Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-26 / 13. szám
ZENÉJÉT IRTA KODÁLY ZOLTÁN HÁRY JANOS KALANDOZÁSAI NAGY A BON YTUL A BL’RGVARAKi KODÁLY ZOLTÁN Háry János Mihelyt Háry megszólal, „kezdődik a mese”. Ez a kulcsa a darab Háry-jának, akiben Garay elmúlhatatlan obsitosa is megvan, de több annál. Sokkal több, mint egy jóízű genrealak, mint egy magyar miles gloriosus: ő maga az életrekelt magyar mesetermő fantázia. Nem hazudik: mesét teremt; költő. Amit elmond, sohasem történt meg, de ő átélte, tehát igazabb a valóságnál. Zenében is ilyesvalami kellett a darabhoz, nem tudom, mennyire sikerült. De tudom, hogy jók a szereplők dalai. Egytől egyig néphagyományból valók, egy-két órai utazás árán ma is hallhatók falun. Minden egyéni líránál alkalmasabbak arra, hogy „lírai hitel”erejével hassanak a szereplők ajkán. Gyöngyszemek, csak a foglalatuk enyém. Igyekeztem hogy méltó legyen hozzájuk. Tudtomra most először szólalnak meg az Operaház színpadán a magyar nép dalai. Bár fakadna nyomukban egy kevés szeretet az árva ország legárvább gyermekei iránt. 1926 Megjelent a Visszatekintés c. Kodály-kötetben, a Zeneműkiadónál ILLUSZTRÁCIÓ: KASS JANOS „Plebejus alapállású vagyok. Interjú Moldova Györggyel Budapest szívében a Hungária kávéház az írók, újságírók találkozóhelye. A kávéház fölötti emeleteken napi- és hetilapok szerkesztőségei. A nagy tükörablakok mögött nyüzsög a körút, a végtelen folyamban hömpölygő autók zaja zümmögéssé szelídül a kávéház csavart oszlopai, aranycirádás falai között. Az egyik asztalnál jónevű fiatal költő és még fiatalabb rajongóinak népes tábora vitatkozik. Mellettük szorítunk helyet magunknak Moldova Györggyel, aki a magyar írók középnemzedékének egyik legolvasottabb, legmarkánsabb alakja. — Az embert ifjúkori élményei egy életen át elkísérik. Van-e olyan emléke, amely hatással volt munkásságára ? — Mindenekelőtt a háború. 1944-ben már tízéves kisfiú voltam, aki sok mindent látott, sok mindent átélt. Ma is előttem van a kép: az út közepén egy nagy, befagyott tócsa, amelyre rálépek. A jég beszakad, s kibukkan egy katona holtteste. A hullák, a bombázások, a harcok zaja akkor hozzátartozott életemhez, megszokottá vált. A halálfélelmet'is megszoktam, ami ma — talán épp ezért — egyáltalán nincs bennem. De a háború meghatározott élményem maradt: nem magamat — gyermekeimet, a gyerekeket féltem tőle. Háborús regényem a Szent Imre induló hőse is gyerek, a tizenkét éves Miklós, akinek sorsán keresztül próbálom bemutatni a fasizmus magyarországi rémtetteit, a háború, a népirtás, a pusztítás szörnyűségeit Budapesten. Élményem aztán a felszabadulás, amikor a kapitalizmust, a nyomort, a munkanélküliséget még sejtjeikben érezték az emberek, de már tudták, hogy ez fordulópont, valami újnak a kezdete. — Később, az ötvenes években dramaturgiát tanult a Színművészeti Főiskolán, de mégsem színháznál kezdett el dolgozni, hanem munkás leit, s bejárta az egész országot. Miért döntött így? — öt évig voltam a Főiskola hallgatója az ötvenes évek elején, de diplomám nincs. Háy Gyula drámaíró volt a tanárom, s többek között Csurka István meg Galgóczi Erzsébet voltak az évfolyamtársaim. Nos, írtam egy darabot — Legenda a tábornokok pusztulásáról volt a címe. Ez lett volna a diplomamunkám. Egy részét felolvastam Háy Gyulának meg kollégáimnak. Másnap hallom, hogy tanáromat meg Csurkát letartóztatták. Nem kértem ki a diplomámat, mert úgy véltem, hogy ez — úgymond — „árulás” lenne velük szemben, jóllehet egyáltalán nem voltam közös platformon Háy Gyulával, és Csurkával sem értettem egyet sok mindenben. De nem is akartam színházban dolgozni, mert úgy véltem, hogy még keveset tudok. Meg akartam ismerni először az életet, élményanyagot akartam