Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-26 / 13. szám

J

Figyelte a főnököt.

Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csíptető. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér, ezüst hajjal. Kezeit összedörzsölte, s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak valamit.

Egyszerre megállt a kopasz íróasztala előtt, s ezt kérdezte:

— Ki itt ez a gyerek?

— Takács kartárs fia — felelte a kopasz.

A főnök hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista élé ért, megszólította:

— Hogy hívnak?

— Takács Istvánnak — felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát.

— Hányadikba jársz?

— Második gimnáziumba.

— Milyen a bizonyítvány?

— Nem valami fényes.

— Hogyhogy?

— Van egy elégséges is.

— Miből?

— Latinból.

— És a többi?

— Jeles. De van egy jó is. Számtanból.

— Mi akarsz lenni?

— Még nem tudom — mondta Pista szünet után, vállát vonogatva, szemérmesen.

— No, mégis?

— Repülő — vallotta be Pista, halkan.

— Repülő? — kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. — Miért éppen repülő?

Pista válaszolni készült, erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza az apja. Fakó homloka verejtékezett.

Néhány zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek.

— Méltóztassék parancsolni.

— Köszönöm — szólt a főnök, de nem rátekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. — Elbeszélgettünk a fiával — újságolta Takácsnak, mosolyogva. — Kedves, értelmes fiúcska. Ügy látszik, jó tanuló is.

— Igen, méltóságos uram — lelkendezett Takács —, iparkodó, szorgalmas gyermek — és fiára pillantott. — Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár — és átölelte, megcsókolta. — Szervusz, Pistukám.

Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment visszafelé a hosszú úton az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön. „Pistukám” — tűnődött. Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így. Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban,

s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb.

Ezek a gondolatok összekuszálódtak. Arca, füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngő átjárón, a sóhajok hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva eltévedt. Egy negyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre, s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben, s a kapus aranypaszományos sapkáját.

A kapus megáhította.

— Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? — vallatta.

— Senki — szipogta, és az utcára szaladt.

A sarkon megtörölte könnyektől csörgő arcát. Aztán szaladt, szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig.

19