Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-12 / 12. szám
A város fölé két épület emelkedett: a magas hátú és még magasabb tomyú templom, s a törvényszék hatalmas kőkockája. A templom összes harangjai ünnepiesen kongtak-bongtak a csendes délutánba, a törvényszék homlokzatáról óriási gyászlobogó csüngött alá: Tabár József m. kir. főügyészt temette a város. Frissen ásott sírja fölött, a finom gyászoló gyülekezet félkaréjában elmondták a szónokok, hogy „a mi Józsi bácsink” negyven évig volt az osztó igazság őre, családtalanul, magányosan élt a hivatalának csupán, mint a jó erkölcs mintaképe. Virágos célzások hangzottak el arról, hogy nem ismerte a szerelmet, nem voltak szeretői, nem bukdácsolt kalandokban, az italt kerülte. „Egy nap'ragyogott az ő egén — szavalta a polgármester —, a bétéká szigorú, de magasztos fénykorongja.” S mikor mindenki letette munkaszerszámát, a mi távolról szeretve tisztelt Józsi bácsink, akinek közismert mogorvasága csak a hivatásérzés daróctakarója volt, visszament hivatalába, minden este pont nyolc órakor kigyulladt a lámpafény hivatali szobája ablakában, amely csak éjfélkor sötétült újra el. Minden ország talpköve a tiszta erkölcs, és Józsi bácsi talpkő volt a javából. Nagy Pál alügyész megrendülve, de irigykedve és bosszankodva hallgatta a búcsúztatókat: mindez nagyon szép, de itt vagyok én, akinek mindig elébe vágott Józsi, példás erkölcse, éjszakai túlbuzgalma, előmbe helyezték, pedig én sem iszom... mert van egy rajtam ragadt gazdasszonyom? ... én az aktákat hazaviszem, otthon dolgozom éjjel, nem kirakatban ... Közelében suttogásra lett figyelmes. Arra nézett ő is, amerre a sugdosódók. Egy elkésett csoport lépkedett a gyászoló félkaréj felé. öt nő. Nagy hajuk rikoltóan sárga, túlságosan vörös, vagy valószínűtlenül fekete. Agyonsütött bodraik fölött csodálatos kalapok: fészek-kicsi, malomkeréknagy, tollas, madaras és tarka, mintha csak a félmúlt divatjának múzeumából vették volna elő őket. Az ókort, vagyis a nyolcvanas éveket idézte suhogó selyemszoknyájuk fodra, ropogása, szalagcsokor, csipkebokor, hónaljig érő recekesztyű. De a legijesztőbb volt az arcuk, a bőr alapja túlságosan fehér, a piros rajta ordítóan piros, s a pofacsont tájáról félre is csúszott. A szemöldökök porladozó fekete festék. A félrerajzolt ajkak vagy nagyon keskenyek, vagy nagyon szétterpedtek. Látásból mindenki ismerte őket. Kettesével szoktak néha alkonyaikor szabadnapos sétára indulni a várfalmaradék tövében meghúzódó kis házacskából, amelynek cégére kék mezőben lapuló hatalmas fehér házinyúl volt. De öten! Józsi bácsi temetésén? Mit keresnek itt? Sőt! Sírnak! Parányi kis zsebkendőbe nagy zokogásokat fojtanak belé, a kontyba ritkán kényszerített haj végre kiszabadul a félrebillenő kalapcsoda alól, az arcon elmaszatolódik a pirosító, s a sóhajtozó roppant keblek fölött repedésig ropog a tafota. De szerencsére végződik a szertartás. Kondoleálni nincs kinpk. Oszlanak az előkelőségek. A temető kiürül. A nap még kipillantott egyet a törvényszék kőkockája mögül, aztán alábújt, tündöklő glóriakoszorúba vonva a nemes épületet, melyben negyven évig volt a jó erkölcs őre és talpköve a most megboldogult. Laczkó Géza (1884-1953) A Nyugat első nemzedékének franciás műveltségű elbeszélője Budapesten született, házasságon kívül; anyja Laczkó Aranka színésznő volt, apja pedig Pázmándy Dénes országgyűlési képviselő, aki élete alkonyán sem volt hajlandó „törvényesíteni" fiát. A majdani író élete legérzékenyebb gyerek- és kamaszéveit színházi előadásokon, színfalak mögött és szinészöltözőkben töltötte, vándorszínész társulatokkal járva be a XIX. század végi Magyarország városait Pozsonytól Marosvásárhelyig, Lőcsétől Zomborig, közben éveket töltött kosztos diákként Szabadkán, ahol egyébként Kosztolányival is összeismerkedett. Hányatott gyerekkor után rendeződött családi élete, mert anyja állandó szerződést kapott a kolozsvári színháztól, ő pedig az igényes szellemű kolozsvári piarista gimnáziumba került, ahol életre szóló barátságot kötött tanulótársával, Kuncz Aladárral, a nevezetes Fekete kolostor majdani szerzőjével. Együtt ismerkedtek meg Bródy Sándor merész szellemiségű Jövendőjével, együtt falták Stendhal, Hugo, Zola, Maupassant, Flaubert és Anatole France könyveit, s a francia szellemhez való ragaszkodás együtt vezette el őket a párizsi École Normale Superieure akkoriban alakult pesti testvérintézményébe, az Eötvös József Kollégiumba. Itt Horváth János és Combocz Zoltán voltak a tanárai, s