Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-26 / 13. szám

Gyurkó László könyvnapra megjelent új könyvét — mint mindenki — én is mohó érdeklődéssel vettem kézbe. írása, a szerző saját megfogalmazása szerint „nem arckép, legfeljebb arcképvázlat. Egy emberről, akit Kádár Jánosnak hívnak”.

Hogyan született ez a könyv, miért festette meg az író a portré mögé a történelmi hátteret?

A Pergamon Press nevű oxfordi könyvkiadó életrajzi sorozatot ad ki a korszak jelentős állami érfiairól, és ennek keretében javasolta és kérte a vezető magyar politikus — saját kezű vagy róla szóló — életleírását is. Kádár János azonban visszautasította ezt az igényt. Szerinte: élete nem közügy. Hatvanadik születésnapján így vallott önmagáról, magánélete és „közélete” aggályos elválasztásának belső okairól:

„Engem feszélyez ez az évforduló, és ezek a rendezvények, zavar, és zavarban is vagyok. A születésnapi megemlékezés, mint családi ügy, helyes és jó dolog, hagyományos is a mi népünknél. Sajnálom, hogy nekem ebben nem volt részem abban a korban, amikor felnő és amikor, úgymond fizikailag és lelkileg is felépül az ember. Ezt én hiányosságnak is érzem, de már nem tudok rajta változtatni. Más dolog, amikor egy ilyen családi esemény, mondjuk születésnap, közüggyé és politikává alakul át. Ezzel kapcsolatban én úgy vagyok, hogy az eszemmel értem, és tulajdonképpen helyesnek is tartom, hogy bizonyos esetekben, az ízlés megfelelő határáig, egy tisztára személyes ügyből — mondjuk egy születésnapból — politikát és közügyet is csinálnak. Két feltétellel helyeslem ezt és értem az eszemmel: azzal, hogy az ízlés megfelelő határáig, és akkor, ha nem rólam van szó.”

Furcsa álláspont ez egy politikus szájából. Talán nehéz is megérteni, elhinni és elfogadni azoknak olvasóink közül, akik valamikor ismerték az úgynevezett „személyi kultusz” émelyítő gyakorlatát, és akikben most a nyugati sajtó és televíziós szokások beidegződtek, és természetesnek tartják, amivel nap-nap után ezerszámra találkoznak: a magánélet határának feloldódását a politikusoknál; a program mellékes lett, a lényeg a vonzó személyiség, aki „eladja a politikát”. Ennek érdekében kifordítja magát, mint egy kabátot, lássák belül is a portékát; az ilyen politikus neve — ahogy József Attila olyan találóan írta: „csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé.”

E kis kitérő után kanyarodjunk vissza a könyv keletkezéséhez.

Arcképvázlat, történelmi háttérrel

Gyurkó László

ARCKÉPVÁZLAT

TÖRTÉNELMI

HÁTTÉRREL

Kádár János elzárkózását munkatársai tiszteletre méltónak találták, de nem értettek egyet azzal. Így született meg a kompromiszszum, ahogy Gyurkó írja: „ . . . jelenjék, meg egy válogatás Kádár János cikkeiből, beszédeiből, interjúiból, s írjak elé egy bevezetőt, amely megkönnyíti, hogy az is nyomon követhesse Kádár pályáját, aki nem élte át és nem ismeri ezt a kort.” A nyitott kérdések megbeszélésére az író három napot kért és kapott. Három nap csak a mesében egy esztendő. Interjúhoz elég, teljes portréhoz kevés. A rövid beszélgetésekből csupán a megjelent vázlatra futotta: de e vázlatban ott van hetven év magyar történelme is.

Hiszek abban, hogy a történelem osztályok küzdőtere. Embermillióknak kell megmozdulni, hogy a história nagy fordulatai megtörténjenek, de ehhez eszme kell, és azt valakinek meg kell fogalmazni; ki kell mondani, hogy a gondolatból tett legyen. Mi a titka a történelmi személyiségeknek, akik felismerték koruk törvényeit és szavukra vihar támadt, vagy ellenkezőleg: elült a veszedelem. Ez izgatja Gyurkó Lászlót is, amikor Kádár János „titkát” keresi.

„Ha, Kádár János titkát keressük, bizonyos, hogy élete legalapvetőbb mozgatója a kötelességtudat. S nemcsak alkatának, életfilozófiájának is a valóságérzet a lényege. Ez a két tényező határozza meg döntően politikáját.”

És a hatalom? Hiszen a politika a hatalom megszerzésének és megtartásának gyakorlata, és furcsa, ha a hivatásos politikus — több mint negyedszázada egy ország közéletének meghatározó szavú

vezetője — úgy tekinti a hatalmat, mint mindennapos tehertételt. „Egyik munkatársa szerint — írja Gyurkó — Kádár két dologtól fél igazán: a fogorvostól és a hatalomtól. A hatalomtól jobban.”

