gyermeke, aki nemigen hozhatta magával hazulról a betű szeretetét. Erre az iskola, pontosabban a dobszai nevelési központ szoktatta őket.

Kívülről az iskola jottányit sem különbözik a többi falusi kisiskolától, legfeljebb egy kézzel festett táblában, amely az új, megváltozott tartalmat hirdeti: „Nevelési központ — könyvtár — hírlapolvasó — játékterem — felnőttoktatás — klubok — szabadtéri sportlétesítmény — barkácsműhely — információs szolgálat.” Ennyi mindent „tud” ez az új típusú intézmény.

A dobszai nevelési központ nemcsak az oktatási intézményeket — az óvodát, az iskolát és a napközit —, nem is csak az iskolában, a művelődési otthonban, a könyvtárban és a sportpályán szervezett és folytatott tevékenységeket, valamint a költségvetéseket, a felszereléseket, mi több, a személyi állományt Vonta össze, vette közös irányítás alá, hanem mindezt tíz településre kiterjedően hajtotta végre, azaz itt területi integráció is végbement. És éppen ez utóbbi volt a legsürgetőbb.

— Kényszerhelyzetben voltunk — mondja erről Kolics Pál, a nevelési központ igazgatója.

öt-hat éve, amikor az iskola élére állították, áldatlan állapotok fogadták. Nézem az akkori fotókat: omló vakolatú klubszobák, bezúzott ablakú könyvtárak, művelődési házaknak csúfolt hodályok. Bennük szedett-vedett, összetört-foldozgatott bútorok. És akik dolgoztak, jobban mondva dolgozni próbáltak ezeken a helyeken, azok vagy 18—19 esztendős szakképzetlen fiatalok, vagy pedig idős, kiégett tiszteletdíjasok voltak. Önállóak, de inkább magukra hagyottak.

Hogyan is lehetett volna másként? Az

1980-as népszámlálás adatai szerint e tíz apró baranyai településen összesen 3274 lakos él, s ennek is egyharmada a legnagyobb faluban, Dobszán. Képtelenség, hogy e miniatűr falvak önálló iskolát, könyvtárat, művelődési otthont tartsanak fönn. Márpedig így volt: kilenc könyvtár; nyolc művelődési ház, négy iskola, két óvoda és egy napközi működött az összevonás előtt e területen, valamennyi külön-külön épületben, külön ellátmánnyal, külön vezetővel.

Az erők tehát morzsákra aprózódtak szét. Néhány példa: 1973-ban az összes intézménynek, amely ma a nevelési központ részeként működik, két-két televíziója és magnetofonja, valamint egyetlen lemezjátszója volt. Az öszszevonás után három évvel már hét tévé, négy-négy magnó és lemezjátszó volt az oktatás és a közművelődés, illetve a tíz település közös vagyona. Közös, mert ha szükség van rá, a magnó vagy a lemezjátszó máris útnak indul a központból valamelyik társközségbe, fiókintézménybe. Jellemző volt az is az integrációt megelőző szétszórtságra, hogy egyedül Dobszán három könyvtár működött. Egy községi és egy iskolai, benne egy nevelői és egy tanulói. 1978-ban, augusztus 20-ra avatták föl az új, összevont könyvtárt, ezzel egycsapásra megszűntek a párhuzamos könyvbeszerzések, szakképzett könyvtárost is alkalmazhattak, és kialakíthatták az iskolában a már említett könyvtári szárnyat, amely — mint itt majdnem minden — „kettős hasznosítású”.

Ezt a kifejezést az itteniektől tanultam.

— Itt épül föl 1984-ig a mi kettős hasznosítású épületünk — mutatta az udvar egyik részét Kolics Pál —; ebben tartjuk majd a vetítéseket, a színházi előadásokat, a bálokat, a falugyűléseket — ez az egyik, az úgynevezett nagytermi hasznosítás. A másik: ez lesz a gyermekek és a felnőttek közös sportcsarnoka.

Ha jól meggondolom, ez nem kettős, hanem három-négyszeres hasznosítást jelent. És ugyanígy van a könyvtárral is. Délelőttönként tanórákat tartanak benne, amelyeken nem számít fegyelmezetlenségnek, ha a kisdiák leemel a polcról egy kötetet, és idéz vagy bizonyít valamit belőle. Délután pedig, este nyolcig, könyvet kölcsönözhetnek, olvasgathatnak itt a gyermekek és a felnőttek. Mindezeken felül gyakran rendeznek itt szülői értekezletet, tanácsülést, író-olvasó találkozót és más össze j öveteleket.