szerezni, tapasztalatokat gyűjteni. A munkásélet — amit ekkor magamnak választottam — meghatározó lett számomra és az élmények tárházát jelentette. — ön riporter, szociográfus, regényíró. Minek tartja magát elsősorban? — Elsősorban író, szociográfus semmiképp sem vagyok. Szerintem a szociográfus tudós, aki képletekkel, táblázatokkal dolgozik. Inkább riporterinek nevezném azt, amit csinálok. — De a riportkötetei is — például a Tisztelet Komlónak, az őrség panasza, Akit a mozdony füstje megcsapott vagy A szent tehén — óriási visszhangot keltettek, közönségsikert araViák ... Beszélhetünk-e kézzelfogható eredményről e kötetek megjelenése után? — Igen, Az őrség panaszá-val sikerült felkelteni a közvélemény figyelmét a nyugati határszél egy kis darabkájára, az Őrségre, ahol a történelmi viharok sokkal kiélezettebben, pusztítóbb nyomokkal söpörtek végig, s ahol gyors ütemben néptelenedett el a vidék. Ma elmondhatjuk, hogy az őrség virul, „divatba jött”, a turisták ezrei keresik fel. A szent tehén a textilipar helyzetével foglalkozik — írására az akkori miniszterasszony ösztönzött — a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének kongreszszusán ez a könyv adta a megtárgyalandó témák zömét. — Mikor és hol szokott írni? — Korábban itt, a Hungária kávéházban. Már nyitáskor, reggel hét órakor itt ültem és 11-ig dolgoztam, majd a Széchényi könyvtárban folytattam. Ma már otthon dolgozom, s az sem zavar, ha a térdemen két kislányom lovagol. Nem hiszek az írók „elefántcsonttorony” elméletében. Én legalábbis nem vagyok az a fajta, aki csak távol a zajtól, elvonulva tud írni. Pedig igényes vagyok magammal szemben, mert azt vallom, hogy a regényben igen fontos a szép beszéd. A beszéd ritmusa olyan érzetet keltsen az olvasóban, mint a tánc lejtése. — Könnyen ír? — Igen. Általában. De mostani munkámmal lassan haladok. Ghe Guevaráról és mozgalmáról írok regényt. Che nagyszerű ember volt... puritánsága felülmúlhatatlan. Naplója alapján dolgozom. — Életrajzi regény lesz? — Nem életrajzi, hanem ideológiai. — Ideológiai? — Igen. Hisz Sartre is ezt írt, csak persze más tézisek alapján. Történelmi regényem a Negyven prédikátor — a XVII. században játszódik és a protestáns prédikátorok megingathatatlanságáról szól — szintén ideológiai regény: a helytállás ideológiáját fejti ki, ez a könyv pedig a guevarizmus, a forradalom ideológiáját. — Ha nem ír, mit csinál? — Akkor is írok ... Életem az írás körül forog. Meg a család körül, s mindenekelőtt akörül. Egy öt- és egy hétéves kislányom van, s ők a legfontosabbak a számomra, meg a velük való játszás, séta, beszélgetések. Elsőrendű feladatom — örömem —, hogy apa vagyok. Jó dolog a család. — Közéleti embernek tartja magát? — Olyan értelemben nem, hogy tagja lennék valamilyen társaságnak vagy szervezetnek. De írásaim — úgy vélem — vallatják a jelent, mai életünk hétköznapjait. Plebejus alapállású vagyok, és nem akarok okosabb lenni, mint a nép. Közülük való embernek tartom magamat, azonosulok életükkel, örömeikkel, gondjaikkal. — Hisz a barátságban, a szerelemben? — Egyik sem volt mozgatóereje életemnek, meghatározója munkásságomnak. — Valamikor bemutatta egyik budapesti színházunk egy vígjátékát, ért a dramaturgiához is. Miért nem ír újabban színdarabot? — Mert nem tartom magam színműírónak. Van bizonyos írói ritmusom, ami nem jó a színpadra. Három évig dolgoztam a filmgyárban, ahol rossz forgatókönyveket gyártottam. Ez a munka három évet vett el az életemből. Három év alatt megírhattam volna egy jó könyvet... — Vannak beteljesületlen álmai? — Nincsenek. Amit elképzeltem, amire vágytam, az — ha némi késéssel is — de megvalósult. Mégpedig megalkuvások nélkül. Sokkal többet kaptam a sorstól, mint amennyit vártam. LÉNART GYÖRGY