együtt tanult Kodály Zoltánnal, Szabó Dezsővel, Szekfű Gyulával, Balázs Bélával, Gerevich Tiborral és Paizs Dezsővel, az egyetemen pedig Babits, Kosztolányi és Juhász Gyula voltak a padtársai. Versekkel indult, de hamarosan rátalált igazi műfajára: a novellára. Első, feltűnést keltő novellája a Nyugatban jelent meg 1909-ben. Filológiai és művészi igényessége folytán kritikusai gyakran emlegették Flaubert nevét vele kapcsolatban, de ő ezt azzal hárította el magától, hogy nem annyira a francia mester stílusa, mint inkább az erkölcse volt rá hatással. S valóban: Laczkó Géza egy művészetvallás tudós szerzetesének az aszketikus fegyelmével dolgozott elbeszélésein, regényein. A Tanácsköztársaság alatt a Veres Pálné Lánygimnázium tanárát kinevezték egyetemi tanárrá, ezért az ellenforradalom eltávolította a tanári pályáról. 1923 és 1939 között a Pesti Napló szerkesztőségében dolgozott, majd kiadói lektor, s később a Dante Kiadó igazgatója volt. A regényíró Laczkó Géza két nagy ihletforrása: saját ifjúsága és a magyar történelmi régmúlt. Életét, gyermekkorát, az egyetemi éveket, és a pesti baloldali polgári-értelmiségi körök első világháború előtti világát önéletrajzi ihletésű regénytrilógiájában ábrázolta (Noémi fia, Királyhágó, Szent Iván tüze); a modern magyar történelmi regény megteremtésére pedig két hatalmas kísérletet tett; először Zrínyi-regényével, az 1918-ban kiadott Török maszlag, német áfiummal, majd Rákóczi-tetralógiájával, melynek megírására áldozta élete utolsó évtizedét, a közszerepléstől teljesen visszavonulva és hihetetlen szorgalommal jegyzetelve a korra vonatkozó forrásmunkákat. De a három kötetre tervezett nagy vállalkozás igy is töredékben maradt: a fejedelem emigrációját elbeszélő résznek csak a vázlatait tudta már elkészíteni. D. M. Az öt valószínűtlen női jelenség még mindig ott állt a sír 'körül, mint öt testes, pajzánul tarka szomorúfűz, amely hajdani vidámságát gyászolja. A roppant keblek és hatalmas tomporok kihívó íved egymásba fonódó vonalakkal rajzolódtak ki az ezüstzölddé alkonyult keleti ég távoli háttere előtt. Halkan sírdogáltak még egy kicsit, néhány szál virágukat a sírra dobták, egyik-másik megsimogatta a fejfát, s végre ők is mentek. Nagy Pál alügyész, aki messziről figyelte őket, szintén. Nagy indulatok tomboltak lelkében: no várj, vén disznó . . . majd megakadályozom én, hogy síremléket kapj közadakozásból . . . sárba taposom erkölcsös híredet.. . igen? ... két szőke, két fekete, egy vörös? . .. egy egész hárem!... de még ma megtudok mindent! A keletről bekúszó éjszakával sietett ő is a várfal felé. A vakszemű kis ház kapuja fölött még világított a fehér nyuszi. Más házakon csöngetésre, „ki az?” kérdés után nyílik a kapu. Az idesurranók keze alatt halkan enged a kilincs, de a kurta folyosón, amelynek méregzöldre mázolt falán kecskeszakállú, félelmes szigonyú, öles nyíllal átlőtt, mosdótálnyi vérvörös szivek és löttyedt, meztelen mosónékra emlékeztető roppant ámorkák voltak láthatók, csöngő és „ki az?” helyett egy simára fésült, úri megjelenésű dáma, s mögötte az alkalmatlan részegek kilódítására mindig kész szolgaféle zárta el az érkező útját. Mind a ketten némi csodálkozással nézték az alügyészt. Eddig sosem fordult meg itt. Nem ittas. Vacsora előtt? A darabont már mutatott is állal a „szalon” ajtajára, s „ruhatár kötelező” mormogással el akarta szedni a papos kalapját és botját, amikor Nagy Pál szilárdan megszólalt: — A tulajdonost keresem. — Én vagyok — szólt a dáma érces-pálinkás mély hangon. Néhány magyarázkodó szó után a nő az alügyészt egy kis szobába vezette, amely mindjárt a külső bejárattól jobbra nyílt. — Jobb vendégeink számára! — mondta a hölgy némi üzleti reménnyel, s leült a gótikus és kínai elemekkel díszes ablaktalan helyiség három fala alján végigfutó párnázott padra. Nagy Pál tüntető pontossággal vette szemügyre az alkóvnyílást, amelyen át a sötétben kerevet és mosdó sejlett, a padsarok derékszögű ölében álló alacsony arab réztál-asztalkákat, a mennyezetről lelógó vasalt lámpát, amely rózsaszín fénybe vonta a bíborszínű szobát, majd ő'is leült, kalapját és botját kezében tartva. — Asszonyom, önnek semmi kellemetlenségtől nem kell tartama, erre 'biztosíték, hogy magam jöttem, s nem detektívet küldtem. Nagy Pál királyi alügyész vagyok. — Amália! — mondta a nő, s párnázott csendőrkezét egy pillanatra a férfi kezébe dugta kinyújtott ujjakkal. — íme, jövetelem célja; a hatóságot közrendészeti, hivatali és netán örökösödési „A mi Józsi bácsink” 18