De még az udvar is! Az óvoda játszóudvara ugyan egyedül a kicsinyeké, de az iskola sportudvara, a salakos kézilabdapálya, a tornaszerek már közösek: osztozhatnak rajta a kicsinyek és a felnőttek.

Vannak más kezdeményezések is. Dobszán időről időre megszervezik az úgynevezett közéleti fórumot, amelyre a megye, a járás vezetőit, neves művészeket, tudósokat, publicistákat invitálnak meg. Ilyenkor a környékbeliek közül sokan bejönnek a központba, beszélgetni, vitázni. Máskor a központ megy ki vagy visz ki együtteseket, előadókat a körzetbe.

Hogyan látja el ezt a sokrétű feladatot a nevelési központ harminc szakembere? Hiszen nekik kell ezt a sokféle-sokirányú tevékenységet szervezniük, irányítaniuk, és a közművelődési teendők ellátására csupán hárommal nőtt a státuszok száma. Ügy, hogy nemcsak az épületek, eszközök, hanem az emberek is „kettős hasznosításúak”. Az új, illetve a fölszabadult státuszokat jobbára olyan erőkkel töltötték be, akik egyik szakjuk vagy eddigi tevékenységük — könyvtáros, népművelő, klubvezető stb. — révén alkalmasak a közművelődés szakszerű irányítására, ugyanakkor „hozták magukkal” (ahogyan itt mondják) azokat a tanári szakokat is, amelyek eddig a körzetben hiányoztak. A közművelődési igazgatóhelyettes például rajztanárnő, és így — húsz év után először — valóban erre képzett pedagógus tartja végre a rajzórákat. De a közművelődés is nyert vele, hiszen az esztétikai neveléshez értő szakembert kapott. A mérleg: amíg az ország falvaiban a szakosan leadandó óráknak csak 80 százalékát tartják a ténylegesen azokra a szakokra kiképzett tanárok, addig Dobszán és a körzetben ez az arány száz százalék.

De vannak dolgok, amiket a statisztika nem mutathat ki. Ilyen például a „többkönyvűség”, ami annyit jelent, hogy itt a gyerekek nem egyetlen könyvből, a tankönyvből merítik ismereteiket, hanem mindazokból a kötetekből, amelyek a könyvtárban rendelkezésükre állanak. És mivel ahány szerző — anynyi vélemény, a tanulók a sokféle forrásból sokfélét meríthetnek. így egészen természetes, hogy az órákon gyakran parázs vita támad közöttük.

— És ha köztük és a tanár között támad vita? — kérdem az igazgatót.

— Akkor sincs baj, legalábbis nevelőink többségénél nincs baj. Mi már megszoktuk, hogy mindennap vizsgázzunk, mégpedig a legszigorúbb bírák, a gyermekek előtt. Éppen ezért nálunk nem szégyen, ha a nevelő nem tud azonnal válaszolni vagy dönteni. Én is mondtam már az órán: gyerekek, most nem tudom, melyik szerzőnek van igaza, de utánanézek.

Persze itt sem minden pedagógus ilyen toleráns, és itt sem minden tanuló ilyen búvárkodó természetű. A körzetben igen sok a nagy hátránnyal induló gyermek. Elég arra gondolni, hogy harminc százalékuk cigány, akiknek kezdetben még a magyar nyelvvel is sok bajuk van. És a felnőttekkel hasonló a helyzet.

— Talán minden ötödiket sikerült eddig bevonnunk a rendszeres művelődésbe — mondja az igazgató. — Nagyon sok köztük az ingázó, és ezen felül is szinte minden felnőtt szabad idejének jelentős részét leköti a háztáji, a kert.

— És ha ez nem lenne?

— Ha nem lenne, akkor se járna mindenki

a klubba vagy a könyvtárba, ez igaz. Be se tudnánk fogadni egyszerre annyi embert. De ez a túlzottan nagy elfoglaltság se jó, mert befelé fordulást, egoizmust, idő előtti elfáradást szül. És mivel a viszonylag nagy jövedelmek fölhasználását sokuknál nem alapozza megfelelő kultúra, gyakori a pazarlás vagy a még rosszabb fajta költekezés. Ezeket az ellentmondásokat a nevelési központ képtelen föloldani, nem lehet tőle világmegváltást várni. De nem is ezzel a teljesíthetetlen céllal indultunk neki az útnak, amikor nevelési központ lettünk. GARAMI I.ASZLÖ

A SZERZŐ FELVÉTELE

11