Milyen tehát a könyv alapján Kádár János politikai hitvallása? Olvastam én az elmúlt évtizedekben a nyugati — idegen nyelvű és magyar — sajtóban sokféle eszmefuttatást erről a témáról. Még azok is — a „szitok-átok” írásokról nem beszélve —, akik valamennyire is tárgyilagosan próbálták elemezni pályáját, szinte mindig egy-egy ötletre vagy egyetlen vonásra akarták visszavezetni, és ezzel óhatatlanul leszűkítették politikai egyéniségét, összehasonlították Deák Ferenccel, a kiegyezés bajnokát látták benne, a konszolidáció taktikusaként rajzolták meg alakját. Csupa egyoldalúság, végeredményben pedig torzítás. A leegyszerűsítő megközelítések nem veszik észre, hogy Kádár Jánosnál a nemzeti felelősség érződik minden politikai jelenség megoldásában, vagy a megoldás keresésében, legyen az egyszerű vagy súlyos indulatokat keltő kényes és nehéz kérdés.

Nem hajlandó szépíteni a valóságot, nem ábrándok szemüvegén keresztül nézi a társadalmat, hogy csupán azt lássa meg, amit szeretne, ami kellemes; a világ valóságos arányaira figyel. Felelősen akar cselekedni.

— Nem hiszem én azt, hogy Magyarországon múlik a világ sorsa. Kis állam vagyunk, az egyik legkisebb ezen a kontinensen. Mégis úgy gondolom, nekünk is megvan a magunk feladata, felelőssége a világ formálásában.

Ehhez Gyurkó hozzá teszi — és igaza van — hogy a kis nemzetek „jó vagy rossz politikájukkal nemcsak saját népük sorsát javítják vagy rontják, de több százmilliós szövetségi rendszereket is befolyásolhatnak. Ezáltal jóval nagyobb a szerepük a világpolitikában, mint amennyire a lakosságuk száma, hadászati vagy gazdasági erejük önmagában képessé tenné őket.”

A nemzeti felelősség munkál abban is, amit Kádár János tíz éve mondott 1956 jellegéről:

— 1956-ban olyan súlyos, kritikus helyzet állott elő, amelynek tudományosan ellenforradalom a megnevezése. Mi tudjuk, hogy annak, ami 1956-ban történt, ez a tudományos meghatározása. De van más fogalom is, amit mindnyájan elfogadhatunk: az egy nemzeti tragédia volt. Tragédia a párt számára, a munkásosztály számára, a nép számára és az

egyes emberek számára. Űttévesztés történt, és ebből tragédia jött létre.

Vagy vegyük a gazdasági reform kérdését. Gyurkó idézi Kádár 1965-ös országgyűlési beszédét:

— A nemzetközi piacokra korszerű, a versenyt árban és minőségben álló árukat kell vinnünk, mert különben alulmaradunk. Ez a nyugati piacra szól. De hozzátehetem, vége annak az időnek, hogy a szocialista világon belül bárki silány vagy használhatatlan árut vesz át tőlünk, mint ahogyan mi sem veszünk át ilyeneket másoktól. Sajnos, anyagi ösztönzőink is inkább a mennyiségi tervek túlteljesítését segítik, mint a gazdaságos termelést és a termékek minőségének javítását. Sőt, az a helyzet, hogy gyakran a prémium- és a jutalmazási rendszer éppen a minőségi követelmények ellen hat.

Amikor a gazdasági reform végrehajtása a 70-es évek elején megtorpant, nagy volt a bizonytalanság. Gyurkó könyvében visszaidézi Kádár Jánossal történő beszélgetését ezekben a szorongó napokban.

„Fáradt volt, gondterhelt.

— Mi újság? — kérdezte. Van pánik?

Pánik nincs, mondtam. De nagy a bizonytalanság. Sokan attól félnek, visszafordulunk az úton.

Mint a legtöbb emberen, Kádáron is észrevenni, amikor nagyon határozott. Akkor az volt.

— Sok mindentől kell tartanunk — mondta. — De visszafelé nekünk nincs utunk.”

Kádár János minden gondolata a nemzeti egység: osztályok és rétegek közmegegyezése az ország felvirágoztatásában. És ezt a gondolatot kiterjesztette — bizonyos értelemben — a nyugaton élő magyarságra is:

— Azoknak a Magyarországról elszármazott embereknek, akik már külföldön vertek gyökeret, azt üzenjük, hogy maradjanak a régi hazának jó barátai, szerezzenek becsületet a magyar névnek..

A Kádár-politika jellemzésére legtöbbet hangoztatott mondat: „Aki nincs ellenünk, az velünk van” politikájának lényege: a bizalom. A munkásosztály, a dolgozó emberek alkotóerejébe vetett hit. Ez a bizalom a kulcsszava Kádár János politikai elveinek.

SZÁNTÓ MIKLÓS

20